Hol a múzsa, ha nincs ihlet? - avagy le veled írói válság!

Jó, oké, elcseszett egy ötlet volt…
Pedig jónak tűnt.
Az egész azzal kezdődött, hogy elültem magam. Mindennap ugyanaz a rutin: nyolc órás meló után további éjszakába nyúló ücsörgés a gép előtt … elfáradtam na. Testem-lelkem szomjazott egy kis napsütés után, nem csak a válogatott zenék monoton hangját akartam hallani a fülembe dugott fülhallgatón keresztül, igazi hangokat akartam, zajt, mozgalmasságot, életet.
Hétvége volt, megtehettem… Nem mentem messzire. Fogtam a kis laptopomat (uhh… mi is lenne velem ezek nélkül a technikai vívmányok nélkül…), és kiültem az erkélyre.
Nap: kipipálva…
Lágy szellő: kipipálva…
Madárcsicsergés: kipipálva…
Egyéb zajok: kipipálva…

Becsuktam a szemem, élveztem, ahogy a napsugár felmelegíti az arcomat, a testemet, a gondolataimat. Remek. Itt az ideje egy kis romantikának…

„… Két kezébe fogta a lány arcát, szájával lassan közelített feléje, lehetőséget adva a menekülésre. Már csak centik választották el őket egymástól, amikor egy hatalmas csattanás hallatszott…”

Hú bakker, ez aztán az élethű írás… azt a csattanást én is hallottam. Eltartott pár pillanatig, míg rájöttem, nem az elmémből pattant ki a hang. Magyar ember módjára természetesen egyből az erkély korlátjánál termettem, és letekintettem az alattam elhúzódó utcára. Két autó találkozott a parkolóban. Aztaaa… így ránézésre nem tudnám megmondani, melyik volt a hibás. Na jó, csak védeni akartam nőtársamat, látatlanban megelőlegeztem neki a hülye szőke jelzőt, amikor szemrevételeztem a helyzet állását. Úgy tűnik, a cicababa parkolni szeretett volna, és nem jött össze neki, na bumm, megint egy mínusz a nők javára … Nagydarab szekrény szállt ki a károsodott autóból, a napfény hasraesett a kopasz fején. Szóban felemlegette a nőci összes nőnemű ősét, egészen az őskorig, amikor megtekintette alig sérült béemvéjének elejét, mély, öblös hangja bezengte az egész utcát. Körbenéztem, a szomszédok is kijöttek mozizni, nicsak a szemközti erkélyen már pattogatott kukoricát szemezgetnek, alaposan kitárgyalva az eseményeket.

Felgyulladt a fejemben a heuréka lámpa: itt az ihlet… írok krimit… Hmm… jó kis hirtelen felindulásos emberölés. Levágtam magam a székembe, laptop elő, üres oldal megnyit, és már jöttek is a szavak:

”A harag kontrollálhatatlanná váltan gyűrűzött az egész testében. Úgy borította el az elméjét, mint áradáskor a hömpölygő víz a földet, látása elhomályosult az indulattól. Törni-zúzni szeretett volna, de nem volt más a közelében, csak a nő, aki haragjának legfőbb kiváltója. Egész testében remegett, szemében könnycseppek gyémántja ragyogott, de most képtelen volt meghatódni tőle, a feszültség az ujjaiban vibrált, nyakon ragadta, és megrázta, mint egy rühes macskát. A nő fuldoklott, körmei mélyen a bőrébe szántottak…”

A jó édes anyádat, azt!! Az a redves kis dög nem rámart a nagylábujjamra? A francba, már vérzik is, még jó, hogy nem hajítottam el a gépet! Mondtam Méznek, hogy távolítsuk el, csak zabál és szórja a szőrét… meg karmol …a kis dög (nem Méz, a macska)…
Kész, képtelen vagyok elmerülni az írásban. Kell egy inspiráló hely… Irány a nagybetűs ÉLET!

Kicsiny városom gyönyörű sétálóutcája lett a célom, elhatároztam, hogy nem és azért sem kocsival megyek. Kell a mozgás, úgyis el vagyok lustulva, jót fog tenni egy kis séta. Magamhoz vettem egy fél literes ásványvizes palackot, a gépet hordtáskába süllyesztettem, némi pénzmaggal is megtámogattam magam, már csak azért is, hátha kedvem támad elnyalni egy kis hűs fagyit. Csokipuncsvanília… csakis…. Mmmmm…

Khm… az első húsz méter után megbántam az otthonhagyomazautót fellángolást. Ki a fene gondolta volna, hogy ez a helyes kis gépezet ilyen nehéz? Hiszen nap, mint nap emelgetem, s most mégis úgy éreztem, leszakad a karom! Ráadásul, lehet, hogy nem a vadiúj tipi-topi topánkámat kellett volna felvennem, amitől eszméletlenül hosszúnak tűnik az amúgy varkocsnyi lábam, de az biztos, hogy nem gyalog galoppra találták ki. Próbáltam élvezni a természetet, de nem nagyon sikerült.
Meleg volt …
Rohadt meleg…
Lassan úgy éreztem magam, mint egy szomjhalálra készülő eltévedt turista a sivatagban. Még a hercig kis kalapomat sem vittem el, a hajam lassan rásült a fejbőrömre. Szerencse, hogy a napszemcsi állandó jelleggel nálam van, így is olyan ráncos vagyok már….
Uhh… Még mindig meleg volt….
Ha hátrafordultam volna, még láttam volna az erkélyünket, de nem tettem, mert akkor hanyatt-homlok rohantam volna haza, légkondicionált, hűs szobám kellemes magányába. Olyan büszkeség öntött el, ÉN a hős, aki kitartok az elhatározásom mellett.
Persze, megint megcsapott az ihlet szele: mi sem egyszerűbb, írnom kell … mély érzelmekkel teli, hősies, életszagú regényt.

Útszéli padra vetettem magam - megtorpanásomnak természetesen semmi köze sem volt ahhoz, hogy a hordtáska pántja mélyen a húsomba vágott, és a sosem tesztelt cipellő lassan vízhólyagot képezett a sarkamra…-, és írni kezdtem. Ujjaim sebesen futottak a billentyűzeten, éreztem, igen, ez az, meg van már…

”A férfi bágyadtan tevegelt, tarkóját égette a sivatagi nap, torka kapart a szomjúságtól. Lassan egy egész nap is eltelt azóta, hogy vizet vett volna magához. De tudta, nem állhat meg, mennie kell, muszáj. El kell érnie a várost. A felesége vajúdik, bármikor megszülethet az oly régóta várt kis örökös, és veszélyben vannak. A férfi gyomra ebben az elgyötört állapotában is összerándult a gondolatra, hogy imádott asszonyára és újszülött kisfiára vagy leányára micsoda veszedelmek várnak. Gonosz ikertestvére őt akarja megszemélyesíteni, és el akarja őket rabolni. Óh Istenem! – rimánkodott magában, add, hogy túléljem, hogy időben oda érjek…”

Meghatottan morzsoltam el egy könnycseppet, hiába, a gyerekek mindig is a gyengéim voltak. Felemeltem a fejem, hogy egy picit eltávolodjak lelkileg a történetemtől, és egy mogyoróbarna szempárral találtam szemben magam. A szemek egy nem ezen a nyáron barnult, de nagyon helyes kiskölyökhöz tartoztak, aki alig egy méterrel előttem állt, és kitartóan figyelt. Lassan a hátam mögé néztem, gondolva, hogy talán mégsem én ragadtam meg a figyelmét, de nem, ő tényleg engem nézett. Egy lépést tett felém.
- Mért bőgsz? – kérdezte.
- Nem bőgök – válaszoltam, és még egy finom mosolyt is megeresztettem felé.
- De láttam. Az orrod is folyik – hümm… micsoda megfigyelés…
Mindazonáltal igaza volt. Szipogtam egyet, és a táskából pézsét bányásztam elő. Próbáltam udvariasan kifújni az orrom, de hiába fordultam félre, a szemét le sem vette rólam. Mindegy, bakker, akkor nézd, gondoltam….

Miután végeztem, próbáltam volna visszazökkenni az írásba, kihasználva a hirtelen jött ihletet, de nem sikerült. A fiú még mindig ott állt és még mindig engem nézett.
Nagyot sóhajtottam, és újra felemeltem a fejem.
- Miért nem vagy … izé.. suliban?
A gyerek végignézett rajtam, biztosan elkönyvelte magában, az is vagyok, aminek látszom (abban a pillanatban igazat is adtam neki: 1 – az ő társadalmi körükben nem nagy a valószínűsége, hogy suliba jár, 2 – már javában tartott a nyári szünet… na igen).
Megvonta a vállát és újabb lépést tett felém.
- Vakáció van – közölte teljesen hiábavalóan, magam is rájöttem már – Mit csinálsz?
Huh… végre hazai pálya, most leradírozom a föld színéről.
- Írok – közöltem fensőbbségesen.
- Mit?
Kezdett idegesíteni. Közöltem magammal, hogy ÉN szeretem a gyerekeket. De tényleg.
- Egy regényt. Nagyon izgalmas.
- Van cigid?

Hökk…
Végignéztem rajta, és kábé tíz évesnek saccoltam. Vékony lábai, kezei szánnivalóan nyúltak ki a túlságosan is nagy pólóból, és rövidnadrágból, ami az öltözékét alkotta.
- Nem dohányzom… De neked se kéne. Mennyi idős is vagy?
- Négy év múlva leszek tizenhat – válaszolta öntudatosan.
Megálltam, hogy ne mosolyogjak. Nézd már, még alig törte át a feje a tojáshéjat és már csajozna. Jó parti vagyok, szó se róla, de azért mindennek van határa nem igaz?
- Hát akkor végképp nem kéne cigizned.
- Nem mondtam, hogy bagózni akarok. Csak kérdeztem, hogy adsz-e?
Aztamindenit! Legszívesebben lekevertem volna egy nyaklevest neki, annyira hetykén és pimaszul vonogatta a vállát. Hát ez hülyének néz, de tényleg!
- Jól van öcsi, nekem most nagyon fontos dolgom van, nem érek rá veled beszélgetni. Szaladj játszani a kispajtásaiddal. – tudom, nem szép dolog, de igyekeztem nagyon bunkónak látszani. Nem hatotta meg.
- Akkor adj egy százast. Vagy kettőt….
- Mi van??? Húzz el innen gyorsan, nem érek rá, mondtam már!
- Hülye picsa! – Azért örömmel láttam, hogy mielőtt kimondta ezeket a rám egyáltalán nem igaz, durva és gonosz szavakat, biztos ami biztos alapon hátrébb lépett.
Hirtelen pattantam fel, az volt a célom, hogy megijesszem. Sikerült… Vagy nem … szaladt vagy tíz métert, aztán hátrafordult és egy bizonyos egyezményes jelet mutatott az ujjaival, aztán nevetve elballagott, mintha tudná, úgysem követem.

Morogva szitkozódtam a bajszom alatt – természetesen nincs igazi bajszom, múlt héten voltam kozmetikusnál, félig letépte a felső ajkam, amikor a gyantával megszabadított a kellemetlen szőrszálaktól, na mindegy – szóval csöppet ingerült voltam, nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak, miközben mint egy mantrát ismételgettem:
ÉN IGENIS SZERETEM A GYEREKEKET!
Mikor úgy ahogy sikerült magam romjaimból összeszedni, rájöttem, hogy teljesen kilibbentem a mély érzelmű, hősies, világmegmentő stílusból, úgyhogy a bestselleremet sem most fogom megírni, bánja kánya, majd legközelebb. Ittam pár kortyot, kicsit még pihentem, majd összecuccoltam és újra nekiindultam. Ha lehet, most még keservesebb volt a haladásom. Akárha erőltetett menetben gyalogoltam volna hegynek fel, komplett felszereléssel, úgy éreztem magam. Hamarosan izzadni kezdtem, mint egy ló, visszafogottan felvitt sminkem kétoldalt csorgott le az arcomon, hátam meghajlott a súlytól, ami mintha minden lépéssel nehezebb lett volna, és esküszöm, sosem voltam még olyan boldog, mint amikor beértem a főtérre, melynek a másik oldalán ott várt a cél: a SÉTÁLÓUTCA.

Tudtam, ha akkor leülök, talán sosem jutok el a célig, így hát minden egyes lépésemért megküzdöttem. Arról most inkább nem beszélnék, hogyan is nézhettem ki abban a pillanatban. Mint valami elfajzott csodalény, a felsőtestem jobbra billent, miközben az alsó balra egyensúlyozott, a táska ide-oda lengett … hol volt már a sudár járás, az energiától duzzadó felfedezői énem? Végül csak megérkeztem, az első árnyékos helyre bevetettem magam, lendületesen félresodorva egy járókeretes nénit – biztos vagyok benne, hogy csak a részvét miatt támaszkodott oly megtörten arra az izére, érdekes módon nagyon erőteljessé vált a hangja, amikor szidnia kellett a mai fiatalokat, közéjük sorolva természetesen engem is….
Elnyomtam a lelkiismeretem gyenge hangocskáját, én sokkal jobban szenvedtem, mint ő, és lám, kettővel arrébb le tudott ő is ülni.

Talán egy kicsivel több időre volt szükségem, mint eddig bármikor, hogy megfelelő írói státuszba jussak. Szertartásosan, néma áhítattal vettem elő a gépet, csak azért nem csókoltam körbe, mert némileg nevetségesnek tűnt volna a lófráló tömeg szemében, de a lényeg a lényeg: újra készen álltam, hogy az alkotás szelleme megérintsen. Becsuktam a szemem, és arra készültem, hogy lelkem mélyére hatolva megtaláljam azt a kis szikrát, amitől bizseregni kezdenek az ujjaim, és alig vártam, hogy végre írhassak.
A szag volt, ami visszatérített a valóságba. Valami mély, valami borzalmasan áporodott testszag, jó tömény vizelet és egyéb be nem azonosítható szaggal keveredve…nem tudtam volna megsaccolni a test gazdája mikor fürdött utoljára, ez a bűz, mint valami egyedi öltözet, úgy lengte körbe. Félve nyitottam ki a szemem, óvatosan sandítottam körbe, azon igyekezve, hogy az orromat még csak véletlenül se fordítsam abba az irányba, és hihetetlen volt a látvány.

Az a fickó, aki mellettem ült, borzalmasan mocskos volt. Persze láttam én már hajléktalant, nem is egyet, és bizonyos fokig sajnáltam is őket, de ennek a csávónak a szaga kiűzött az elmémből minden szánalmat. Elég erős gyomrom van, de azon vettem észre magam, hogy jobb lesz, ha a hányás elkerülése érdekében a pórusaimon keresztül lélegzem csak. Persze megtehettem volna, hogy elmegyek onnan, de láttam, hogy az imént lestartolt mama még mindig sasolja a helyemet, hiába na, jó kis hely volt ez … eddig. Próbáltam gondolkodni, már amennyire a körülmények engedték, és rájöttem, kénytelen leszek lefizetni a pasast. Úgy mozdultam, hogy a lehető legkevésbé kavarjam fel magam körül a levegőt, szinte ájuldoztam a bűztől. Előhalásztam a pénztárcámat a táskából, és kimarkoltam belőle két darab ezrest. Tudom, tudom, visszagondolva én is felszisszenek, de akkor ez a döntés tűnt a leghelyesebbnek.
- Magának adom, csak menjen innen… kérem … - meglobogtattam a pénzt az orra előtt, a szavakat csak szűrtem az ajkaim között, azon igyekezvén, hogy a lehető legtöbb levegő maradjon a tüdőmben, amíg ez a borzalom ott volt mellettem, nem igazán szándékoztam levegőt venni…



Nem voltam felkészülve arra, ami történt. Csávókámnak kikerekedett a szeme, lehet, hogy egy egész heti vagy fél havi fizetését adtam oda egészben, nem tudom, mindenesetre oly módon elöntötte a hála, hogy mindenáron meg akarta köszönni. Bár ne tette volna!
Elkapta a kezemet, és magához szorította, előtte gondosan kiszedte görcsbe rándult ujjaim közül a pénzt, aztán – úristenúristenúristen!!!! – kezet csókolt!!!!! Szerencsére attól félvén, hogy meggondolom magam, gyorsan összekapta magát, és elpucolt a környékemről, én pedig ott maradtam, orromban, számban a szagával, félig felemelt kézzel, bőrömön éreztem cserepes szájának érintését… Komolyan elgondolkodtam azon, hogy amputáltatnom kellene a karomat, spontán vállból… Pár pillanatig csak dermedten ültem, hányni, bőgni, ordítani szerettem volna az undortól, aztán sztoikus nyugalommal, kizárólag a nem bemocskolt kezem használatával magamhoz vettem a táskámat, és mint egy rosszul tervezett zombi, kinyújtott karral a közeli cukrászdásba siettem, mit siettem, szinte berobbantam az ajtón, elhalóan nyögve: Hol a mosdó????
Szerencsére az egyik kis pultos csaj látta rajtam, hogy rosszul vagyok, még a vécéajtót is kinyitotta előttem – szerintem egyszerűen csak nem akart hányást takarítani.

Csöppet sem gyengéden, lehajítottam a táskát a földre, és a Vészhelyzetből ellesett mozdulatokkal szappanozni kezdtem a kezem. Majdnem fél liternyi folyékony szappant töltöttem a tenyerembe, jó vastagon kentem be a kezem vele, míg végül egyetlen érintetlen bőrfelületem sem maradt, majd szinte hisztérikusan sikálni kezdtem a karomat. A bőröm már kipirosodott, és úgy éreztem, ha még egyszer végighúzom rajta a körmöm, egészen biztos, hogy a vérem is kiserken. Lassan nyugodtam csak le, kábé ötven leöblítés és újraszappanozás után döntöttem úgy, hogy talán az összes bacit eltüntettem a bőrömről.
Ekkor pillantottam csak a faltól falig tükörbe. Nos… nem csodálom, hogy a kiscsaj megrémült tőlem. Egy háromnapos vízi hulla és egy már oszladozóban lévő arc összemontírozott képe köszönt vissza rám. Jó sok vízbe és még több papírtörlőbe került, míg úgy-ahogy szalonképessé varázsoltam magam.
Nagyokat lélegeztem, a szívem lassan visszatért a normális ritmusba, és az arcom is kezdett némileg egészségesebb színt felvenni.
Készen álltam arra, hogy újra felvegyem a harcot az emberiséggel.

Kiléptem a mosdó ajtaján, kerülve mindenki tekintetét, aki esetleg szemtanúja lehetett az előbbieknek, és gyorsan kisurrantam a cukiból.
Szinte mellbevágott a meleg, mint ahogy az is, hogy a nyanya, kapva az alkalmon, elfoglalta a helyem a padon, gondosan az árnyékba húzódva. Isten bizony szinte láttam a győzedelmes szikrát megvillanni a tekintetében – abban a pillanatban le mertem volna fogadni, hogy összejátszottak a hajléktalannal, és felezték a jattot. Nem érdekes, legyintettem, úgysem ültem volna oda vissza. Az előbbi élmény oly mélyen élt még bennem, hogy rájöttem, muszáj meglovagolnom ezt a borzalmat: horrort kell írnom!
Nosza, kerestem egy arra alkalmas helyet, gondosan körbenéztem, nem ólálkodik-e ott az előbbi fickó, aztán gyorsan kinyitottam a laptopot, és írni kezdtem. Esküszöm, csökkent körülöttem a hőmérséklet, szinte borzongtam, olyan rémes volt az írás hangulata…

”Olyan sötét volt a temetőben, hogy a lány az orráig sem látott. Halott, néma csend fogadta, akármerre is tántorgott. Kezét előrenyújtotta, óvatosan tapogatózott, attól félt, ujjai véletlenül valami ragacsos és undorító dologba mélyednek, de eddig szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Légzésével próbálta szabályozni szívének heves dobbanásait, tudta, ha bepánikol, sosem jut ki innen. Hogy is volt? Előbb balra, aztán jobbra, majd háromszor megint balra … de hát az azt jelenti, hogy ugyanide jut vissza! Az a férfi átverte, és a lány tudta, hogy elveszett, sosem jut ki innen élve…„

Önkéntelenül sikítottam, amikor a hátam mögül az ölembe pottyant valami, valami, ami szőrös volt és fekete és undorító, szinte láttam, hogy szétfolyik a billentyűzeten, és a bőröm alá férkőzik…
Aztán kiderült, csak egy bolyhos kis női táska, amolyan szütyőféle…
Hát igen, megint bolondot csináltam magamból. A padom másik oldalán kis suttyók játszottak, ha nem merültem volna el az írásban, biztosan feltűnt volna az örökös viháncolás, amit a lányok csináltak, és a fiúk tükör előtt gyakorolt „én vagyok a laza fasza csávó” hőbörgése. Így most osztatlan röhögést váltott ki látványos ijedelmem. A csajszi, aki előttem állt, akárha másik bolygóról csöppent volna a földre: szemei vastagon, feketével kihúzottak, szája erősen kontúrozott, a haja csapzottan lógott a fején, aszimmetrikus vágású tincsei pont az ellenkező hatást érték el, elborzasztottak. Csöppnyi trikójából kilógott a melltartója – hogy minek vett fel cicifixet, nem tudom, hiszen azt a két kis duzzanatot a mellkasán egy hideg borogatás biztosan elmulasztotta volna -, derekán vastagabb övnyi maxi szoknya feszült, lábait csak térdig takarta valami szakadt neccharisnya, s mindehhez, lapos talpú balett cipellőnek tűnő ocsmányságot vett fel. Persze nem nő a nő ékszer nélkül, hát ez a hölgyemény is viselt magán mindenféle fukszot: a fülében súlyos karika csüngött, orrában megvillant a piercing, kezén gyűrű garmadával, köldökéből, mintha skorpió fityegett volna ki, lábán vékonynak nem igazán mondható bokalánc zörgött.
- Bocsiii – nyávogta és felkapta az ölemből a szütyőt, majd villámgyorsan eliszkolt, vissza a banda menedékébe.

Megráztam a fejem, és próbáltam szabadulni a gondolattól, hogy nem a legjobb helyen és időben kerestem az ihletet.
Ez a világ lenyűgözött, és egyszersmind elijesztett is a további próbálkozástól. Tudtam, hogy ezek után képtelen lennék hazagyalogolni, így a mobilomon taxit rendeltem, úriasszonyként tértem haza, kábult rezignáltsággal váltam meg egy újabb ezrestől, felslattyogtam a harmadikra, és megkönnyebbült sóhajjal zártam be magam mögött biztonságot adó lakásunk ajtaját.
Otthon minden rendben volt. Bekukkantottam Mézemhez, aki a hálóban aludt háton, ahogy szokott, horkolva – persze nekem nem hiszi el, ha mondom – félig nyitott ajkai közül apró kis nyálbuborék buggyant elő és húzódott vissza minden egyes lélegzetvételnél.
A macska a lábaimhoz dörgölőzött, tudja, hogy utálom, szerintem direkt ezért is csinálja a kis szemétláda.
Öntöttem magamnak egy nagy pohár hűtött ásványvizet, lehuppantam a kanapéra, és leltárba vettem a napom. Kidobtam háromezret az ablakon csak azért, hogy világot lássak a lakásunktól két utcányira… remek…
Arról nem beszélve, hogy a vadiúj cipőt – aminek az árát még csak félig vallottam be Méznek, és ő még ezért az árért is balhézott velem – szóval ezt az egyszer volt a lábamon cipőt a taxiban hagytam…

Felnyitottam a laptopot, és elhúztam a szám. Némi hezitálás után az össze újonnan nyitott félkezdemény doksit a kukába dobtam, és megnyitottam egy tiszta, hófehér oldalt, majd „Hol a múzsa, ha nincs ihlet? – avagy le veled írói válság!” címmel írni kezdtem…