Harry Potter és a Varázslók Háborúja 21.

21. fejezet
A halhatatlanság keresése

A helységben félhomály volt, és a Kerek Terem elvarázsolt gyertyáinak fénye után Harry szemének újra hozzá kellett szoknia a sötétséghez. A sárgászöld folyadékkal teli tartályokat rögtön kiszúrta, s aztán lassan a többi részletet is. A padlót, melynek kék kőlapjait pici, aranyszínű csillagok díszítették; a mennyezetet, melynek durva kőborításán kampókkal és bilincsekkel felfüggesztett, karvastagságú vezetékek tekeregtek; a velük szemben elhelyezkedő nagy, dupla szárnyú tölgyfaajtót, mely a Főosztály többi, jellegzetes bejáratával ellentétben nem koromfekete, hanem kellemes barna volt; s végül, mikor már Harry és barátai kiismerték magukat a félhomályban, a tartályokat is szemügyre vehették közelebbről.
- Itt volnánk… - szólalt meg Muriel néni, aki egykedvűen járkált körbe a teremben. Szemét mindig valamelyik tartályra függesztette.
Harry csak ekkor vette észre, hogy mindegyikben van valami… egy sötét körvonalú, nagy valami. Közelebb lépett az egyikhez, s úgy karnyújtásnyira állt a tartály falától, mikor rádöbbent, hogy egy ember van a sárgás folyadékban.
- Mi ez a hely? – préselte ki magából a kérdést Harry. Agya elzsibbadt a látványtól.
- Itt próbáltuk kideríteni, mi történik a lélekkel, ha egy dementor megcsókol valakit – válaszolta Muriel néni közömbös hangon.
- Ezek… ezek dementorok? – lépett Harry mellé Hermione.
- Igen – jött a válasz a sötétből.

Harry, Ron és Hermione megigézve bámultak az ösztövér, szürkés-fehér bőrű lényre. A dementoron nem volt rajta fekete köpenye - mely alól csak szájuk látszódott ki néha -, meztelen volt. Csontsoványra szikkadt felsőteste olyan volt, mintha a bőrt egyszerűen ráhúzták volna a puszta csontokra. Izmoknak, vagy bármi másnak nyoma sem volt, hihetetlennek tűnt, hogy ez a gyengének tűnő lény olyan roppant erőt tud kifejteni.
Deréktól lefelé a teste hiányzott, fehér gerince lógott ki hasa alatt, így lebegett a folyadékban. Fején a szemek teljesen eltűntek, benőtte őket a szürkés bőr, és az orr is kezdett eltűnni. Ezzel szemben szája kissé nyitva volt, s látszott rajta, hogy az ajak széltében tovább repedt, hogy még nagyobbra tudja tátani a dementor, ha végső fegyveréhez nyúl.

Úgy tűnt eszméletlen, vagy halott – bár se Harry, se két barátja nem tudta volna megmondani, hogy lehet-e egyáltalán bárminemű életről vagy halálról beszélni ezekkel a szerzetekkel kapcsolatban. A látvány hátborzongató és ocsmány volt, amennyire csak lehet, de Harry iszonyat helyett érdeklődéssel bámulta végig a magatehetetlen dementort. Láttán valamiféle rejtélyes derű fogta el Harryt, okára azonban hamarosan magyarázatot talált. Az, hogy így látja ezeket a rettenetes lényeket – bénán, tehetetlenül, kiszolgáltatottan – olyan érzés volt, mintha legnagyobb félelme, melyet évekkel ezelőtt egy mumus mutatott neki, tovaszállna és elhagyta volna. Nem félt most ettől a dementortól, sőt, örült neki, hogy így látja.
Harry szájára egy enyhe mosoly húzódott, s visszafordult Muriel nénihez.
- Hogy csinálta? – kérdezte. – Hogyan zárta be őket?
Muriel néni háta mögé kulcsolta kezét, és a tartályt figyelve közelebb jött.
- A patrónus bűbájjal csaltuk be őket a tartályokba – magyarázta. – Több patrónussal lehetett ezt véghezvinni. Nem mondhatom, hogy könnyű, és egyszerre csak eggyel érdemes próbálkozni, mert ha már ketten vannak, akkor kitörnek, és elmenekülnek.
- És a folyadék? – nézett fel Hermione a néni arcába. – Az mire való?
- Az a lényege az egésznek – felelte Muriel néni. – Azért zártuk be őket, hogy valahogy megpróbáljuk visszahozni azokat a lelkeket, amiket elnyeltek. Ez a folyadék rendkívül különleges és többé már egy litert se tudunk létrehozni belőle, mert az alapvető hozzávalója megsemmisült.
Harry, Ron és Hermione érdeklődve figyelték a néni szavait.
- A Bölcsek Kövéből nyertük ki az életelixírt, amit aztán mandragóra olajjal és néhány más bájitallal kevertünk össze. Hat tartályra futotta belőle, de szerencsére a folyadék nem használódik el. Ha elfogtunk egy dementort és bezártuk a tartályba, a bájital – én és munkatársaim csak „anti-dementáló főzetnek” neveztük – lassan ráveszi, hogy felöklendezze a lenyelt lelkeket. Illetve, ami megmaradt belőlük… – sóhajtotta a néni.
Ron megkopogtatta az üveget, de a dementor nem mozdult, nem reagált.
- Az már döglött, Ron – világosította fel a néni. – Kilehelte a lelkét – szó szerint. Az a másik kettő… – mutatott a terem távolabbi végében álló tartályokra és a bennük úszkáló lényekre –, viszont még elég virgonc. Nemrég fogtam be őket Alastor segítségével. Nagyon öregek lehetnek, talán ezer évesek is, mert van, hogy óránként kilöknek egy lelket… Hopp! Nézzétek csak!

Az említett tartályba zárt dementor megrázkódott, mint aki fázik, feje hátrahajlott, és hatalmasra tátott oszló szájából egy apró, kékes fényben játszó csillag emelkedett ki – egy lélek.
- Hű… ez tényleg működik – csodálkozott Hermione.
- Persze, hogy működik – vágta rá az öregasszony. – Mit gondoltál, húszévnyi munka után nem fog működni?
Hermione bocsánatkérő pillantást küldött Muriel néni felé. Érzékenyen érintette ez a téma, a néninek az életműve lehetett a dementorok elleni küzdelem.
Harry a csillagocskát figyelte, amint felfelé úszik a tartályban a mennyezet felé, majd eltűnt a sötétségben. Homlokráncolva fordult Muriel néni felé.
- Hová tűnnek a lelkek? – kérdezte. – A túlvilágra? Vagy a boltíven át mennek?
Az öregasszony megcsóválta a fejét, s mielőtt válaszolt volna, szomorúan sóhajtott egyet.
- Nem, Harry. Sehova sem mennek… Először is meg kell értenetek, hogy ezek nem a szó szoros értelemben vett lelkek vagy szellemek. Kiszakították őket a testükből, ráadásul nem minden sérülés nélkül. Tudjátok, a lelkek is tudnak sérülni, azok is szétszakíthatók, akár a test. Borzalmas dolgok ezek…
Harry és két barátja hallgatott. Ők nagyon jól tudták, miféle szörnyűségek művelhetők az ember lelkével.
- A halál természetes dolog, az élet normális befejeződése, amiben semmi iszonytató nincs - folytatta Muriel néni. – Ha egy ember meghal, a lelke kiszáll és távozik. Dönthet róla, hogy továbbmegy az ismeretlen felé, vagy itt marad, hogy lássa, mivé lesz a világ… belőlük lesznek a kísértetek. De amit a dementorok művelnek…

A dementorok a kellemes érzésekkel, boldogsággal, derűvel táplálkoznak. Ha az ember lelkét kiszívják, a lélek helyrehozhatatlanul megsérül. A boldogság, derű, béke, a jó emlékek a dementorba kerülnek, minden más pedig elenyészik. Ezt én sem tudtam addig, amíg el nem kezdtem a kísérleteimet. A testben semmi sem marad. A lélek nem hozható vissza… De ezeket a pozitív érzéseket megmenthetjük… Muszáj megmentenünk őket…
Muriel néni úgy meredt a dementoros tartályokra, mintha az élet értelmét látná bennük. Kezével megérintette a tartályt, azt, amelyikből az imént a lélek-maradvány röppent ki.
Harry, Ron és Hermione a néni mögött álltak, s miközben az magyarázott, ők többször egymásra pillantottak. Amik itt elhangzottak, olyan közel voltak a horcruxok problémájához, amennyire csak lehet.
- Mikor elkészült ez a terem, és visszahoztuk az elsőt – mesélte tovább Muriel néni -, a Minisztérium akkori vezetősége jelentéseket várt tőlem. Támogatták a kutatásaimat, bár nem tudom pontosan, miért. Biztos vagyok benne, hogy eszük ágában nem lett volna megválni a dementor-seregtől… Talán csak kíváncsiak voltak rá, meddig jutok el.
Mikor elmondtam nekik, hogy az emberek nem hozhatók vissza régi állapotukban, le akarták állítani az itteni munkákat. Úgy gondolták, a Dementor Terem elérte a célját, ideje átadni a helyet új kutatásoknak.

Persze nem hagytam ennyiben… Lehívtam ide Bartemius Kuport, és megmutattam neki az összegyűjtött néhány lélek-maradványt. Mondtam neki, hogy nézze meg őket… nézze meg őket úgy, ahogy még semmi mást ez előtt a kisstílű életében. Nézzen bele a lelkekbe, ahogyan akar… - Muriel néni hangja elcsuklott. Harryék némán hallgatták a beszámolót.
- Azt hiszem, akkor megértett valamit abból, amiért ezt a termet megépítettem – mondta, s hozzá szaporán bólogatott, mintha magának is igazolni akarná az állítást. – Másnap előléptettek és teljes szabad kezet kaptam a Misztériumügyi Főosztályon. Kibővítették a Dementor Termet egy másik helyiséggel, mint annak idején az Idő Termét a Jóslatok Termével… Akkor felismerték mennyire fontos az, amit Cassandra Trelawney vitt véghez… Senki nem akarta elhinni, hogy majd az én munkámra is így fognak figyelni. A munkatársaim is faképnél hagytak, de Kupor nem. Ő megértette… és nem én magyaráztam el neki, nem az én szavamra hallgatott – hanem az övékre… - fejével a duplaszárnyú ajtó felé fordult, Harryék pedig azonnal követték a példáját.
Muriel néni ellépett a tartálytól, s mikor megfordult, észrevétlenül próbálta törölgetni a szemét, és szaporán pislogott.

Arcán nyoma sem volt a szokásos vidámságnak, az életörömnek, helyette gyászos képet vágott. Egy teljes percig csak nézett a három jó barátra, hol egyikre, hol másikra kapta a tekintetét, végül megköszörülte a torkát és a tölgyfaajtóhoz ment.
- Akkor, most megmutatom nektek, hogy hová kerülnek a visszahozottak – mondta, s előbb megvárta, hogy Harry és két barátja bólintson, csak aztán nyomta le a kilincset.
Az ajtó kitárult, s a mögüle áradó kellemes fény betöltötte a Dementor Termet. Muriel néni lépett be elsőnek, ahogy eddig is, Harryék pedig utána.
A szemük elé táruló látvány még hihetetlenebb volt, mint bármelyik terem, amit eddig láttak a Főosztályon. De ellentétben a többi helység misztériumával, titokzatos, baljós hangulatával, a Lelkek Terme csodálatos volt. Ezt Harry, Ron és Hermione azonnal szóvá is tette, amint sikerült megfigyelniük a terem minden részletét.
A kék, csillagmintás padló borította az oszlopokkal körülvett, kör alakú helységet, melynek közepén egy hatalmas, fényes üveggömb lebegett a levegőben. A fényt a gömb árasztotta magából, belsejében pedig…
- Ez… ez egy galaxis? – kérdezte Hermione elakadó lélegzettel.
A pici csillagocskák ezrei körbe-körbeáramlottak a gömbben, egy közös pont körül. A lebegő gömbbe a helység mennyezetéből vezetékek csatlakoztak, a dementor tartályokból vezettek ide.
- Nem is tudod, milyen közel jársz az igazsághoz – válaszolta Muriel néni, s végre megint elmosolyodott.

Most is, akárcsak a dementor-tartályokat, megigézve nézte a gömböt, de arcán nem szomorúság, hanem csodálat tükröződött. Mikor Harry levette szemét a fantasztikus üveggömbről, a néni arcára nézett, s eltűnődött rajta, vajon a hirtelen hangulatváltozások csak az öregasszony érzékenysége miatt történtek, vagy a helynek valós hatása van az emberre. Ahogy önnön érzéseit is vizsgálgatni kezdte, rá kellett, hogy jöjjön, a Lelkek Terme kellemes érzéssel tölti el – máshogy, mint a foglyul ejtett dementorok látványa. A kegyetlen megelégedettség, amivel a szörnyeket szemlélte, átadta helyét a békének.
- Értem már, mért ment bele Kupor, hogy támogatott téged – szólalt meg Ron hosszas hallgatás után. – Ez a hely… nem is tudom, mikor voltam ilyen nyugodt…
Muriel néni átkarolta Ron vállát, így nézték tovább a keringő lelkeket. Harry Hermionéhoz fordult és ugyanazt a csodálatot látta az arcán, mint barátján és az öregasszonyon. Mindhármukat megragadta a látvány.
Harry érzései pedig változni kezdtek, viharos gyorsasággal. A béke egyetlen pillanat alatt tovaröppent, a képzeletbeli tóba valaki megint hajigálni kezdte a kavicsokat, hullámokat keltve – s jöttek a kérdések. Őt miért nem ragadja ennyire magával a látvány? Hogy lehet, hogy a többiek ezen a helyen meg tudtak szabadulni minden gondjuktól, ő pedig alig egy percre tudta csak kiverni fejéből a zavaros gondolatokat? És mi ez a rá törő szomorúság, mely kezdi hatalmába keríteni?

Harry lehorgasztotta a fejét, nem tudta tovább nézni a lelkeket. Mellette Ron, Hermione és Muriel néni továbbra is szavak nélkül csodálták a gömböt.
Miért nem veszik észre, hogy mi történik velem? – csattant fel egy önző hang Harryben. – Nem látják, hogy ez az egész egy nagy hazugság? Csak becsapják magukat, az élet nem ilyen!
Harry haragosan elfordult, és mélyeket lélegzett. Emlékeztette magát, mire jutott, mikor Percy visszatért… emlékeztette magát, hogy a kérdései fölöslegesek, az érzelmei annál fontosabbak.
- Harry, mi a baj? – kérdezte Muriel néni, mikor észrevette, hogy a fiú elfordult.
Erre már Ron és Hermione is le tudta venni a szemét a gömbről. A valóság megtörte az illúziót.
- Se-semmi… - hazudta Harry. – Minden rendben…
- Ne hazudj - figyelmeztette a néni. – Tudom, hogy rosszul érzed magad tőle.
Harry felkapta a fejét és az öregasszony szemébe nézett.
- Számítottam rá, hogy legalább egyikőtök nem fogja olyan magával ragadónak tartani, mint a többiek – folytatta a néni. – Minden emberre másmilyen hatással van, és ez bizony az illetőtől függ. Nem is tudom… - dünnyögte, ahogy Harryt vizsgálta szemüvege mögül és pásztázó tekintete minduntalan a fiú homlokára esett. –… talán ugyanaz lehet az oka, mint a határvonalnál, nem?

Harry szólásra nyitotta a száját, aztán gyorsan becsukta. Aztán megint kinyitotta. Muriel néni jelentőségteljes pillantással nézett rá.
Ekkor végre úgy döntött, még egy ember megérdemli, hogy tudja az igazságot.
- Voldemort miatt lehet… talán – mondta Harry. Ron és Hermione tágra nyitották a szemüket, de nem avatkoztak közbe. – Miatta vagyok itt most… miatta is. A nagymamám talán elvezethet hozzá.
- Hogyan? – kérdezte a néni, de a hangja tárgyilagos volt, nem csodálkozó, vagy kétkedő.
Harry sóhajtott egyet, majd egy kérdéssel válaszolt a kérdésre:
- Hallott már a horcruxokról?
A néni megrázta a fejét.
- Olyasmi, mint amit a dementorok művelnek az ember lelkével… lélekdarabolás - kezdte Harry, s szép sorjában mindent elmondott Voldemort tetteiről. Az öregasszony kezdeti kíváncsisága most döbbenetnek adta át a helyét, de minden szót elhitt.
- Oh… - motyogta a néni, mikor Harry beszámolója végéhez ért. – Akkor ez megmagyarázza a dolgokat… Rosie fura betegsége, és… ami történt vele.
- Mi történt vele? – csapott le a témára Hermione. – Hogy került ide? Egyáltalán itt van köztük? – mutatott a gömbre.
- Igen, ott van bent – felelte Muriel néni. – Ő került utoljára közéjük, mielőtt lezártam a termet.
- Egyáltalán miért zártad le? – kérdezte Ron.
- Rosie kért meg rá… Nem akarta, hogy Dumbledore megtudja, mi lett vele… A jelek szerint ez nagy hiba volt. Azt mondtad, a nyaklánca volt ilyen hor… -valami?
Harry és barátai bólintottak.
- De én még mindig nem értem pontosan, mi ez a hely – mondta Harry és megpróbálta érzelemmentesen nézni a galaxist. Ez azonban nem ment neki. Egyszer a béke és öröm, máskor a szomorúság és megvetés tört rá. – Azt értem, hogy nem tudnak távozni a túlvilágra, mert sérültek, de egyáltalán mi ez a hely? Mért kell itt tartani őket, mért nem mehetnek szerte a világban? És mi az, hogy…
Muriel néni mosolyogva feltartotta a kezét, megállítva Harry kérdéseit. Harry elhallgatott, a néni pedig belefogott a magyarázatba.
- Ha kiengednénk őket, ha szabadon kószálnának a világban, rövidesen szertefoszlanának, megszűnnének, hiszen önmagukban gyengék. Ebbe az üveggömbbe zártam be őket – ez egy tükörvilág, amilyet már mutattam nektek. Itt teljesen el vannak szigetelve a külvilág hatásaitól, és megmaradhatnak…

Joggal teheted fel a kérdést, hogy ennek mi értelme van – bólogatott a néni. – Meg kell, hogy mondjam, önmagában semmi haszna nincs ennek. Bár van hatása az emberekre, ahogyan láttad, de az egésznek a lényege az, hogy egyetlen ember sem érdemli meg, hogy nyom nélkül távozzon ebből a világból.
- Még az olyan halálfalók se, mint Barty Kupor? – csattant fel Ron dühösen. – Neki is maradjon nyoma?
Harry tudta mire céloz Ron. A halálfalóra, Mr Kupor fiára, aki egy évig, Rémszem Mordon képében tanította Harryéknek a sötét varázslatok kivédését, s végül egy dementor gyomrában végezte a lelke.
- Ron… – szólt rá Hermione, de a fiú ügyet se vetett rá.
Fintorgó arckifejezésén látszott, hogy már nem tartja olyan csodásnak ezt a gömböt, tudván, hogy halálfalók és más feketemágusok lelkei áramlanak benne.
- Azt hiszed, hogy csak sötét varázslók és boszorkányok végezték a dementorok áldozataként? – kérdezett vissza Muriel néni csípőre tett kézzel. Úgy festett, mint a szigorú Mrs Weasley, s láttán Ron rögtön elszégyellte magát kirohanásáért. – Nem azzal kezdtem, mielőtt bejöttünk ide, hogy az egészet egy ártatlan ember tragédiája indította el?
- És… és honnan tudhatod, melyikük volt jó ember és melyikük…?
- Sehonnan! – vágta rá mérgesen a néni. – És nem is érdekel! Senki nem érdemel ilyen véget Ron, senki ezen a világon! Nézd meg ezt! – mutatott remegő ujjal a gömbre. – Nézd csak meg úgy, ahogy az az ostoba Kupor! Ő megértette, mi ennek az egésznek a lényege, te miért nem? Sokkal jobb szemed van, mint neki.

Ron és Harry, Hermione is sorban a lelkekre néztek. Nézték, de nem tudták, mire céloz pontosan a néni. Az járt Harry fejében, hogy szép dolog lelkeket menteni, de… De a megvetésén a halálfalókkal szemben, nem tudott változtatni.
- Nem értitek? – csendült lemondóan Muriel néni hangja. – Nem fogjátok fel mit jelent, hogy minden egyes elnyelt lélek után kijön valami a dementorból? Egyetlen apró érzés, a jóság egy picike szikrája, de valami mindig visszajön a lélekből, akármilyen romlott is volt az illető, akármilyen borzalmakat is vitt véghez életében. A jóság mindenkiben ott van, mindenkiben megvan az a valami, amitől többé válhat, amitől többé válhatna…
Senki sem születik eredendően gonosznak, ezt bizonyítja ez a hely! Ez a lényege, nem pedig az, hogy az ide bezárt lélekmaradványok, a jóság és a szeretet magával ragadja az embert. Ez csak illúzió, ami elszáll, mihelyt kiléptek innen. Maga a jóság van ide bezárva… ez volt az egyetlen haszna, az egyetlen „jó” oldala a dementoroknak. Megmutatják, hogy minden emberben van valami, amit kiszívhatnak, amit elnyelhetnek, mert mindenkiben vannak, vagy voltak jó érzések. Még Tudodkiben is…
- Biztos vagy ebben? – kérdezte kétkedve Ron. – Még Voldemortban is…? De hát láttad milyen volt – fordult hirtelen Harryhez. – Kiskorában se volt jobb…
- De igen – válaszolta határozottan Harry, s ekkor végre megértett valamit. Voldemort tényleg bizonyíték arra, hogy az ember jónak születik, függetlenül attól, milyen volt már akkor, mikor Dumbledore-ral találkozott. – Sokkal jobb volt, mint most, Ron. Ha a lélekdarabolásnál veszíthetett valamit, akkor az a jóság volt, a pozitív érzések…
- Dumbledore azt mondta, hogy ő nem érti meg a szeretetet… - szólt közbe Hermione.
- Pontosan – bólintott Harry és Muriel nénire pillantott, akinek arcára megint visszatért a derű, most, hogy valaki megértette, miről beszélt. – Azért nem fogja fel a szeretetet, mert eldobta magától. Amikor a horcruxot készítette, meg kellett szabadulnia valamitől. Ha a lelke sérül, mint egy dementorcsóknál, valami elveszik. A lélek kevesebb lesz. A különbség csak annyi, hogy Voldemort megválaszthatta, hogy mitől válik meg.

Harry boldogan nyugtázta, hogy barátai is megértették a gömb tanulságát, s erre újra a csodás szerkezethez fordult. Most is, mint legelőször, magával ragadta a látvány, abban a pillanatban, hogy meglátta. Aztán a derű gyorsan apadni kezdett, ahogy az érzelmeket kezdték háttérbe szorítani a gondolatok.
- Szóval mikor a gömb illúziója csökken – kezdte Harry kiszáradt szájjal, s megint elfordult a galaxistól -, az azt jelentheti, hogy Voldemort gondolatai tolódnak a fejembe? Ő nem érti a hely lényegét, ezért jönnek a kétkedő kérdések?
Muriel néni megvonta a vállát.
- Nem tudom Harry, én ehhez nem értek – vallotta be röstelkedve az öregasszony. – Nem igazán tudom, milyen kapcsolat van köztetek Tudodkivel, de ha egy olyan egyszerű varázs, mint a határvonal felélesztette köztetek a kapcsolatot, akkor nagyon valószínű, hogy ez a hely is ezt teszi.
- Fáj most a sebhelyed? – kérdezte aggódva Hermione és Harry vállára tette a kezét.
- Nem, minden rendben van… - válaszolta a fiú. – Ezért is furcsa. Ha jelentkezik, akkor ordítanom kéne a fájdalomtól.
- Akkor lehet, hogy Tudjukkinek nincs is semmi köze a dologhoz – mondta Muriel néni talányosan. A három jó barát érdeklődve nézett rá. – Lehet, hogy Harry az eszével felfogta ugyan, mi a hely lényege, de az érzelmei mást súgnak. Mondtam, a személyiségedtől függ, hogy a máshonnan áradó szeretet milyen hatással van rád.
Harry már nyitotta a száját, hogy kérdésekkel bombázza a nénit, mikor Ron megelőzte:
- Mit is mondott neked Dumbledore erről a helyről?
Harry egy pillanatig töprengett, aztán válaszolt.
- Azt mondta, hogy olyan erő van itt, ami csodálatosabb és egyben szörnyűségesebb mindennél…
-… Igen – vágott közbe Ron. – Ez mégis mit jelent? Mi szörnyűséges van itt?
Muriel néni meglepetten nézett rájuk. Harry nem tudta, ez amiatt van, mert meglepődött, hogy bármi szörnyűségeset feltételeznek erről a teremről, vagy, mert csodálkozik, hogy Harryék nem értenek megint valamit, ami ezzel a hellyel kapcsolatos.
Hermione is azon ritka pillanataiban érzete magát, mikor tele volt bizonytalansággal és kérdésekkel.
- Szörnyűség… érdekesen fogalmazott Dumbledore… - motyogta a néni. – Hát nem szörnyűséges és csodálatos a szeretet egyszerre?
Harry, Ron és Hermione megütközve nézett rá.
- Figyeljetek, szeretet önmagában nem létezik – folytatta. –Szeretetet csak egy személy egy másik, vagy több másik iránt érezhet. Ami ebben a gömbben van, az lélek maradvány. A léleknek szerves része a pozitív vagy negatív érzelmek kimutatására való képesség. Ezekben itt csak a pozitív érzésekre való képesség maradt meg, hétköznapiasan azt mondjuk rá, jóság, szeretet.

De ez csak egy képesség. Mit gondoltok, az elítéltek hogyan tehettek annyi szörnyűséget, ha megvolt bennük ez a képesség, ez az erő? Ők nem dobták el maguktól, mint Tudjukki… Az ember a viselkedésével még nem irthatja ki önmaga egy szeletét, legfeljebb csak eltemetheti.
Ha pedig a szeretet képesség az emberben, erő, akármennyi is van belőle az emberben, ha nem használja, cselekedhet szörnyű dolgokat. És ha használja, még szörnyűbbeket is.
- Hogyan? – nyögte ki a kérdést Harry. Zsongott a feje a gondolkodástól.
- Ha egy ember szeretetet érez valaki más iránt, és az a szeretet elég erős, akkor olyan dolgokra is ráveheti, amik borzalmasak, tömény gonoszság – és mégis, ami táplálja, az a szeretet. Létezik ilyen, bár szerencsére gyakoribb az, amikor az ember, aki szeret, képes ura maradni a tetteinek, és a szeretet nem emészti el.
Látjátok? A sötétséghez két úton is el lehet jutni. Az egyik a gyűlölet, mely csak önmagát szolgálja, és mindenki máson átgázol. Ez Tudjukki és halálfalói útja… Az is érdekes kérdés lenne, hogy vajon a leghűségesebb halálfalók szeretik-e Tudjukkit? Igazán, őszintén szeretik, önmagát, vagy csak a varázserejét? Amit adni képes nekik?

A másik út a sötétséghez, pedig a vak szeretet. A lemondásra képtelen szeretet, mely bizony táplálhatja a gyűlöletet mindenki más iránt… Féltékenység, irigység…
Harrynek az a furcsa érzése volt, hogy miközben Muriel néni beszélt, végig az ő szemébe nézett. Mire ezt végiggondolta, a néni már el is fordult, és újra a gömböt bámulta, átadva magát az illúziónak.
Harry sóhajtott egy mélyet, s – maga sem tudta, miért - kerülve Ron és Hermione pillantását, a néni mellé lépett.
Úgy érezte, eljött az ideje, hogy megkeressék az ezer fényes pont között Rose Evans-ot.
- Muriel néni… - kezdte Harry. – Azt mondta, hogy itt van Rose nagymama… Hogyan fogjuk megtalálni?
- Nyújtsd ki a kezed Harry – utasította kedvesen a néni. – Érintsd meg a gömböt.
Harry úgy tett. Mihelyt hozzáért a gömbhöz, azonnal felerősödött az érzés, amit a puszta látványa nyújtott. Béke, megnyugvás, a tudat, hogy nincs egyedül – s ezzel együtt még erősebben jelentkeztek a kétségek is arról, hogy ez nem teljes. A gömb csak egy hazugság, az emberek nem ilyenek, nem csak szeretet és jóság létezik, az maga kevés…
De Harry elnyomta ezeket a gondolatokat és érzéseket, a feladatára koncentrált, és ez bevált. Meg kell találnia Rose Evans-ot!
- Hívd, Harry – mondta a néni. – Hívjad, és jönni fog. Ő más, mint a többi lélek maradvány.
Harry a nénire nézett.
- Rosie-t nem csókolta meg dementor – magyarázta a néni. – Nem tudtam mi volt vele, de olyannak tűnt, mint egy kísértet… Ő több mint ezek a fényes „csillagok”. Neki megmaradt az igazi személyisége, az emlékei, az érzései – jók, rosszak egyaránt.
Muriel néni mosolyogva hajtogatta a fejét, de mosolyában több volt a szomorúság, mint az öröm. Olyannak tűnt, mint az ember, akit annyi gond gyötör, hogy már csak derül rajtuk.
Harry behunyta a szemét – nem tudta miért, de ezt súgták az ösztönei. Ha kikapcsolja hagyományos érzékeit, csak a megérzésekre hallgat, akkor több sikert érhet el.
Rose Evans… Rose Evans, hol vagy? – ismételgette magában Harry. Nem tudta, jól csinálja-e, Muriel néni nem adott több felvilágosítást, így Harry úgy vélte, elég az, amit tesz.
Rose Evans…
- Hú… - zúgott fel mögötte Hermione és Ron meglepett kórusa.

Harry kinyitotta a szemét, s ijedtében majdnem elengedte a gömböt. Nem számított rá, hogy egy arc fog visszanézni a domború üvegből. Egy fiatal, gyönyörű nő képe, akinek haja és arca ezüstös fényben fürdött. Homlokráncolva nézett Harryre, s arcára lassan a felismerés ült ki.
- James…? – szólt visszhangozva a terem falai közt.
Harry annyira megdöbbent, hogy még tiltakozni is elfelejtett – a nő azonban meg volt győződve róla, hogy akit lát, az James Potter.
- James, tényleg te vagy az? Azt hittem meghaltál… - mondta halkan, s hangja síri szomorúságot öltött. Vele együtt a fény is csökkenni kezdett a teremben, s a béke és nyugalom érzése a gyászos bánatnak adta át helyét egy pillanatra.
- Rosie, rég láttalak – szólalt meg Muriel néni, s nyelt egy nagyot – talán, hogy eltüntesse a gombócot a torkából. Bár ez az arcán nem jelent meg, higgadt, s kicsit távolságtartó volt.
- Teee… - sziszegte Rose Evans -… te mondtad azt, hogy megölték…!
- Így is történt…
- Hazudsz! – csattant fel a nő. – Azt mondtad, hogy megölték az én kicsi lányomat, hogy megölték James-et és a kicsi Harryt… - panaszolta a szellem olyan túlvilági szomorúsággal, amit még Hisztis Myrtle is megirigyelt volna. A fény annyira lecsökkent, hogy már csak a pislákoló csillagok és a szellemalak világította meg Harryék arcát.
- Érted már, miről beszéltem, Harry? – suttogta Muriel néni a fiú fülébe. – A szeretet által kiváltott sötétség…
- Én… én nem vagyok James – tért magához Harry a sokkhatásból, amit élő-halott nagymamája látványa váltott ki belőle. A szellem felé fordította szép fejét.
- Harry vagyok… - mutatkozott be esetlenül, s kezét levette a gömbről, mikor tudatosult benne, hogy mindeddig rajta tartotta.

Ron és Hermione egy pisszenést se hallattak, mintha kimentek volna – de Harry nagyon jól tudta, hogy barátai a világ minden kincséért se távoznának a teremből.
- Harry… - suttogta a szót Rose. – Harry? … Hát persze… persze, hogy te vagy az… a szemed, akár az enyém és Lilyé… Milyen rég láttam utoljára ezeket a szemeket…
Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a fiú arcát, de a gömb fala nem engedett. Harry válaszul ugyanoda tette a kezét, ahol Rose érintette az üveget.
- Akkor mégis halottak… - csendült a szomorú hang. – Érzem benned, hogy olyan magányos vagy… mint én…
Harrynek kiszáradt a szája, egyetlen szót sem bírt kinyögni. Rose pár percig szótlanul nézte Harryt, elmélyült unokája látványában, aztán arca megint elsötétült, ahogy Muriel nénihez fordult.
- Megmondtam, hogy ne hozz ide senkit! – dörrent rá. – Nem akartam, hogy így lássanak…
- Nem is tettem volna Rose, ha nem lenne életbe vágóan fontos – hangzott a száraz felelet.
- Fontos?
- Igen, az… nagyon is – mondta Muriel néni, s dacosan a szellem csillogó szemébe nézett. – Azt hiszem, végre rájöttünk, miért nem tudsz szabadulni innen.
Rose szemei tágra nyíltak, egy pillanatig semmit se szólt, aztán ábrázata rögtön megenyhült.
- Hát sikerült? – kérdezte. – Ennyi év után rájöttél? Már olyan rég feladtam a reményt…
- Nem én jöttem rá, igazából – válaszolta a néni. – Hanem az unokád, és… az a helyzet, hogy Dumbledore is tudta volna a magyarázatot, ha nem vagy olyan pökhendi, hogy nem kérsz segítséget tőle.

A szellem úgy nézett, mint akit pofon vágtak. Látszott, hogy elszokott a beszélgetéstől, és csak nehezen követi mások savait. Talán az idő tette, talán más, de rengeteg érzelem látszódott az arcán. Harry kezdte felfogni a dolgot, a hangulatváltozásokat, a sötétséget és a haragot. Rose Evans, mivel teljes értékű személyiség volt, emlékekkel, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt, befolyásolta a többi személyiség-maradványt a puszta jelenlétével. Sőt, Harry azt is sejtette, mi az a közös pont, ami körül a fényes csillagocskák forognak.
- Te ne beszélj így velem! – förmedt rá a nénire a szellem. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül!
- A régi nóta… - legyintett Muriel néni.
- Csak ne vonogasd a vállad! Ugyanúgy nem érted, mint apám. Őt és Lilyt kíméltem vele, hogy el akartam tűnni! Csak ők számítottak nekem… Nem akartam látni az arcukat…
- De hát miért? – szólt közbe most Harry.
Rose hirtelen felé nézett, s kissé meglepődött.
- Dumbeldore sok szörnyűséget látott, és korábban is meggyógyította…
A szellem megint felöltötte fenséges szomorúságát.
- Oh, ha láttad volna az arcát… Mikor próbált rájönni, miért vagyok más, miért hullik a hajam, miért vörös a szemem… Jót akart és jót is tett, de őt magát jobban megviselte, mint engem… nem értettem sokat abból, amit elmondott nekem, de az arca világossá tette…
Olyan más lett akkor… Megismertem, milyen volt előtte a hatalmas Dumbeldore. Beszéltek róla a barátai, s beszélt a szeme is. Az életöröm, a vidámság, a bizakodás, ez volt ő maga – s ez mind kiveszett belőle… én öltem ki belőle, Harry… Én ébresztettem rá, milyen mély az emberi gonoszság…

Harry összenézett Muriel nénivel, de az öregasszony semmi jelét nem adta, hogy érzelmileg hatással lenne rá, amit Rose mond. Bizonyára többször hallotta már ezt.
- Dumbledore erős lett volna – kardoskodott tovább Harry.
- Igen! Erős lett volna, mindig erős volt… - vágta rá a szellem. - De egy dolog erősnek lenni, és más belül összetörni… Hidd el nekem Harry, ő gyengébb volt, mint azt el tudnád képzelni…
A szobába lassan visszatért a fény, bár a szomorúság légköre megmaradt. Ha külső szemlélő lenne, Harryt biztos megviselte volna a hangulatváltozások folyamatos sora, de így, hogy a szellemre koncentrált, józan tudott maradni. Ez a józanság vezette rá, hogy hátranézzen Ronra és Hermionéra. Barátai egymásba karolva álltak és figyelték őt. Normálisan viselkedtek, de Hermione szemében könnyek csillogtak.
- Ő is kímélni akarta önt… - motyogta Harry. – Nem mondta el magának, hogy rájött, mit tett Voldemort…
- Voldemort? – kérdezett vissza susogva Rose. – Voldemort megölette velem a kis Emilyt… Tönkretette az életeteket… Megölte az édesanyádat…
Újra feléledt a harag a szellemben, s Harry most már felismerte a szeretet által táplált dühöt. Hiszen ő maga is nagyon jól ismerte, hogyan vált át a szeretett személy elvesztése tomboló gyilkolási vágyba.

A gömb révén az érzés emléke olyan tisztán izzott Harryben, hogy szinte hallotta saját eltorzult hangját, amint üvöltve Bellatrix Lestrange után rohan.
Elhessegette az emléket, az esze azt súgta neki, hogy ne törődjön most ezzel – s ha lehet, máskor se. Kontrollálnia kell magát… a dühe veszélyes fegyver.
- Tudom – nyugtatta Harry. – Tudom… de Voldemort más szörnyűséget is csinált. Ezt… ezt itt elvarázsolta – magyarázta, s közben előhúzta kabátja zsebéből a kis nyakláncot, mely Rose Evans lelkének egy darabját rejtette.
- A régi nyakláncom… - emlékezett vissza a szellem.
- Igen – válaszolta Harry és Rose felé nyújtotta, mintha át akarná adni neki. De a szellem ezüstös ujjai csak az üveget markolászták. – Emiatt nem tud meghalni. Ez tartotta itt a földön.
- De apa… ő miért…? Miért nem törte össze? – tette fel a kérdést Rose, amit már Harry is feltett Dumbledore-nak.
- Félt, hogy azzal rögtön megölné magát – felelte Harry. – Nem tudta, hogyan működik. Amikor pedig megtudta, ön már… régen eltűnt.
A szellem arcvonásain minden látszódott: a szomorúság ezernyi árnyalata, amiért elvesztett mindent és mindenkit, saját rejtélyes tragédiája, a halhatatlanságra kárhoztatva ezen a helyen, a szeretet, amivel a lányát és Dumbledore-t akarta megkímélni…
Harry őszinte sajnálatot érzett iránta, de muszály volt továbblépni.
- Több ilyen is van – folytatta, s ekkor Rose megint őrá figyelt, valósággal eltépte tekintetét a nyaklánctól. – Voldemort is ilyeneket csinált, hogy ne lehessen megölni. Nekem pedig tudnom kell, hogy hol vannak.
Rose bólintott szép fejével, hosszú haja hullámzott körülötte, mintha vízben lenne.
- Dumbeldore elmondta, hogy nem emlékezett semmire… és hogy ő nem akarta megtörni az emléktörlő bűbájt, mert…
-… mert nem akart fájdalmat okozni – fejezte be Harry helyett a mondatot. – Látod, hogy belül mennyire megtört? A nagyobb jó érdekében nem tudott fájdalmat okozni nekem… Annyira szeretett…
Harry bólintott, de nem szólt egy szót sem.
- De én nem hagytam annyiban. Megértettem és elfogadtam, hogy ő nem teszi ezt meg nekem… Mikor később visszagondoltam, csak még jobban szerettem őt ezért… - suttogta szomorúan – Kerestem mást, aki megteszi…
Fejével ekkor Muriel néni felé fordult, s ismét farkasszemet néztek.
- Igen – mondta az öregasszony. – Én máshogyan szerettelek, mint Dumbledore. Én úgy szerettelek, hogy fájdalmat is okoztam azért, hogy megtudd, ki vagy.

A szellem elmosolyodott a szavakra. Most először tűnt úgy, hogy kettejük közt valóban barátság volt valamikor.
- Szóval a bűbáj megtört? Emlékszik mindenre? – kérdezte Harry.
- Igen, de amúgy is emlékezne – mondta Muriel néni. – A halálával együtt a bűbáj hatása is megszűnt. Elég sokkhatás lett volna a teste halála ahhoz, hogy minden visszatérjen.
- De hát akkor mért nem jártak utána, hogy mi történt? – tárta szét a karját Harry értetlenül.
Rose és Muriel összenéztek, majd Harryre emelték tekintetüket.
- Mi utána jártunk… - válaszolta Rose susogó hangján. A teremben újra fényáradat köszöntött be. – Hatodévesek voltunk Muriellel, mikor együtt keresni kezdtük Denemet. Akkor már eleget tudtunk róla… mikor járt a Roxfortba, ki volt ő, hová ment…
- Követtük őt – vette át a szót a néni. – Nyár folyamán nyomoztunk utána, Rose-t a bosszúvágya hajtotta, engem pedig a kíváncsiság. Bevallom, kíváncsi voltam Tom Denemre. Az a hír járta róla, hogy a legtehetségesebb roxforti diák volt, ez pedig egy hollóhátas számára nagy kísértés. Persze nem tudtam, hogy mennyire veszélyes.
- Az volt a tervünk, hogy elfogjuk őt, és Dumbledore-hoz visszük… - mondta Rose. – De nem jártunk sikerrel. Felismert engem, és mikor megtudta, hogy Dumbeldore pártfogoltja vagyok, megpróbált megölni… talán, hogy a titkai rejtve maradjanak… Majdnem végzett mindkettőnkkel… A szerencsén múlott, hogy megmenekültünk…
- És a horcruxok? Mért nem keresték őket?
Rose értetlenül nézett Harryre – Harrynek ekkor eszébe jutott, hogy még nem magyarázta ezt el a szellemnek, de Muriel néni válaszolt:
- Természetesen azért, mert nem tudtuk, mire kellene figyelnünk. Sok mindent láttunk Rosie visszahozott emlékeiben, de nem tudtuk, minek van jelentősége, és minek nem. Dumbledore-nak pedig…
- Nem szóltak – sóhajtotta Harry.

A fejét hajtogatta, aztán ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy ő is ugyanígy viselkedett az öreg igazgatóval. Sokkal könnyebben ment volna minden, ha figyelmezteti Dumbledore-t a hangokra, amiket hallott a Titkok Kamrája kinyitása után, vagy ha nem viselkedik sértett büszkén, és beszámol neki korábban a Misztériumügyi Főosztályról szóló álmairól. Hiába volt Dumbledore mindig segítőkész, Harry bizalma valamiért mindig megrendült benne.
Hermione ekkor megköszörülte a torkát.
- Öhm… elnézést – mondta a lány, s ekkor mindenki feléje nézett. – Mrs Evans… Azokat az emlékeket… lenne mód, hogy megnézzük?
Muriel Rose-ra pillantott, aki lassan bólintott.
- Megmutathatom nektek… - suttogta a szellem.
Harry türelmesen várakozott, bár belül izgatott volt, és még mindig zavarban volt a bizarr szituációtól.

Rose szelleme hátrébb húzódott, elnyelte őt a fényes csillagok sokasága, visszaúszott a galaxis középpontjába. Pár pillanatig kellett csak várniuk, aztán a gömb felületén homályos képek jelentek meg – egy kőfalú, ablaktalan terem körvonalai. A kép gyorsan kitisztult, s Harryék szemügyre vehették az újabb rejtélyes termet.
Durva kőből kibányászott pincehelység lehetett, mindenféle díszítés nélkül, azonban annál több mágikus szerkezettel. Volt többféle méretű kő-, réz-, ón- és arany üst; három nagy szekrény telis-tele kémcsövekkel, varázsitalokkal, dobozokkal; az egyetlen fényforrásként szolgáló bonyolult, tükör-rendszer, mely a terem mennyezetének közepébe vágott lyukon keresztül beáramló fényt szórta szét.
- Ez olyan, mint egy laboratórium – jegyezte meg Ron, s Harry egyetértett vele.
- Igen… igen, ezt már láttam – dünnyögte Muriel néni homlokráncolva. – ide zárta be Rosie-t az a…

Muriel néni elharapta a mondatot, de Harry gondolatban befejezte, s jó pár szitkozódó szót tett hozzá.
- Hol lehet ez a hely? – kérdezte Hermione a nénitől.
Mielőtt a néni válaszolt volna, az emlékkép változott: a helyiség egyetlen ajtaja, egy nagy, kőbe vésett bejárat most kinyílott, port verve és súrlódó hangot keltve. Harry arca egy kőszoboréval vetekedett, mikor meglátta a belépő két embert. Egy magas, fekete hajú fiatal férfi ment elől, mögötte pedig egy kövérkés, idősebb varázsló, aki a mindig goromba ember benyomását keltette, ahogy Tom Denem vezetésével körbejárkált a teremben.
- Ezek meg kicsodák? – kérdezte Ron.
- Az a fekete hajú fiú Voldemort – mondta Harry. – A másikat nem tudom, pedig nagyon ismerős… Már biztos láttam valahol. Talán egy halálfaló…
- Én tudom kicsoda – szólalt meg Muriel néni. – A neve Burke. Caractacus Burke.
- Nem ő volt annak a boltnak a tulajdonosa? – kotyogott közbe Hermione. – A Borgin & Burke…?
- De igen – bólintott Muriel néni, és arca undorodó fintorra húzódott. – Ez egy féreg.
Harry is emlékezett már, hol látta Burke-öt. Dumbledore Merengőjében, mikor a professzor azt mesélte neki, hogyan került Mardekár medálja a műgyűjtő Hepzibah Smith-hez.
Voldemort és Burke most halkan szóba elegyedtek. Harrynek és barátainak nagyon kellett figyelnie, hogy értsék a fojtott hangú beszélgetést.
- Itt vagyunk, uram – mondta visszafogott udvariassággal Voldemort.
Harryt már nem csapta be ellenségének ez az arca, tudta jól, hogy mögötte nincs valós tisztelet főnöke iránt. Ez is csak a nagy színjáték része volt. Burke azonban ezt nem vette – vagy nem akarta észre venni.
- Szépen berendezkedtél, Tom – mondta félig elismerően, félig morcosan Mr Burke.
Tom nem szólt, hagyta, hogy főnöke kedvére körbesétáljon a laboratóriumban.
- Most dühösnek kellene lennem rád – folytatta Mr Burke, hátát mutatva Voldemortnak. – Mégsem vagyok az… Elismerem, ha taknyos kezdő korodban kaplak rajta, hogy kísérleti helynek használod ezt a helyet, nem úsznád meg néhány szóval.
Tom most sem reagált a szavakra, csak szorosabbra fonta összekulcsolt karjait. Harry gyanította, hogy a pálcáját fogja a talárja rejtekében, de aztán figyelmeztette magát, hogy talán túlságosan is paranoiás.
- Mond, Tom, mégis miféle dolgokat művelsz itt?
- Csak csillapítom a tudásszomjamat, Mr Burke – válaszolta behízelgően Voldemort.

Mr Burke láthatóan nem volt megelégedve a válasszal, és úgy járkált körbe a helységben, mintha az övé lenne. Sorban megnézegetett mindent, a szekrényeket, a tükröket, az üstöket, de semmi rendkívüli nem volt a laboratóriumban, ami Harryék számára áruló jel lett volna. A terem nagy része túlságosan is üresnek látszott.
- Elég szegényes berendezés a tudásszomjadhoz képest – mondta lenézően Mr Burke. – Ez a sok kacat… ezt akármelyik roxforti iskolaelső kelléktárában megtalálod…
- Roxforti iskolaelső vagyok, uram… - szabadkozott Voldemort, s megint a visszafogottság érződött magas hangjában.
- Ha csak az lennél, nem vettelek volna fel ide. Ha jólfésült mamakedvence tanulóként jöttél volna ide, elküldtelek volna azonnal – köpte a szavakat a férfi.
Voldemort arcán most először jelent meg a dermesztően fagyos tekintet. Harry ismerte ezt az arcot, és a férfi helyében bölcsebbnek látta volna visszafogni magát. Mr Burke azonban nem ismerte azt a Voldemortot.
- Emlékeztetném rá uram, hogy az édesanyám halott – szólt Voldemort.
Burke megvonta a vállát.
- Sajnálom – dünnyögte, de hangjában semmi sajnálat nem volt. – Nos, elmondanád, hogy mi hasznom ebből az egészből?
Voldemort arcán egy árnyék suhant át.
- Haszna? – kérdezte élesen, majd gyorsan hozzátette: -… uram?
- Igen, hasznom. Ugyanis ez az én üzletem Tom, ennélfogva várom az eredményeket. Ha kísérleteket végzel itt, valamilyen tanulmányodhoz, hát hol az eredmény? Mutasd be, és én pénzzé teszem! – fröcsögte Burke vadul gesztikulálva. – Ehhez jól értek, emlékszel?
Voldemort felöltötte iszonyú ábrázatát, Burke azonban a jelek szerint még mindig az engedelmes alkalmazottat látta benne. Harry meg mert volna rá esküdni, hogy Voldemort szemei is rohamosan vörösödni kezdtek.
- Eredmény, Mr Burke? – suttogta Voldemort. – Az eredményt akarja látni?
Egyetlen pillanat alatt történt minden. Voldemort fekete kesztyűbe bújtatott keze előre csapott, mint egy kígyó feje. Torkon ragadta Mr Burke-öt, másik kezével pedig a férfi csuklóját szorította, ami talán épp a pálcáért nyúlt. Mr Burke torkát fájdalmas ordítás hagyta el, amint Voldemort fordított egyet a csuklóján, s az hátborzongató reccsenéssel megadta magát.
- Uramisten… - suttogta borzadva Hermione, s belekapaszkodott Ron karjába. Harry gyanította, hogy nem lenne ilyen hatással barátaira a jelenet, ha nem tudják, hogy maga Voldemort az, aki most Caractacus Burke-öt a terem közepén álló asztalkának taszítja.
Harry tisztában volt vele, hogy Ronnak és Hermionénak meghatározó ez a látvány, hiszen ők most látják életükben először Voldemort nagyurat.
- Szóval szegényes a berendezés, Burke? – sziszegte Voldemort, s két kézzel szorította a férfit. – Nem mondták még magának, hogy a látszat csalóka?
Voldemort csettintett az ujjával, s a feje fölött függő lencse és tükör elfordult – a teremben változott a fény, halványzöld derengés töltött be mindent, s ezzel együtt egyetlen pillanat alatt a laboratórium újabb berendezési tárgyakkal bővült.
Megjelent néhány új szekrény, fekete ládák egymásra halmozva, ezüst műszerek, melyek működését Harry nem értette, lebegő, szüntelenül forgó arany gömbök, s egy hevenyészett fekhely a sarokban, melyen egy soványka, barna hajú lány volt. Rose még szörnyűbben festett, mint a Dumbledore merengőjében látott emléken – szemei vérvörösek voltak, arca egy halott sápadtságával vetekedett.
Harry azon a véleményen volt, hogy Rose és a többi frissen megjelent berendezés mindig is itt volt, csak valamilyen varázslat védte őket.
A zöldes fényt az egyik legnagyobb kőüst árasztotta magából, ami hirtelen tele lett méregzöld folyadékkal – Harry azonnal felismerte: ugyanaz a bájital volt, amit Dumbledore is kénytelen volt meginni halála estéjén.
- Mit művelsz? Megőrültél?!

Burke épp csak egy borzadó pillantást vethetett a lányra, aki kábán nézte őt, s ekkor Voldemort meglendítette pálcáját. Harry nem látta, mikor húzta elő, de villámgyorsan forgatta. Egy közönséges fa ivókehely jelent meg halk pukkanással, majd a kőüst felé röppent. Belemerült a zöld méregbe, s visszalebegett Voldemorthoz.
- Ne… ne! – tiltakozott Burke, de semmi nem használt.
Voldemort már ekkor is olyan erős varázsló volt, hogy egy nálánál sokkal idősebb, tapasztaltabb mágus sem tudott tenni ellene semmit. Voldemort letuszkolta a folyadékot Burke torkán, aki azonnal visítani és vonaglani kezdett a földön.
- Most már az enyém vagy Burke! – sziszegte Voldemort. – Ha tiltakozol ellene, meghalsz. Ne állj ellent…
Burke köhögött és öklendezett, borzalmas fájdalmai lehettek, ahogy a zöld folyadék lassan átvette fölötte az uralmat.
- A végén még megöli magát ez az ostoba…! – morogta Voldemort, szavait a kábán pislogó kislánynak intézve.
Pálcáját Burke-re szegezte, s elmormogta a legilimens varázsigét – fokozatosan átvette Burke elméje felett az irányítást, a fájdalmai erre csökkenni kezdtek. Burke megadta magát a folyadék hatalmának.

Harry, Ron és Hermione ámulatára a következő pillanatban a férfi felállt, kihúzta magát, leporolta nadrágját és talárját, aztán meghajolt a fiatalabb előtt.
- Voldemort nagyúr, hűséges szolgád vagyok – mondta kristálytisztán a férfi.
Voldemort hátborzongatóan elmosolyodott, s eltette pálcáját.
Az emlék ezzel véget ért, a kép elmosódott és visszatért a fénylő galaxis képe. Nem sokkal később Rose szelleme is visszaúszott az előtérbe.
- Ez történt? Ennyire emlékszik? – kérdezte Ron kissé rekedtesen.
- Dehogy is! – torkolta le Muriel néni. Sok emlék van a kísérletekről, igaz, Rosie?
A szellem szomorúan bólintott.
- Megmutathatom azokat is…
Harry megrázta a fejét, s vele együtt Hermione is.
- Láttuk, amit akartunk – mondta Harry. – A laboratórium…
- Nem keresték ezt a helyet, Muriel néni? – kérdezte Hermione.
- Dehogynem – jött a felelet azonnal. – De a Borgin & Burke-ben nem lehet csak úgy körülnézni! Az üzlethelységbe léphetnek csak be vásárlók, máshova nem…
Harry szórakozottan bólogatott, és a sebhelyét kapargatta. Ez újabban rossz szokásává vált, de segített neki gondolkodni.
Az a zöld folyadék… A hatalmába keríti az embert, mint a napló. Biztosan köze lehet a horcruxokhoz – gondolta Harry. Mint a barlangban, amit Dumbledore ivott ki. Ez fedte a nyakláncot… Ahol a zöld folyadék, ott a horcrux. Hermionénak is ez járt a fejében, mert várakozva, türelmetlenül nézett Harryre.
A fiú észbe kapott, emlékezett rá, hogy neki kell meghoznia a döntéseket.
- El kell mennünk az üzletbe! – jelentette ki Harry. – Hívunk Rend-tagokat, aurorokat, mindenkit, akit kell… Felforgatjuk az egész helyet…
- De Harry…
- Mi van?
Hermione az ajkba harapott, mielőtt válaszolt volna, Harry tudta, hogy ez a töprengés és bizonytalanság jele nála.
- Nem hívhatjuk fel Voldemort figyelmét.
Harrynek el kellett ismernie, hogy a lánynak igaza van.
- Akkor máshogyan kell bejutnunk… de a lényeg, hogy gyorsan kell csinálni.
Egy teljes percig csak álltak egy helyben, senki sem szólt semmit – végül Muriel néni törte meg a csendet.
- Indulnunk kell, Harry. Mindjárt öt óra, s megjönnek az első emberek. Észrevétlenül kell távoznunk.

Ron és Hermione beleegyezően bólintottak, de Harrynek nem akarózott mennie. Volt itt valaki, akit nem akart csak úgy itt hagyni. Rose és Harry csak nézték egymást, zöld szempár a zöld szempárt… s mégis olyan idegenek voltak egymásnak. Harry nem tudta biztosan, hogy képes lesz e megmozdulni. A múlt megint rabul ejtette, megint olyan volt, mintha rátalált volna olyasmire, amire régen vágyott, de ez sem az igazi. Semmi sem olyan, amilyennek várta, amilyennek szeretné. Siriusszal is egészen másként képzelte, s most itt van Rose Evans, aki él és halott egyszerre.
Rose számára világos volt, mi bénítja le Harryt, s azt is tudta, hogy mi az, amivel mozdulni bírhatja:
- Menj csak – szólt mosolyogva, s a termet beragyogta a szeretet. – Nem kell búcsúznunk, én itt leszek…
Harry zsibbadt elmével bólintott, Rose pedig nem várta meg, hogy Harry újra tétovázásba merüljön. Gyorsan, egy szó nélkül visszaúszott a fényességbe, eltűnt a szemük elől. Eltűnt, és Harryt már nem tartotta itt a múlt.
Mélyet sóhajtott, s a levegővel együtt kiszakadt belőle mindaz, amit az elmúlt egy órában itt tapasztalt. Végre lépni tudott. Hátrált néhány lépést és barátait követve elhagyta a Lelkek Termét.

Muriel néni becsukta a tölgyfaajtót, gyorsan átvezette őket a Dementor Termen, kinyitotta a tükröt, s mire Harry ismét észbe kapott, már a liftek előtt találta magát, kívül a Misztériumügyi Főosztályon.
- Mért van itt ilyen sötét? – kérdezte Ron, mikor Muriel néni becsukta mögöttük a Főosztály fekete ajtaját.
- Dunsztom sincs - válaszolta Harry. – De tényleg sötét van…
- Na gyertek – mondta a néni, s előhúzta a süveget talárja övéből. – Itt van a zsupszkulcs, ez visszavisz titeket. Nekem most itt kell maradnom…
- Miért? – csodálkozott Ron.
- Azért mert az épület megjegyezte, hogy jártam itt az éjszaka, és kicsit nehéz lenne rá magyarázatot találnom, hogy miért mentem el a munkaidő kezdete előtt. A túlórát könnyű beadni…
- És mi? – aggódott Hermione. – Minket nem jegyzett meg az épület?
- Titeket nem ismer fel, csak azt jegyzi meg, hogy rajtam kívül még három személy járt a Főosztályon – magyarázta a néni. - Majd beadok valami mesét, nem lesz probléma. De most menjetek, siessetek!
Harry, Ron és Hermione egymás után megfogták a kopottas fejfedőt. Muriel néni gyorsan elengedte, s hátrált egy lépést.
- Jó utat! – mosolygott a néni.
Ron lassan számolni kezdett.
- Egy…
Harry gerince mentén enyhe borzongás futott végig, mintha jeges szél fújta volna meg.
- Kettő…
Harry arca elernyedt, furcsán elgyengült… a hideg fuvallattól felállt a karján a szőr.
- Három…
- Dementorok! – ordította Harry, ahogy rátört a felismerés.
De már késő volt. A zsupszkulcs működésbe lépett, s Harry, Ron és Hermione erős rántást érzett a köldökénél, majd pörögni kezdtek a semmiben.

Az utazás csak másodpercekig tartott, de rosszabb volt bármilyen eddiginél. A jéghideg széltől kipirosodott az arcuk, ujjaik elkékültek, szívükből pedig kiröppent minden derű, boldogság. Fülüket megtöltötte a földöntúli sivítás.
- Au… - nyögte Harry, mikor durva csattanással földet ért az ismeretlen közepén. Jég vette körül, jég volt alatta is, és mindenhol feketeség.
- Ron… Hermione… Hol vagytok? – kiáltotta Harry, de hangja beleveszett a dementorok éhes visításába.
- Harry… - jött Hermione hangja, s a következő pillanatban a lány hideg ujjait érezte a karján.
A dementorok ekkor támadásba lendültek. A semmiből suhantak feléjük, de Harry és Hermione nem tétovázott.
- Expecto Patronum! – kiáltották kórusban, s pálcáikból azonnal ezüstös füstfelhő tört elő.
Mindkét patrónus gyengének bizonyult. Az erőtlen pajzsokat a dementorok úgy söpörték félre, mint a könnyű párafelhőt. Harry erőtlenül térdre zuhant.
- Hermione! – hallatszott ekkor Ron rémült hangja, s azon nyomban újra elharsant a varázsige.
Harry szeme előtt összefolyt a kép. Az utolsó dolog, amit látott, egy dementor rothadó keze az arca előtt, majd vakító fehérség.