Jag pratar inte svenska – Én nem beszélni szvenszka

Riszacica - a külföldi dizsós -

Istenem! Valami súrolta az államat! Ni! Egy hobbit! De furcsa! Egészen úgy fest, mint egy túlkoros olasz! Ni! Van belőlük több! Ezek csapatostól járnak? Vajon melyik, déli hobbitfalváról érkeztek? Malorca? Katam… kata izé… malán? Az nem egy hajó? Vagy hogy van? Bocsi Apafej, de ebben a stroboszkóp támadásban nem igen vagyok jó földrajzból. Hogy mit akarsz? Heh. Iszik a sörödből az, akinek három anyja van. (csavarosan sárga szívószállal kínálta, a kis éééédes!)

De viccesek! Rövid lábaikon rövid kis nadrágok, rövidke belevalóval, homlokukon viszont annál magasabban gyöngyözik a kurta önbecsülés. Ó, frankó, attól nyúlánkabbnak látszol, ha felhajtod a gallérodat? De a hobbitok nem veszik a szívükre, ha nyíltan a szemükbe röhögsz. Csak súrolják az álladat, reménykedő gyöngyszemekkel gyűlnek köréd, mint a mongúzok. Egy kis csapat mongúz! Jajj, valaki hívja a nesönel dzseografikot!

Na jó. Nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy körém gyűltek. Becsületesnek nevelt anyám, és nem is én szoktam az lenni, akitől megáll a diszkófény. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy egy százhetven centis, vonagló cafka mellett lötyögök, és mivel hungarise ismerjük egymást, néha érhet az a (férfiszemmel) bódító jutalom, hogy hozzáérhetek. Vagyis aktuálisan én lehetek a sztriptíz rúdja. Persze nem zavar, puha, közel három órás csípőrázás után is kellemesen illatos, és ezerszer jobb társaság egy hobbitnál.

Félreértés ne essék, senkit se szoktam alapból lekurvázni. Asszem színtiszta meggyőződésből még nem is tettem. Túl durva, és végleges, és különben is. Mindig meghagyom a menekülés keskeny csapóajtaját, olyan állításokkal, hogy: „hát szeret ismerkedni”, vagy „fiatal még, hadd éljen”, meg „szeretetre vágyik”. Emlegetett honfitársamra ismeretségünk röpke 3-4 hetében az összes mentegető címkét felragasztottam, mégis idegenben lennénk, mégis szemérmetlenül fiatal, mégis egészen csinos, és kedves, filmeket nézünk, nasizunk, lógunk, dumcsizunk.
(bár apró hiányérzetet kelt bennem, hogy soha se ugyanott és ugyanakkorát nevetünk, ami ösztönből óvatosságra szokott inteni)
Na meg ugye a női szolidaritás. Jól van, jól van, mi van abban, hogy akárhányszor iszik, felszed egy pasit?

De a szemégetős stroboszkóp lüktetésben, hobbitfalva közepén állva végül is meg kell adjam magam a hetek óta kikívánkozó ténynek: kurva. Ez van.

Basszus, életemben nem láttam senkit függőlegesen kefélni egy tükörrel! Úgy rázza a seggét, hogy még én is azt nézem, pedig nekem csak puha, és illatos, meg hungarise, és egyátalán nincs ingerem hanyatt dönteni. Más véleményen van a körülöttünk örvénylő férfitömeg. Talán beleakad a hálóba egy-két svéd leszboszi is, mert ez nem az a táncparkett, ahol nyíltan elkülönülnének a hetero szerepek. És szubbasszus, hogy az összes jóképű, jólöltözött pasi egy még jobbképűbb, jólöltözött pasi fenekét markolássza! Mi jut ebbe a sarokba? Az összes hobbit! A jobbik, amelyik nem néz ki, csak harminckettőnek. A rosszabbik, amelyik ki is van gyúrva, és feszes kis hobbit-cuccokba préselte magát. Egy gyári hibás hobbit-baba. De legalább van benne annyi szufla, hogy szimplán megragadjon, és pár környit forgasson egy dögös spanyol számra. Jajj, az állam nekikoccan a kis homlokának! Olyan röhögőgörcsöt kapok, hogy menten ott is hagyom. A pici hobbitkezeivel együtt.

Úgy értem, mégis vannak elveim. Hungarise barátnémnak kevésbé, az alkohol és a tánc megsemmisítő csapást mérhetett az értékítéletére, mert felkapja az egyik hobbitot és a tükörnek vágja, hogy lerögtönözzön előtte egy imitált orgazmust. Kiválasztott hobbitkánk ujjai végérvényesen rádermednek a sárga szívószálas sörösüvegre, gyöngyszemecskéi kigúvadnak és úgy maradnak. Bang.
(Részemről a látvány túlontúl is sokkoló, vakon hátratapogatok a hangfalon felejtett sörösüvegem felé.)

Aztán továbbillan, (ő és a feneke) és egy emberi léptékű, széles állú svéd arcát kezdi cirógatni, aki svéd erkölcsök szerint kevésbé esik kétségbe, mint elődje.
„Anyukám, de nagy lotyó vagy”- vigyorogja az egész pofája, de azért könyökkel belecsap a haverja bordáiba, mégis, forduljon már a műsor felé. Hobbitfalva apró léptekkel követi az eseményeket, mint a kurzor jelre tapadó virágocskák.

Mondjuk, a lelkesedést egyáltalán nem csodálom. Svéd cicafiú százkilencvennél kezdődhet, a szemei hipnotik-ibolyakékek, és olyan szexisen borostás, mint egy két lábon járó after shave reklám.
(Hadd kenjelek be borotvahabbal! Kérlek, kérlek, kérlek!)
Álmodozó gyengeséggel pislogok fel rá. Hungarise barátnőm két vonaglás közben kiszúrja a kezemben tartalékolt töltőanyagot, hálásan felsikkant és magához veszi. Cicafiú tekintete rám talál, mint afféle csatolt árura. (Ibolyakék szemek mérnek rám halálos csapást)

Képtelen vagyok uralni az arcizmaimat, a világ legbárgyúbb mosolyát produkálom velük.
-Ööö… hello! Vad heter du? – nyögöm az egyetlen mondatot, ami a több hetes, nyelvi továbbképzésből az agyamba ragadt. Ha le is olvassa a számról, hasztalan, semmi jelét nem adja annak, hogy rátört volna a bemutatkozási láz. Bár… lényegében tök mindegy. Csak egy újabb Ericsson a szőkemennyországban…
Az ibolyakék szempár érdektelen felszínességgel siklik végig hangfalat támasztó önmagamon, de most még a mimika nélküli, svéd közönyt is csodálatosnak látom.
(Igen, igen, kérlek! Alázz még! Egy senki vagyok, igen!)
Pedig mintha valaki említette volna a múlt héten, hogy errefelé népszerűek a természetes barnák…

Nemlétező flörtömet hungarise barátném szakítja félbe, mikor megragadja a karomat és a tömeg közepébe ránt.
-Táncoljunk! – sikítja torkaszakadtából pedig csak az a gyanúm, hogy pohártartónak invitált. Vadul a DJ felé integet, akit már három körrel ezelőtt az ujja köré csavart. Átbotlok egy kóválygó hobbiton (hoppá, mentsük az értékes sört!), fordultamban beleütközöm egy fejemnél kezdődő dekoltázsba.
Svéd cicakislány hasonló ibolyakék szemekkel dolgozik, mint másik nemhez tartozó társa, keresztben csíkos, ejtett vállú pólót visel, ez most kérem itt a divathullám. Oka bizonyára az, hogy még szélesebbnek mutasson termetesen bögyös, svéd csajokat, továbbá, hogy bármilyen szemmaró füstben, messziről megismerjék egymást.
-Ekszkuzoá! – rebegem, mert nem jut eszembe szvenszkául a párdon. (förlót? Vagy az más volt?) De mindegy is, mert a női Ericsson-egyed is semmibe veszi a természetes barna, idegen arcú bevándorlókat és fölényesen tovább tolja az ütközőit a tömegben. Mögötte újra felszínre bukkan hungarise barátném, aki éppen…
Atya ég! Jól látom, hogy Michael Jacksont ölelgeti?
Az előbb ott még egy csapat pattanásos képű, fejletlenül szalmaszőke tinédzser állt! Ennek a fazonnak meg nincs… fúj, nincs is orra, csak két tátongó lyuk az arca közepén!

Basszus, senkit se láttam még Michael Jacksonnal szekszet imitálni egy tükrön! Egészen… nos, ez már közel undorító. Így lehetnek ezzel svéd nézőtársaim is, a tinédzser csoport visszaúszik a képbe, mobilok pattannak szét dizájnosan a levegőben és izzanak fel a 4-6-os megapixelek.
(A címet! Adjátok légyszi, légyszi! Yútúb pont…?)

Michael Jackson komolyabban veszi a sztárstátuszt, mint egy eldugott, svéd diszkóban illendő volna, vadul csípőt ráz és markol, lök félre röppályára tévedő hobbitokat. (hah, a remény hal meg utoljára) Mikor másodszorra is oda merek nézni, éppen csókért hajol, nem hallja, hogyan hördül bele az egész első sor a borzalomba.

Elemzésünk tárgya azonban a továbbillanó pillangó fajtája, ártatlan pislogással dugja mutatóujját a szájába, és ezzel a (minden bizonnyal) tévesen értelmezett szekszistennő imidzsel fújja le a tükrös programot. Michael Jackson láthatóan csalódott, kénytelen beállni a hobbit sorba.

Hogy fél három, vagy negyed négy között veszítem el szem elől? Nem olyan lényeges, állítólag még mindig nálam van a szobakulcsa. Viszont halálosan kifáraszt a sörtámogatás, Ikeás fotelbe borulok és nyújtóztatok elgémberedett tagokat. Éppen azon elmélkedem, miért is szükséges újrajátszanom húszas éveim első negyedét, mikor közel sem annyira vérpezsdítő már mínusz tíz fokban üres utcákon kóvályogni…

…amikor valami végigneszez a combomon.
Csodálkozva kitekintek imbolygó fáradtságomból.
Kigyúrtan felhajtott galléros hobbit barátom bámul rám, olyan véreresen fekete szemekkel, amik egy horrorfilmben is átjutnának a maszkmesterek zsűrijén.
-What? – pislogok rá, és az apró kezecskéjére a combomon.
Néz. Nézem.
Sörszag és hajnali fél hármas (vagy negyed négyes) izzadtság csap meg belőle, mikor közelebb hajolva eltátogja.
-Jú ár szó bjútifúl! – az arcára stroboszkóp fénye villan, és igen. Megkapja az Este Második Legrémisztőbb Maszkja címet. (Michael Jackson abszolút befutó)

Tizedmásodperc alatt végigpereg agyamban a képlet: részeg vagyok, álmos vagyok, jó pár száz kilométerre szocializációm bölcsőjétől, ez itt meg egy taplóképű olasz. Bátran lehetek bunkó.
Akkorát röhögök, hogy magam is meglepődöm rajta.
-Ó, yes, I am really, really beutiful! – replikázom a sörösüvegbe horkantva, mégis lássa, nem vagyok törékeny hangulatban.
De nem veszi a lapot, feljebb igazgatja a lábamon a kezecskéjét. Nem tervezte azt végtelenül hosszúra az Ég, még egy pislogás és eljut a bikini vonalamig. Az ötlet alapból nem tetszik, de valami gonosz, felsőbbrendű lustaság nem hagyja, hogy tegyek ellene. Kíváncsi vagyok, mivel rukkol elő a terjedelmes, olasz szókincséből, de sajnálatosan csak ismételni tudja önmagát.
-Jú ár szó bjútifúl! Rilli! – és bólint is hozzá, hogy biztosan meggyőzzön. Hogy miért kímélem meg az ujjtöréstől? Nem is tudom… Sóhajtok, kiürítem az üveg alját.
Filmidézetnek bekúszik a klasszikus Monty Python jelenet, mikor két törzsig csonkolt barom küzd egymással egy hídon. (Legyen döntetlen!)
Mindjárt levágódik a földre az álmosságtól, nekem meg ahhoz sincs hangulatom, hogy tisztességesen irtózzak tőle.

-C’mon, am I look like a hore? Go home and sleep! – igyekszem kipréselni magamból az angol bunkót, de hiába, magyarul sokkal pengébben menne. Nem is érti, vagy csak nem akarja, egy viaszbaba dermedtségével bámul. Ő, meg a véreres, fekete gombszemei.
-Vit jú? – rebegi reménykedve, kicsit szorít is a farmeromon, hátha. Elnyomom az ásításomat és hosszasan visszabámulok rá.
Néz. Nézem.

Egészen lajhár lassúsággal esik le neki, hogyha még egy centit megmozdítja a tömzsi kis ujjait, erőt veszek magamon és józanra rugdosom a hobbit testét, de végül csak beérkezik az üzenet a szivacsos állományába. Angolul bunkó ugyan nem tudok lenni, de tekintettel bármilyen farkat golyókig zsugorítok, tájékoztattak már róla páran pár helyen. Nos, ha büszke nem is vagyok rá… de még mindig vértelenebb megoldás, mint egy szemkinyomás.
(Nem nyomhatom ki? Most miééért nem nyomhatom ki neki?)

Hobbitkám szinte bocsánatkérő rándulással tünteti el a kezét és kalimpál lefelé az Ikeás fotelről.
Férfiúi büszkeségbe térdepeltem, tudom jól, ő meg szükségét érzi közölni is, hogy:
-Jú ár en rilli ágli görl! Diszkászting!
-You know… – kaccsintom rá az igazát, majd intek, hogy távozhat.

Mint egy végszóra ellibeg előttem hungarise barátosném, kicsit vihog, kicsit lekapcsolódik a mellette haladó, izmos karról.
-Nálad van még a kulcs? – kiáltja messziről, úgyse érti senki rajtunk kívül ezt a zűrzavaros, Kárpát-medencei nyelvjárást.
-Naná! – adom át neki az üres üveget, a hátsó zsebembe tapogatok, belőle húzom a zöld karikásat.
-Parancsolj!
-Te nem jössz?
-Egy perc, és fel fogok tudni állni.
-Tudod, nem akarom, hogy vezessen, tényleg azért… De esküszöm, nem lesz semmi, csak alvás!
-You know –ismétlem a választ és fogalmam sincs, mi okból hisz gardedámnak. Így, közelebbről a fazon se fest színtiszta Ericsson-nak, inkább egy nagyon is elégedett… ki tudja, melyik szomszédos állam polgárának. A kockás ingéből ítélve az a ki nem bontakozott menedzser típus, akinél nem biztos, hogy mindig van egy dugi óvszer. Lemosolyog rám. Holtbiztos, hogy nem svéd.
-Hy! – tátogja a hangzavarban, válaszul kettőt pislogok, mert a kezem az ölembe hullt és ott is maradt.
-Akkor jó éjt! – lengeti meg kulcskarikáját, no és a fenekét hungarise barátném, hunyorogva figyelem, ahogy a ruhatár felé billeg a prédájával. (kinek keze ez idő alatt ötször felméri az emlegetett testfelületet)
Aludni. Ja. Csakis az lesz a program.

Azért egy kicsit alian nekem ez a csaj. Lehet, hogy ez spanolja az egóját? Vagy önképzavarai vannak, vagy az anyja nem szoptatta elég ideig… ki a franc érti ezt? Szeret veszélyre és nemi betegségre vadászni a szeles, svéd éjszakában. Másfelől… meg kéne értenem pont most, pont itt, ebben az Ikeás nihilben, hogy mire fel ez a kényszer nimfománia? És minek neki hetente két új csávó? Eszemben sincs moralizálásba fogni, szerencsésebb lenne inkább azt gyakorolni, hogyan váltsak részegen magyarról angolra, mikor a kabátomat kérem. (Áj hev ö dzsekit tiket plíz)
-Nem jött össze, mi fiúk? – biccentek a táncparketten felejtett csapatra, köztük a hórihorgas Michael Jacksonra, akik szívük minden bánatával válnak egyetlen perc alatt céltalanná - Ezt dobta mára a gép! – nyújtózom még indulás előtt, és lezárom magamban a hetek óta tartó jelző csatát.