Isten, Halál, Szerelem III / II. - A Halál

A rettegett Halál! A mumus! A jaj Istenem, csak had éljek még tovább, tölti ki az emberek többségének mindennapjait. De MIÉRT? Élet vagy Halál? Az átlagember végtelenül lapos életet él. Csak egy kisebbik része jól, jó módban. A nagytöbbség, ahogy mondani szoktam, tengeti „életét” a „mónikasó” és a „csavargyár” között. Megissza a magáét, megnézi a meccset, elhiszi a tévének a híreket, mert az akkor úgy van, aztán jól megveri az asszonyt, mert kielégíteni már nem tudja.
Akkor miért is lenne kár? Nézzük a művészeket, az intellektueleket, az "értékesebb" embereket. Hozzájuk gyakran közelebb áll a depresszió, vagy éppen az élet oktalan igenlésének elutasítása, mint az egyszerűbb lelkekhez. Éppen hozzájuk! A kellő intelligencia, a kellő érzékenység, mind-mind, efelé taszít.

Föl sem tenni a kérdéseket mindig egyszerűbb, ahogy már említettem korábban. Vagy pusztán csak rábiccenteni, hogy nincs értelme az életnek. Éljünk így! Menjünk „buuuulizni”, amíg és amennyit csak lehet! Igen, ez is egy felfogás. Aztán vannak, akik kellőképpen gazdagok, ezért lehetőségük sokkal több, mint a nyomorgóknak, a hónapról-hónapra tengődő melósoknak. Így van. Álomutazás, jet-ski, igényes kurvák, drága italok, bungee jumping, tőzsde, fű, kokain, vastag szivarok, orgiák… és aztán? Aztán ugyanúgy ott jön a kérdés, mikor ezekben kiégett! Vagy nem. A pénz egy darabig boldogít, igen! Sokkal több megélhető lehetőséghez jutnak az életben, de a valódi kérdésekre ettől nem fognak választ kapni. A magány, a depresszió, a nyugtalanító gondolatok ellen egyszer csak nem lesz orvosság, nem ér tovább a takaró.

Ahogy nagy kedvencem, Shakespeare Nagy monológja szól, melyek mindenki által ismert sorok: „Lenni, vagy nem lenni”. Hát valóban, ez itt a kérdés! Aztán így folytatja: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri, balsorsa minden nyűgét, s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?” S már, e klasszikus által, témánál is vagyunk. Mi ér többet? Élni az életünket, vagy belátni értelmetlenségét? Reflexből reagál erre az emberek többsége, akármilyen nehézséget követően is, hogy „de hát élni kell”, „de hát majd lesz valahogy”! Hogy is lesz? Most nincsen „csavargyár”, esetleg holnapra lesz? Vége lett a „mónikasónak”? Biztos lesz majd másik! Igen, ezek nagyon-nagyon fogós kérdések! Talán! Vagy mégsem?

Egy elmélet szerint, ugye mint tudjuk, elméleteket gyártunk, csípőből, alaptalanul, mert ezt imádják az emberek, s a legjobb mikor ezt már kijelentő módban tálalják, ahogy jellemző ez sok vallásra, szektára, a világot leegyszerűsíteni próbálóakra… szóval a kedvencem, hogy az Élet, egy iskola, az öngyilkosság gyávaság, menekülés a probléma elől! No igen! Eszembe jut erről a ló esete, amelyik a megvásárlását követőn közvetlenül, nekimegy a falnak. Erre a vevő felháborodottan kiált fel, hogy „De hát ez a ló vak!”. Erre az eladó: „Á dehogy! Csak bátor!” Lehet így is. Neki mehetünk a falnak, oktalanul, vagy esetleg lehet egy kicsit távolabbra nézni. „Neadjisten”! Hová is tartunk? Tartunk-e a valahová, s mivé is válunk? De térjünk vissza… iskola az élet. Ha hiszünk a reinkarnációban, és nem oldjuk meg a problémáinkat, újra meg újra szembesülnünk kell velük. Nem lépünk szintet, nem jutunk el a fejlődés következő lépcsőfokára. Tehát küzdjünk! Fogadjuk el azt, hogy baszakodnak velünk! Fogadjuk el, hogy szar az életünk! Persze ha egyáltalán ez a kérdés felmerül bennünk. Reménykedhetünk talán, ezen elmélet okán, hogy így juthatunk át, e probléma tűfokán.

Csak a példa kedvéért, tételezzük fel, hogy mégsem így van, és vázoljunk egy másik, hasonlóképpen haszontalan elméletet. Véleményem szerint ugyanannyi létjogosultsága van, mint az előbbinek. Legyen az életünk egy iskola. Legyen ez a sok szívás egy feladvány. Ha elénk teszik a szartortát, ugye a másik elmélet szerint, illene elfogyasztanunk. Alternatív elképzelésem szerint, én nem fogyasztanám el a szartortát, bármilyen csábító is! Feltételezem, hogy jó osztályzatot, nem ezzel kaphatok ebben az iskolában. Feltételezem, hogy a feltett kérdésre, a jó válasz az, hogy ez nem kell nekem! Képzelt iskolámban a jó tanuló azt mondja, hogy NEM! Nem kívánom az életemet ebben a nyamvadt formában élni! Nem ez az, ami méltó hozzám, ami a felsőbb énem kiteljesedését lehetővé tenné. Van egy gyarló porhüvelyem, vannak vágyai, s van lehetőségem ezt kiszolgálni, kivárni, hogy megöregedjek, elsorvadjak, hogy együtt éljek gyávaságommal, és húzzam, amíg lehet. Igen, ebben az elméletben nem az öngyilkos a gyáva, hanem éppen az, aki ragaszkodik nyamvadt kis életéhez, mert fél attól, hogy a sötétség, az ismeretlen következik utána.

A feltett kérdés: Le KELL-e élnünk az életünket? Meg kell-e oldjuk, a ránk mért szivatásokat? El kell-e fogyasztanunk az elénk tálalt ízletes szartortát, vagy sem? A klasszikus iskola szerint, egyértelmű a válasz: IGEN! Éld végig, nyeld le, fogadd el, küzdj, és bízva bízzál!

Hááát, az én kis kisegítő iskolámban, nem ilyen egyértelmű a válasz! Sőt! Mi van, hogyha a tanár által várt, ötöst érdemlő kitűnő válasz, a lecke megfejtése éppen az, hogy én nem alázom tovább magam! A lényem, a lelkem, ennél többet ér. A megfejtés az, hogy NEM folytatom! S talán, dicsérettel várják a másik oldalon, azt, aki végre meg merte hozni a döntést. Aki pedig nem, az elsorvad a „mónikasó” és a „csavargyár” között, hatvan, hetven, nyolcvan évesen, szép lassan enyészik, a nyomor nyugdíja, a betegségek, és az ágytála mellett. S jutalmul, ugyanezt kapja majd újra, meg újra, meg újra. Az öreg Shakespeare is pont ezt fejtegette, ahogy már sokan filozófusok.
Felháborítónak tartom, mikor gyengének neveznek egy öngyilkosságot elkövetőt. Tudjátok, szabad akarat! Szabad akarat élni, szenvedni, szabad akarat jobbra, vagy balra menni, szabad akarat bűnözőként élni, vagy éppen az életedet mások megsegítésére szánni. Szabad akarat bálnákat mészárolni, vagy gyerekgyilkosnak lenni, szabad akarat pedofil papnak lenni, szabad akarat katonaként embert ölni, szabad akaratból politikusok gusztustalan döntései nyomán. Szabad akarat gyermekeket szülni, egy bizonytalan világra, mert az olyan szép. Szabad akarat hazugságra tanítani őket. Jóindulatból persze! S ugyanúgy szabad akarat kellene hogy legyen, hogy bárki, a saját életének véget vethessen. Mégis ezt üldözik a legjobban, ezt ítélik el. Hogy miért? Túl félelmetes nekik! Ijesztőbb bárminél! Az, hogy egy ember, e felett, SZABADON dönthessen!? Bár, ha egy kicsit keletebbre nézünk, vallások, kultúrák, ideológiák terén, akkor azért sokkal közelebb áll az elfogadhatóan választhatóhoz a Halál. Sokkal természetesebb, mondhatni ember közelibb, talán még tiszteletre méltó is adott helyzetben.

Egy régi kedvenc sci-fimben van a gondolat, hogy egy társadalomban az idősek, akik már nem tudnak vadászni, gondoskodni magukról, egy szertartáson felkínálják magukat, a halálukat kívánják, s ezért egy nagy bunkóval, a legnagyobb tiszteletadás mellett, jól fejbe csapják őket. Hiszen már csak terhére lennének a közösségnek, eljött az idejük. Azt hiszem, sokkal több önkritika kellene az embereknek, hogy rájöjjenek, hogy eljött az idejük, hogy nem tudnak több érdemit tenni ebben a világban, ebben az életben! S talán a lelkük előrébb jut a sorban, feljebb a lépcsőn, ha önnön belátásuk révén, tartással szállnak ki a játékból. Én ezt nem gondolom depresszívnek. Úgy vélem realitása ugyanannyi, mint bármely más elméletnek, de sajnos van olyan az életben, hogy az embernek nincs elég bunkója… vagy köve!?

Természetesen, ha van még mit tenned a Földön, ha úgy érzed, van még mit megélned, ha előtted álló utad van, ha be nem teljesített élethivatásod van, ha okkal magad elé tűzött célod van, akkor MÉG nem jött el a te időd. Nem kell ezt sürgetni. Amit én hiányolok, hogy tömegével vannak, akik soha nem jutnak el az önkritikának az általam elvárhatónak vélt szintjére. Sok nemes megélnivaló van, ez tény. Sok cselekedet, még ha értelmetlen is, azt hiszem, létjogosultsággal bír. Ahogy a partra sodort tengeri csillagok története is szól, mikor meglátja őket egy pár, s egyikük odarohanva felkap egyet, és rohanni kezd a tenger felé vele, hogy mentse az életét, mire a párja utána kiált, hogy miért teszed? Mit számít az az egy, hisz olyan rengeteg van, nem tudjuk megmenteni mindet! Erre a másik: Igen, tudom, de ennek az egynek igenis számít!

Azt hiszem, a nemesebb út, ennek a segítő kéznek lenni, emberként tapasztalni meg, a ránk kimért mélységeket, magaslatokat, DE tudni időben, békében, csendben, és kellő tartással zárni le, saját történetünket.