Hatalom bálványa - A múlt

Vincent Almono, egy pápai ajtónálló

Nem is tudom, hogy mondjam el ezt az egészet. Ugyan nagy mesemondó hírében állok, ismerik történeteim Itália széltében-hosszában a főúri kastélyok pincéitől az orgyilkos klánok törzshelyeiig mindenütt. De erre mégsem találom a szavakat.
Vajon, mert annyira rettenetes az egész? Vagy mert igaz? Vagy félek belegondolni és rettegek tőle? Attól a sötétségtől, amit jövőnkre vet? Nem tudom.
Az lesz a legjobb, ha úgy mondom el a maga száraz valójában, ahogy én is hallottam a urunk kastélyának különtermében.
Igen, én is ott voltam a Nagyok találkozóján, ahol az egyházak vezetői megpróbáltak szembeszállni az ördöggel.
Hogy sikerül-e? Nem tudom, csak a néhány Kiválasztotton múlik…

Úgy egy ezred éve történt Britanniában. A rómaiak épp csak elhagyták a ködös szigetet, és a helyi törzsfők máris egymásnak ugrottak, hogy megszerezzék a hatalmat. Barát baráttal, testvér testvérrel fordult szembe, a hatalmi harcok egyre csak gyarapodtak. Mindenki uralkodni akart – ki csak a falujában, ki a törzsén, és volt, aki egész Britanniában. Ha valaki túl magasra jutott, szövetségek alakultak ellene, de már az is ritkaság számba ment, ha a győzelmi tor nem fúlt vérengzésbe.

Az ember bármerre járt pusztulást, tüzet és halált látott. A római civilizáció maradványaira káosz telepedett. Falvak égtek, asszonyok és gyerekek estek áldozatul, amit a harcosok megkíméltek, az a fosztogatók prédája lett.
Ebből a gyilkos világból emelkedett ki északon egyetlen törzs. Vezetését, érthetetlen módon, egy kitaszított vette át. Senki se tudta – vagy tudja a mai napig -, hogy honnan jött. Talán nem is erről a világról származott.
A törzsbeliek nemhogy elkergették volna, de támogatták, követték és egy évvel az után, hogy egy nyertes csata utáni mámoros hajnalon föltűnt, már a törzsi tanácsban ült. És hihetetlen módon senkit sem érdekelt, hogy nem közéjük tartozik – pedig a kitaszítottak sorsa a rabszolgáké volt.

Akkor sem értetlenkedett senki, mikor pár nappal a tanácsba kerülése után nyomtalanul eltűnt a törzsfő, és mindenki őt akarta látni a klán élén. Bár igaz, ha valaki mégis kérdezősködött, hamar a torkára forrt minden hang.
Harcosaival különös főzeteket itatott, és még különösebb szertartásokat végzett rajtuk. Voltak, akik túl élték.
Belőlük állította össze legyőzhetetlen seregét. Sorra kényszerítette térdre az egyre nagyobb szövetségek seregeit, és hódította meg az újabb és újabb törzsek területeit.
Ha valakinek csak megfordult is a fejében, hogy hatalmat szerezzen magának, másnap már nem találták a kunyhójában. De ugyanígy jártak a falvak sámánjai, javasasszonyai, varázslói is. És többé senki se látta őket – élve.
Miután megszerezte a törzs vezetését, talán egy hónap sem telt bele, föloszlatta a törzsi tanácsot, a falvak élére új vezetőket állított, ugyanolyan kitaszítottakat, mint ő maga, akik amilyen gyorsan megjelentek a faluban, olyan hirtelen el is tűntek. Persze nyom nélkül.

Otthonául egy erdőt választott. Annak közepébe, a leghatalmasabb, legősibb fák mellé emeltette kőházát. Az épületbe senki sem léphetett, az erdőbe is csak néhányan. De nem is akart bemenni senki, éjjelent egyre többen látták az eltűnt, csatában elesett vagy a szertartások során meghalt katonákat járőrözni a fák között.
A Vezér is csak ritkán jött ki az erdőből, de így is mindig, mindent tudott.
A kémei és a futárai voltak ilyen jók? Vagy más titka volt? Ezt a képzeletedre bízom, barátom…

Kegyetlen volt és irgalmatlan, Éheztette az embereket, nem hagyta őket a földeken dolgozni, az állatokkal foglalkozni, vadászni. Minden elpusztult és tönkre ment. Egész nap különös, ismeretlen nyelvű imákat kellet mormolniuk, szertartásokat végezniük és hihetetlen gyakorisággal kellett emberáldozatot bemutatniuk. A fiatalokat elhurcoltatta, a fiúkat katonának, a lányok egy részét ágyasnak vitték, a többi lányt meg örült, önkínzó papnőkké tette. Egy ismeretlen, szadista hatalom kiszolgálóivá.
A hatalomra jutását követő két év alatt több ember halt meg, és nagyobb lett a pusztulás, mint a hatalmi harcok néhány hosszú évtizedében.
Ahogy terjesztett hatalmát, növelte seregét és egyre kegyetlenebb lett, furcsa alakok jelentek meg a még meg nem hódított területeken.

A druidák – az ősi kelta mágia nagy hatalmú ismerői – fölfedték kilétüket a magmaradt törzsek vezetői előtt, kilépve az önkéntesen vállalt szerepükből, miszerint nem szólnak bele a világ dolgainak alakulásába, csak megfigyelik, feljegyzik, és gyermekeikre örökítik tudásukat. De most közbe kellett avatkozniuk.
Tudták, kicsoda Ő, vagy mi a célja? Lehet. De az is lehet, hogy a céljait nem ismerték, csak túl nagy és túl veszélyes volt a hatalma, és ezért akarták megállítani. Ezt sajnos nem tudom.
Az évtizednyi kimerítő és pusztító háború után, melynek kimenetele sosem volt biztos, a druidák mágiájával támogatott törzsek egyre előrébb törtek.

Ekkor már túl voltak a háború több szakaszán is, és ennek csak töredékei zajlottak a hagyományos módon. Egy-egy hadsereg teljes eltűnése, vagy – ami még rosszabb – teljes átpártolása már nem lepett meg senkit, mint ahogy a váratlan és megmagyarázhatatlan halálesetek, kémek és orgyilkosok tucatjainak a feltűnése, vagy épp eltűnése sem. A harcosok már megszokták, hogy társaik esetleg ellenük fordulnak az ütközetek döntő pillanatában, vagy, hogy a halálból visszatért valahavolt emberek szörnyű lényeivel kellett megküzdeniük.
De egy-egy borzalomra a druidák mindig találtak valami választ, ellencsapást. És bár az ő létszámuk is rettenetesen lecsökkent, és az életben maradottak is rohamos változásokon, megmagyarázhatatlan betegségeken, hirtelen öregedésen estek át, végre megcsillant a remény a győzelemre.
Míg a két fél egy minden eddiginél borzalmasabb – és talán az egész háború kimenetelét eldöntő – ütközetre készült, egy maroknyi, mindössze kéttucatnyi, harcos és druida sikeresen átjutott a frontvonalon, és lóhalálában vágtatva két nap alatt elérték az elátkozott erdőt.

Útjuk során egyetlen élő emberrel sem találkoztak, de láttak fölégett falvakat, ocsmány és bűzös áldozati oltárokat, temetetlen holttesteket, és annyi borzalmat, kínt, pusztulást, hogy volt, aki beleőrült és eltűnt az éjszaka sötétjében. Soha nem látták viszont őket…
A megmaradtak elérték az erdőt, és mindenre készen indultak a baljós rengeteg belseje felé. Gyalog kellett menniük, mivel lovaik nem voltak hajlandók a fák közé lépni.
Hogy milyen szörnyűséggel találkoztak az erdő mélyén? Senki sem tudja, de mindössze hatan maradtak, mire elérték a kőházat.
A környező fák egy részét kidöntötték, de ott hagyták elkorhadni őket a földön, ahová zuhantak, a többi törzsébe groteszk, undorító lények képét faragták. Előttük temetetlen emberáldozatok, a rothadás szaga mindenütt. Az irtás közepére érve a fák közül eszüket vesztett, tébolyultan rohanó papnők vetették rájuk magukat, volt, aki áldozótőrrel, fabunkóval vagy kövekkel támadta a csapatot, de volt, aki körmeivel, fogával próbált sebeket ejteni. Nem volt kihívás a tapasztalt harcosoknak legyőzni őket, inkább a lelki megpróbáltatás volt nehéz, amit ezeknek a valaha biztosan szép, fiatal lányoknak a látványa nyújtott: szakadt ruhákban, fekélyes, hólyagos kelések és sebek borították egész testüket, vérben úszó szemükben az őrület lángja égett, hangjuk idegtépő ördögi rikácsolások és sikítások egyvelege volt.
A házban a kinti bűzt már nem lehetett érezni, a falakon lévő füstölőkből émelyítően édes szag áradt.
Az épület egyetlen nagy teremből állt, melynek hátsó sarkát egy fallal lekerítették. Valószínűleg ez lehetett a hálókamra.

A helyiség nyomasztó volt, de jele sem volt a kint uralkodó dögvésznek. A falakról a kint látott szobrok másai figyelték élettelen szemükkel a belépőket. A földön különös üvegcsék, tégelyek, zacskók sorakoztak, minden a saját helyén ebben a kaotikus rendszerben. A terem közepén álló hatalmas tölgyasztalt vastag pergamenkötetek borították, az asztal lábain végigfutó faragások a már látott lények és szellemek arcképét mintázták.
A terem másik végében egy kicsiny kőoltár állt, mögötte egy ember nagyságú szobor. Termete és alakja emberi volt, de az arcán végigfutó vonások ördögi őrületet, gonoszságot és gunyoros-boldog mosolyt idéztek.

Az oltár és a szobor előtt egy félmeztelen férfi térdelt, hátát és karját különös mintázatú ábrává összeálló hegek borították. Hosszú haja az ősi szokás szerint varkocsba fonva lógott a hátára, de a feje két oldalán le volt borotválva, és a haja helyén is a különös jelek. A belépők még hallották imája utolsó szavait:”… Uram, a küldetésem eddig sikerrel jár”
Felállt, és gúnyos vigyorral az arcán szembefordult az érkezőkkel. Mellkasát is hegek borították, jobb alkarján egy friss vágásból még szivárgott a vér, az áldozótőr az övén lévő díszes tokban pihent. Arca emberi volt, nem látszott sem őrültnek, sem megszállottnak. Akkor ki lehetett?
Az asztalt jobbról megkerülve rá támadó két ifjú bajnokra pillantott, mire tompa csendüléssel a földre hullott kezükből a fegyver, majd az élettelen testük is a kardjuk mellé rogyott. A másik irányból érkező harcosokat már nem tudta megállítani, valami megvédte az elméjüket tőle. Mielőtt a két kard lesújtott volna. Látta a terem másik végén összeroskadó két kimerült druidát.

Mikor a nehéz pengék lesújtottak a Vezér és az oltár mögött álló szobor is fölizzott egy pillanatra, majd a kőszörny darabokra robbant.
A két harcos eltemette társait, majd az életben maradt, de eszméletlen druida testét, a szobor felismerhetően megmaradt részeit, a végtagokat és a fejet, valamint ellenségük levágott fejét magukkal vitték. A többit, a házat, a szörnyeket, hullákat és az erdőt az elemésztő lángok gondjaira bízták.
A druidák magukhoz vették a szobor darabjait, és a még mindig eszméletlen társukkal együtt visszavonultak önkéntes száműzetésükbe. Újra eltűntek a világ szeme elől. Britanniában megint föllángoltak a hatalmi harcok, de pár hónap múltán föltűnt valaki, aki sikeres úton indult el a törzsek egyesítése felé.

A szobor darabjai szétszóródtak Európában, és a nagy egyházak őrzik őket. Egyedül a szobor fejének holléte ismeretlen. Helyesebben idáig csak annak a helyét nem tudták, de pár napja nyoma veszett az egyik bizánci templom kazamatáiból az egyik lábnak is.
Ezért gyűltek össze a Nagyok, az egyházak vezetői. És úgy tűnik most mindennek a sorsa a néhány kiválasztotton múlik…

Csapos! Fize-e-etnék......