HOMM3 - A Holtak csókja (3)

3. fejezet: Vesztes csata

Mikor a felszínre értek, csak hunyorogni tudtak a hirtelen fényváltozástól. Bár még csak hajnal volt, az alvilági fényekhez képest sokkal világosabb volt az ég.
A felkelő nap irányában megpillantották a Kastély várát és a fővárost. A nap úgy állt a város mögött, mint egy korona a király fején. Igazán gyönyörű látvány.
Szinte már kár, hogy megzavarják a békésen szunnyadó település nyugalmát.
Már mindenki körül tapintani lehetett a feszültséget. Tamika már kicsit kételkedett, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán így támadni, de gyorsan elhessegette a gondolatot.
Most minden erejével a csatára kellett összpontosítania. Megmarkolta a nedves fakorlátot és merően nézte az egyre nagyobbodó váralakot.
- Tamika! Indulj a dolgodra. Ha segítség kell, majd szólítalak! - szólalat meg hirtelen Septienna. Fején most nem viselt koronát, haját befonva viselte. Sötétlila harciruha volt rajta.

Tamika bólintott, majd denevérré változott. Aztán ebben az alakban folytatta útját a vár felé. A hajnali szellő kicsit felrázta. Kishíján megvakult az erős fénytől, de céltudatosan haladt előre. A katedrális felé igyekezett, hogy könyveket keressen a rejtvény megfejtéséhez.
Úgy negyedóra múlva leszállt az épület egyik nyitott ablakához. Bekémlelt rajta, hogy tiszta-e a levegő. Szerencsére senki sem tartózkodott az épületben. Legalábbis ezen részén. Az oltár asztalán könyvek sokasága hevert, a falakat szépen megmunkált festmények díszelegtek. A két padsor között hosszú, vörös szőnyeg vezetett
a szentélyig. A terem fényét a rózsaablakok adták. Most kékesen világított be mindent.
Szépen berepült az oltár elé és ott visszaváltozott. Elővette kedvenc, smaragd berakású tőrét és lassan igyekezett megközelíteni a könyvtárat.

Fáklyákkal megvilágított folyosókon haladt át. Pontosan tudta merre kell menni, hisz tíz évig itt lakott. Az oltár két oldalán alagsorba vezető utak kezdődtek. Elindult a jobb oldali felé. A folyosót még nem világították meg a fáklyák, csak az alagút végéről szűrődött be némi fény. A falak durván faragott kövekből álltak.
Pár kanyar után meg is érkezett a keresett ajtóhoz.. Erősen koncentrált és megpróbált átnézni az ajtón, de nem sikerült neki. Túl sok energiát vett el tőle a hadsereg
láthatatlanítása.
Várt egy kicsit, de mikor nyitotta volna az ajtót, valaki megszólította.
- Tamika! Te mit keresel itt? - Rion volt az. Gyanakodva méregette a lányt.
- Öhm...csak könyveket keresek. - válaszolt őszintén. Végül is tényleg könyveket keresett, csak erről rajta kívül nem kellett volna másnak tudnia.
- Pont most? És miért pont itt? - hangzottak az újabb kérdések.
- Most jutott eszembe!
- Kétlem! Miben mesterkedsz? - a férfi egyre közeledett Tamika felé, a lány pedig egyre csak hátrált. Tőrét még mindig ott szorongatta kezében.
Na most mi lesz? - kérdezte magától. A legrosszabb emberrel találkozott, akivel csak lehet. Így már biztos nem lesznek meg a könyvek. Aztán behunyta szemét és
leoldotta bűbáját a közeledő hadseregéről.
- Csodálkozom, hogy nem otthon készülsz a holnapi csatára. - folytatta Rion.
- Én meg azon csodálkozom, hogy ébren vagy!
Már az oltárig kihátráltak.
- Egy szerzetesnek korán kell kelni. Meg el kellett mondanom a reggeli imákat.
- De szent életű vagy! Arra bezzeg van gusztusod, hogy ugyanúgy fald a nőket, mint a többi féreg! - szólt indulatosan Tamika.
A vészjelző kürtök megszólaltak. Mind a két hadvezér felkapta fejét az éles hangra. Rion ijedten nézett a lányra. A másik elégedetten mosolygott.
- Komolyan... azt hittétek, hogy betartjuk az ígéretünket? Az nekünk cseppet sem lett volna kedvező, ha tengeri csatára került volna a sor. Így hát kicsit megsürgettük
az eseményeket. - Tamika most már nevetett.
- Mi? - csak ennyit tudott kinyögni döbbenetében.
Egy pillanat múlva előkapta kardját és a lány felé csapott. Tamika kezéből kiesett a tőr és ő a földön kötött ki. Kis idő múlva egy kard lebegett a szíve felett. Ennek ellenére még mindig mosolygott.
- Nem mész megmenteni a városod dicső hadvezérem? - kérdezte nevetve.

Rion épp lesújtott volna, mikor Tamika köddé vált. A következő pillanatban már a férfi mögött állt és jól hátbarúgta. Míg a másik feltápászkodott, ő vámpírrá változott.
Karmai hosszúra nyúltak, két szemfoga megnagyobbodott, szemei vörösbe váltottak.
Rion előre szegezett kardokkal állt, de a lány egy rúgással kilökte kezéből a fegyvert. Ezután nekiugrott és a férfit a földre teperte. Minden áron beleakart harapni annak nyakába, vagy karmait a másik testébe mélyeszteni, de egyik sem sikerült neki, mert Rion erősen tartotta maga felett.

Egy jó ideig csak tehetetlenül kapálózott és morgott. Végül a férfi elfordította, így most ő került alúra. Épp itt volt az ideje, hogy más képességeit is bevesse. Eltátotta száját és denevér hangot adott ki, ami az ember fülének sértő volt. Nemsokára el is érte célját. Rion fülét fogva fetrengett mellette. Erre a hangra, meg a kinti ricsajra a kolostor lakói is kisereglettek, de mikor beléptek ők is fülüket fogva fetrengtek a földön.
Tamika kihasználva a nyert időt kirohant az ajtón.
Odakinn teljes káosz uralkodott. A Nap már sárgán világította meg a teret. Ideje volt hívni a közelharci erőket, bár még így is a nekromanták nagy előnnyel vették fel a harcot a kastélyiakkal szemben.

Sebtében elteleportált egy üres részhez a harcmező mellett. Nagy lélegzetett vett, majd a fölre helyezte két kezét. Halotti nyelven varázsszavakat búgott, amik a harcban nem is hallatszottak. Bizsergető energiahullám járta át a testét. Hamarosan egy méregzöld aura lengte körül. Pár pillanat múlva a föld megremegett. A repedezett talajból és a közeli erdőből csontvázak, zombik és lidércek hada menetelt a csatatérre.
A lány mosolyogva kinyitotta szemét. Biztos győzni fognak...ekkora hadsereggel szemben az ellenségnek esélye sincs...
A vámpírok már a várfalnál szívták a harcosok vérét, a szellemsárkányok el-eltűnve köröztek a csatatér felett. Az egyik várfalat már le is döntötték.
Tamika igazán elégedetten nézett körül. Élvezte a káosz minden percét. Kezeit kitárta és szívta magába a kastélyi harcosok kétségbeesését és félelmét. Mikor már eléggé megtelt a felgyülemlett energiát egy hatalmas vihar megidézésével vezette le. Közben hátborzongató, sátáni kacajt hallatott. Az ég menten besötétült, ezernyi villám csapott le a harcmezőre. Nem egy épületet felgyújtott a városban. Az erős szél minden mozdíthatót szétkapott, így a harcosoknak még a repkedő csirkékre
és egyéb érdekességekre is figyelniük kellett.

Hatalmas felhőszakadás zúdult alá az égből. Tamika eközben már több méterrel a föld felett lebegett, lassan forogva egyre följebb emelkedett.
Egyszer csak taszítást érzett magán és leesett, majd végigcsúszott a sáros földön.
Kinyitotta szemét és ismét Rionnal találta szemben magát.
- Úgy látom, eddig nem nagyon sikerült a mentés drágám!- mosolygott a lány.
- Éppen azon vagyok, hogy megtisztítsam városom a mocskos nekromantáktól! - ordította, mert a nagy szélben alig lehetett hallani valamit.
Mind a két hadvezér előhúzta csillogó kardját és egymásra rontottak. A fegyverek szaporán csapkodtak, miközben a vihar egyre csak tombolt.
Az egész város romokban hevert. A nekromanták némelyike ment fosztogatni, vagy éppen a nőket rabolta. Mindenütt hullák sokasága hevert. Egyikükből nyilak,
másikukból kardok meredtek az égnek.

Tamikáék már fél órája küzdöttek, de eddig még nem jutottak eredményre. Aztán Rion, Tamika hasába szúrta kardját. Mivel egyszerű fegyver volt, a lánynak nem
ártott egy kicsit sem. Kihátrált belőle és a lyuk a hasán menten visszahúzódott.
- Rion, így nem megyünk semmire! - dobta el kardját a nekromanták hadvezére. Ismét vámpírrá vált és úgy ment a férfi ellen. Vadul ugrándozott és csapkodott, nem egyszer sikerült is megkarmolnia ellenfelét. A szerzetes még mindig kitartott, bár már a kardját is kilökték kezéből. Feltápászkodott és egy fénypajzsot lőtt ki, ami hátravágta Tamikát.

A lány mélyen felszántotta a földet. Közben éles ordítást hallatott. Fektében telekinézissel ő is elrepítette a férfit, egyenesen a csata közepébe.
- Ez végre lefoglalja egy kicsit. - mondta mosolyogva és elteleportált az oltárhoz. Még mindig feltett szándékában állt megszerezni a könyveket. Kicsit fáradtan és pihegve, de elfutott a könyvtárig. Most biztos nincs benn senki, hisz mindenki kinn harcol.
Berontott az ajtón és a régi kedvenc helye tárult szemei elé. Plafonig érő könyvespolcok sokasága sorakozott a teremben. Egy kicsit gyönyörködött benne, de gyorsan észbe kapott, hogy sietnie kell.

Pár kanyar után elért egy idős férfit ábrázoló festményig. Felemelte azt és bemászott a lyukon. Miután kikecmergett a nyíláson végre elérte célját: előtte könyvek sokasága feküdt egy asztalra halmozva. Csodálkozott, hogy a fáklyák fel vannak gyújtva. Nagyon különös...
- Üdvözöllek lányom! - szólalt meg egy mély, barátságos hang.
Tamika felsikkantott ijedtében és az asztalnak dőlt.
- Ejnye! Hadvezér létedre ennyire félős vagy? - nevetett Ingham.
- Mit keresel itt? - ordította hisztérikusan lánya.
- Félsz, szinte rettegsz, hogy Rion rádtalál és legyőz?
- Ez nem igaz!
- Tamika! Tudom, hogy itt vagy! - kiáltotta Rion a könyvtár másik részéből.
- Gyere Rion! Itt van a tiltott részben! - mondta nyugodtan a szerzetes.
- Mi? Feladod a saját lányodat? - üvöltötte a lány.
A hadvezér most jött át a lyukon. Mikor meglátta Tamikát elégedett vigyor terült szét arcán.
A lány most már nem is próbálta titkolni félelmét. Nem volt már ereje sem teleportálni, sem másmilyen varázslatra nem volt képes.

Rion kezében egy olyan tőr volt, ami még Tamikát is képes volt megsebezni. A lány sikoltott. Beleremegett az egész terem.
- Azt... ho... honnan sz... szerezted? - kérdezte rémülten.
- Az most lényegtelen.- Rion lassú léptekkel közeledett a lányhoz. Tamika nem tudott hova hátrálni, mert a fal elállta az útját. Kétségbeesésében könyveket suhintott
a hadvezér felé, ám az könnyen hárította azokat. Nem volt más megoldás: Ki kellett ütnie a tőrt a másik kezéből. Rion az egyik ilyen kísérletnél magához rántotta.
- Eressz el! - követelte Tamika.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzhess. - válaszolt kedélyesen Rion. Azzal a tőrt beledöfte a lány hasába, melyből rögtön ömleni kezdett a fekete vér.
A férfi kárörvendően felkacagott.
- Csak azért nem öllek meg, mert a bajnokságon is játszva megtehetem-suttogta a lány fülébe, aki időközben Rionnak dőlve igyekezett nem összeesni. Hirtelen
elsötétült a világ, aztán a következő pillanatban a csatateret látta maga előtt. Egy magas dombon állhattak, ahol rá lehetett látni az egész helyre.
- És most...szólj a harcosaidnak, hogy figyeljenek rám.
Tamika erőtlenül elsuttogta a parancsszót, de még így is tisztán lehetett érteni és az összes csatázó a domb felé fordult.
- Nekromanták! A hadvezéretek erőtlenül itt van a karjaimban! Hagyjátok békén városunk és takarodjatok vissza az Alvilágba!
Septienna Rion elé teleportált.
- Add át húgomat és ígérem békén hagyjuk városotokat! - ijedten nézett testvérére, kinek hasából már ömlött a vér.
-A húgocskád ígért nekem valamit! A Tiltott könyvet akarom!
Septienna ha lehet még sápadtabb lett.
- Mi? Nem adjuk át a könyvet! - ordította dühösen.

A férfi kicsit megdöntötte Tamikát és kigombolta felsőjét, hogy hozzáférhessen a nyakához. Finoman végighúzta rajta a tőrt. A lány fájdalmában csak nyögött egyet.
Rion elkezdte inni a vérét.
- Elég! Hagyd abba! - sikított a Holtak királynője. - Rendben, mindent megkapsz, amit akarsz, csak add ide Tamikát!
Rion abbahagyta az ivást és még a lány fülébe búgta:- Nagyon sokat vesztettél ugye tudod? Ezt mindenkinek látnia kell. Megtámasztotta a lányt, s lecsapta Tamika haját,
ami így már a válláig sem ért. A Holtak népe felhördült.
- Nagy dicsőséget arattunk ma! Legyőztük a Holtakat! Itt van kezemben a bizonyíték, hogy jobban vagyunk a nekromantáknál és eddig csak a szerencséjük emelte őket
oly magasra!- diadalmasan meglengette Tamika haját.
Ez volt az utolsó dolog, amit érzékelt, aztán végleg elnyelte őt a sötétség...