Hullámegyenlet

Föl, feljebb, magasra, majd holtpontból hátra, vak zuhanás. Még egy lendület, még feljebb, még gyorsabban vissza, dőlök, mert elfelejteni se lehet, a súlyomtól rozsdásan nyikorog az egész játszótér. Föl, feljebb, magasra… most vissza, mély sebet húzok a kavicságyba. Lassan zsibbad a csípőm ott, ahol a hinta belevág. De még beleférek. Beleférek? Föl, feljebb… és nyikorog a játszótér. Ujjaim rozsdába kapaszkodnak, a gyomromban kiöregedett hányinger készülődik a hullámzástól. Lehet, hogy ezen nagyvonalúan átsiklottam közel két évtizeddel ezelőtt? (tudom már, ezért mondják, hogy a kölköknek vasból van. A gyomruk.)
Föl, feljebb, magasra… még beleférek. Még bele KELL, hogy férjek.
Különben menthetetlen bennem a gyerek. Kell.
Föl, feljebb, magasra...

A szabványosra kerített játszótérre Copfos robog be, magával vonszolja A babáját. Anyuka teli szatyrokkal húzza be a szabványosan zárható kaput (szeparáljuk el azt a hintát csak a kölyköknek) és messziről hunyorog rám, milyen kategóriába is tartozom? A csendes őrültébe, vagy affélébe, akire sikítani kell?
Napszemüvegem közönyéből várom a Döntést, amit végül a padra pakolt szatyrok egymásra dőlő békessége pecsétel meg. Maradhatok.
Még beleférek.

Copfos átszalad a homokozón, csodálkozva megbámul. Mégse mindennapi errefelé a száz centi feletti vendég. Mármint a hintában.
Föl, feljebb, magasra…
Nem mosolygok rá. Nem játszom el a felnőtt(ebbet), aki kedves a Copfosokkal. Csak nézzük egymást, ő a napszemüvegemet, én A babáját. Csendben, a játszótér nyikorgásában.
Föl, feljebb… (vajon ha lehányom, anyuka mennyire lesz ideges?) Hideg veríték gyöngyözik a homlokomon. Ujjaim rozsdába kapaszkodnak. KELL.

Mellém fészkelődik, hintát indít, csontos lábai küzdenek a fizikával, de az akarat győz. Nem hiába, ketten vannak hozzá. Nemsokára kánonban nyikorgunk, ő könnyebben, én a súlyom nyögésével. Bevárom, bár ő észre se veszi, hogy egyszerre mozgunk egymás látóterében.
Föl, feljebb, magasra…
A baba előredől az ölében, azért megnyugtató, hogy nem egyedül engem kerülget a rosszullét.
Behunyom a szemem, a langyosan vibráló fény átsimogat a lombok között. Délután egy óra. Még üres a játszótér. Még csak hárman nyikorgunk benne.

-Az Isten áldjon meg, nőj fel végre! - sziszegted rám búcsúzóul, és otthagytál az alig gőzölgő teámmal, az asztalra csapott kétezreseddel, a számlával. A szóval, amire vártál, amit csak viszonoznom kellett volna, éppen olyan egyszerűen, ahogy kimondtad. Mert mégis csak illő egy vallomásra reagálni, minimum visszadobni, hogy „én is”. De én csak röhögtem, mert életem minden katartikus pillanatában rám tör a csillapíthatatlan vihogósdi.
-Tényleg?
Föl, feljebb, magasra…

Most tényleg azt kérdeztem, hogy „tényleg?” (????)
Hát ki az az idióta? Az a barom? Az a szerencsétlen? Tényleg??
Elengedted a kezem, értetlenül visszadőltél a székbe.
-Tényleg. -ismételted utánam, de lassan, halkan, ujjaid céltalanná válva futottak végig a sima asztallapon. Talán akkor… ha utánad nyúlok, ha megérintelek, még megmenthettem volna a pillanatot, meggyógyíthattam volna a sebzettséget a tekintetedben, de csak az arcom lángolt, és a nadrágomba töröltem a tenyeremet. (utánad?) Válaszolj! A fenébe nyögd már ki! Most! Mondd! Gyerünk!
-É..én.. - a nyelvem kétségbeesetten tapogatta a szájpadlásom, a torkom feszült, készült a szóra, amit még soha, senkinek se mondtam ki. Valahogy soha se éreztem szükségét. Egy meghajló „sz”, egy ajkakba húzódó „e”, egy villanásnyit pergő „r”…
Gyakorta szólalok meg, csak nem okoz fizikai problémát három szótag. De okozott. Belelüktetett a hangszálaimba, és némává duzzasztotta őket. Te pedig alig fél órával és tucatnyi felszínes mondattal később kirúgtad magad alól a széket.
-Az Isten áldjon meg, nőj fel végre!

Hát lököm magam, föl, feljebb, magasabbra. Mellettem iker-nyikorgás. Copfos komolyan összehúzott szemekkel koncentrál, ujjai fehérek a rozsdás láncon. Könnyű az ütemét tartani, könnyű a testével szállni. (a látóteremben) Mégis… A megmásíthatatlan igazság súlya húz vissza. Elfelejtettem.
Milyen hányinger nélkül magasra repülni. Milyen világot teremteni egyetlen homokszembe. Milyen a képzelet szabadságában élni. Eperjoghurtba keverni az édesség izgalmát. Meztelen sikítással gyíkot fogni. Víz alatt buborékba énekelni. Idegenektől távolabb lépni. Dombokat hatalmasnak látni. Biciklivel térdhorzsolóst farolni. A lepke szárnyát kitépni. Karácsonyig számolni. Spenót felett alkudozni. Nem leckét írni. Friss könyvbe szagolni. Télire elvackolt befőtt álmára vigyázni. Takaró alatt láthatatlanná válni. Cseresznyét fülre akasztani. Hinni abban, ami Ott van, fent, a magasban.
Föl, feljebb, magasra…

Mert soha se felejtettem el. Milyen álmot veszíteni. Idegen kéz szorítására ébredni. Felnőtt szavakból tanulni a félelmet. Erősebbnek lenni. (KELL) Milyen a szemeket figyelni. Lépteket gyorsítani. Egy busz biztonságára várni. Sietve ruhát gombolni. Érintés elől csúszni. Torna órát gyűlölni. Hajba önutálatot tépni, testet zuhany után vörösre dörzsölni. Nem elhinni. Lélegzetet tartani. Kapualjból menekülni. Rémülten tíz éves csókot adni. Úgy sírni, hogy ne hallják. De legfőképp és leginkább az Árulót szeretni.

Hát hogyan kérheted, hogy kimondjam a szót, amihez csak gyötrelmet és valami forrón szívet szorítót tanultam? Hogyan szerethetnélek azzal a küzdelemmel, ami egyszerre pusztított és tett gőgössé? Az vagyok, megvető ajakbiggyesztő, hát mi másért tartott volna közel négy évig, hogy elhiggyem, akarhatsz és akarhatlak ugyanúgy?
Föl, feljebb, magasra…
Ott, fent, a szabadság van. El kell érnem.
Hogy elfogadjam, hogy megbocsássam, amiért gőgössé tett a szeretetben, és hitetlenné a szavakkal szemben. Meg kell tennem, hogy jusson valami majdnem Egész, hogy lehessek a kettőből az egyik, hiszen még sose voltam az. Nem ismerem a világot azon a három szótagon túl, sem a bizalom hétköznap-kulcsait, amik a kapuját nyitják. Talán, ha túllendülök egyszer a holtponton, ha feljebb jutok a lehetetlennél, talán holnap, talán holnapután… hinnem KELL benne. Ott van az Élet. Bele KELL, hogy férjek. Melléd kell, hogy érjek. (és átölellek)

Megvárod? Félek, nincs több időm. A pillanatok elmúlnak, a kezed visszahúzod, és nem lesz többé elég a majdnem Egész. Miért is kéne, hogy az legyen, ha kaphatsz mástól annyit, amennyi jár? Megérdemled. Hiszen mindenki ugyanúgy indul, nem igaz? Tiszta lappal.
Föl, feljebb, magasra…
Hallod, Copfos? Vigyázz! Nagyon jól vigyázz arra, hogyan tanulsz szeretni!