Halhatatlan háború (1.rész)

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Reggel felkeltem, felöltöztem, és elmentem iskolába is, lévén március közepe. Semmi említésre méltó nem történt, furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok nélkül telt el a délelőttöm, és ugyanígy a délutánom is. Este azonban már izgatottan ültem a szobámban, teljes puccba vágva, mert Kicsi Joet vártam; aki mellesleg egyáltalán nem volt apró termetű, megígérte, hogy miután végignéztük, bejuttat Az Operaház fantomjának színfalai mögé, ami a kedvenc operám volt.

Kicsi Joe vagyonos családból származott, híres felmenőkkel, tipikusan olyanból, hogy csak egyet kellett volna füttyentenie, és bármit megkaphatott volna. De Kicsi Joe más volt. Ő harcolt azért, amit meg akart kapni, és soha senkitől nem tűrte el, hogy a származása miatt kiszolgálják, vagy úrként bánjanak vele. Ez a megjelenésére, a baráti körére (bár az egész iskolában jó hírneve volt), és mindenére alakító hatással volt. Busszal járt iskolába, akárki más, ő is a menzán ebédelt, szóval igazából semmi olyasmi nem volt a megjelenésében, és viselkedésében amiből le lehetett vonni a következtetést: nagy kutyák családjából származik.
Tehát alig vártam, hogy a csigalassúsággal vánszorgó óramutatók végre elérjék a tízes számot. Idegesen rágni kezdtem a kulcstartóm műanyag lepkéjének szárnyait. Ekkor megszólalt a csengő. Úgy ugrottam fel, mint akit bolha csípett meg, felkaptam a retikülömet, és rohantam az ajtóhoz. Szélesre tártam az ajtót, arcomon szinte földöntúli mosollyal fogadtam Kicsi Joet.

Először kissé visszahőköltem a fiú láttán. Az eddig megszokott kopott farmer és sötétkék rövid ujjú póló helyett most elegáns sötétszürke öltönyt, fehér inget, és füstszínű nyakkendőt viselt. Barna, eddig rakoncátlan és fésületlen haja most tökéletesen állt. Sötétbarna őz szemei izgatottan csillogtak, ahogy végignézett fekete kisestélyimen. Tizenkilenc éves kora ellenére az öltöny érettebbé varázsolta, máskor viccelődésre-kész vonásai komolyak voltak, igazi férfi benyomását keltették.

Nem tudtam mit mondani. Egy hang sem jött ki belőlem. Kikerekedett szemmel faltam minden egyes porcikáját. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez a férfi az ajtóban valóban a legjobb gyerekkori barátom.
- A hölgynek elvitte a cica a nyelvét? - kérdezte mosolyogva Kicsi Joe, és felemelte a lábamnál tekergőző fekete macskát. - Na mi az? Lucifer, add vissza Kathie nyelvét. Így nem tudja megdicsérni a nyakkendőmet.
De igen. Ez ő… Ez Kicsi Joe. Nagyot sóhajtottam.
- Jól nézel ki. - mondtam halkan, és elvettem tőle Lucifert. A cica kecsesen érkezett a talpára, majd nyávogva megint Kicsi Joehoz dörgölőzött.
- Te sem vagy különb. - válaszolta mosolyogva, majd a karját nyújtotta. - Indulhatunk, hölgyem?

Kuncogva karoltam belé, majd bezártam az ajtót, és lebattyogtunk a lépcsőház lépcsőin. Mivel a másodikon laktam, így nem éreztük fontosnak, hogy liftet hívjunk. A fekete Mercedes a kapu előtt állt. Megtorpantam. Kicsi Joe rám nézett, és felhúzta a szemöldökét. Zakója zsebéből előhúzta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és betessékelt a kocsiba. Megkerülte az autó elejét, és ő is behuppant mellém.
- Be kéne kötnöd magad. - mondta, majd felbőgött a motor. Szinte révületben végigsimított a kormányon. Nagyot sóhajtott, majd újra felém fordult. - Nem mondtam hülyeséget. Nyugi, nem fog a nyakadra tekeredni, hogy megfojtson. Kösd be magad.
Szót fogadtam. Miután meggyőződött róla, hogy megtettem, ő is bekötötte magát és elindultunk. Az autó simán haladt az esti forgatagban. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Ezt Kicsi Joe is észrevette.
- Mi a baj? Úgy fészkelődsz, mintha egy kifejezetten kényelmetlen babszemre ültél volna.
- Csak olyan furcsa…
- A kocsi?
- Az is, meg ez az egész este… Úgy érzem, mintha nem is barátokként mennénk…hanem mintha…együtt lennénk…
Kicsi Joe beletaposott a fékbe, és cifrát káromkodott.
- Azt a jó kurva anyját az ilyennek!!! Meg annak is, aki vezetni tanította!!! Hát piros volt!!!
Tovább indultak.
- Vaksi barom…- füstölgött magában. Aztán rám nézett és nevetni kezdett. Az utat figyelve a karomra tette nagy kezét. -Ne haragudj, de az ilyenek mindig kihoznak a sodromból…Amit mondtál…ha gondolod, mehetünk úgy mintha egy pár lennénk. Engem nem zavar. -vigyorgott.
- Ne nevess ki. - válaszoltam sértődötten.
A fiú rám emelte őz szemeit. Aztán visszafordult az úthoz.
- Mit akarsz, mit csináljak, hogy ne érezd így?
- Nem tudom…
- Akkor próbálj meg ne erre koncentrálni. -Válaszolta és megrántotta a vállát. Pár percig szótlanul ültünk egymás mellett.
- Hogy-hogy nem láttam még ezt a kocsit? -tereltem másra a témát. -Miért nem jársz vele a suliba például?
Kicsi Joe felnevetett.
- Ezzel a suliba? Az első nap ellopnák, vagy irigységből kihasítanák a gumikat, összefirkálnák…Bele sem merek gondolni, mit csinálnának még vele.
Szerelmesen pillantott a műszerfalra.
Kezét nem vette el a karomról, és ez kezdett egy kicsit zavarni, ezért alig észrevehetően arrébb húztam a kezem.

Nem tette szóvá a dolgot, elvette a tenyerét, és újra az útra figyelt. Semelyikünk nem szólalt meg. Hamarosan megpillantottam a színház fehér, kivilágított falait. Halkan sóhajtottam.
Kicsi Joe mosolyogva pillantott rám, majd leparkolt a kocsival. Kinyitotta nekem az ajtót, és kisegített a járműből. Nyújtotta a karját, és elindultunk az épület felé.
- El sem hiszem.- mondtam halkan, remegő hangon. -Négy éve várok erre.
A fiú nem válaszolt, ő is megcsodálta a már oly sokszor látott épületet. Ő havonta egyszer eljött a színházba, bár ezt nem nagyon hangoztatta. Újra sóhajtottam, amikor elértük a hatalmas ajtót. Kicsi Joe udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és engem újra megrohant az érzés, hogy ez az este egyáltalán nem olyan, mint amilyet két barát eltervez. Szinte szorongva karoltam ismét a fiúba.

Amikor átjutottunk a jegyszedőkön, én indultam volna a nézőtérre, de Kicsi Joe megragadta a karom.
- A páholyban ülünk, bogaram. - mondta mosolyogva, és a lépcső felé terelt. Még jobban megilletődtem. A páholyban?… És…bogaram?
- Kicsi Joe… mondd csak…a páholy az nem drágább, mint…
- De igen. - szakított félbe a fiú. -De úgy gondoltam, megérdemled, hogy a kedvenc operádat a legjobb helyről lásd.
- Köszönöm. – rebegtem. Helyet foglaltunk a páholyban. Mivel az előadás még nem kezdődött el, körbenéztem a nézőtéren. A többi páholyt is megszemléltem. Tőlünk balra a második páholyban egy fiatal férfi foglalt helyet. Egyenesen ült, de még nem olyan zavarba ejtően, mintha kardot nyelt volna. Arca rezzenéstelen volt, szemei a nézőteret pásztázták. Aztán rám emelte nyugodt pillantását. Nem tudtam miért, de úgy éreztem, hogy megbénultam. A férfi aprót biccentett felém, aztán elfordította a tekintetét, én pedig fellélegeztem. A szorítás a tüdőmben szinte azonnal elmúlt.
Pár perc múlva felgördült a függöny, és elkezdődött az előadás. Én szinte nem is figyeltem rá. Kétpercenként a férfire pillantottam, aki azonban csak a színjátékra koncentrált. Arca rezzenéstelen maradt, testtartása is változatlanul feszes és előkelő volt. Azon gondolkoztam, hogy vajon most is élnek-e még grófok, mert ha igen, akkor ez a férfi kétségtelenül az. Legalábbis egy gróf leszármazottja. Csak úgy sütött róla a nemesi vér. Az is feltűnt, hogy senki nem ül vele egy páholyban. Elgondolkozva fixszíroztam a profilját. Kicsi Joe hangja térített magamhoz.
- Kathie, te nem is figyelsz a darabra!
- Dehogynem…Csak most egy kicsit elbambultam. Ne haragudj.
Kicsi Joe ezek után nem felejtett el percenként valami kommentárt fűzni a darabhoz, nehogy megint a többi nézőn felejtsem a tekintetemet, és figyeljek az operára.

Az előadás végén tapsvihar zendült. A színészek mosolyogva hajoltak meg, voltak, akik felálltak, és úgy tapsoltak. Kicsi Joe is serényen tapsolt. Én csak párszor ütöttem össze a tenyerem…
Az idegen férfi páholya felé fordítottam a fejem, de már nem láttam sehol. Szinte elszontyolodtam.
Kicsi Joe a derekamnál fogva vezetett a színpad mögé. Nem tudtam hogy jutottunk be, de egyszer csak bent voltunk. A színészek régi ismerősként üdvözölték Kicsi Joet, aki azonnal be is mutatott mindenkinek.
Élénken beszélgettem mindenkivel, aki körülöttem állt, de valójában gondolatban nem is jártam ott. Az idegen férfi páholyában jártam.
Fél egykor odaléptem a fiúhoz.
- Ne haragudj, de én nagyon elfáradtam. Szeretnék hazamenni, lefürdeni, és lefeküdni aludni. Igaz, holnap szombat, de mégis…
- Rendben. Gyere, haza viszlek.
Tiltakozni kezdtem.
- Majd fogok egy taxit…Vagy villamosra szállok.
A fiú hevesen megrázta a fejét.
- Szó sem lehet róla! Haza viszlek…
- Kérlek, Kicsi Joe! Szeretnék egyedül haza menni.
A fiú összeráncolta a homlokát.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj. Csak fáradt vagyok. -válaszoltam.
- Kathie! Remeg a hangod, te is remegsz…Sápadt is vagy…és ismerlek már olyan régóta, hogy tudom hogy valami baj van.
- Csak fáradt vagyok. Tényleg. Fogok taxit.
Kicsi Joe nem vitatkozott tovább. Gondterhelt arccal bólintott, majd szólt pár színésznek, hogy mindjárt jön.
- Csak kikísérlek. - mondta, amikor kinyitottam a számat. Bólintottam. Szótlanul mentünk végig a folyosókon, végig a nézőtéren.

Hideg borzongás futott végig a hátamon. Megtorpantam. Kicsi Joe kérdőn nézett rám. Hirtelen hozzábújtam. A fiú rémülten simított végig a hátamon.
- Kathie, te úgy remegsz, mintha ráznának! Mi a baj? Kathie, válaszolj! Mi a…
Felsikítottam. Kicsi Joe eszméletlenül esett össze. Mögötte a páholyban látott férfi állt. Rémülten hátrálni kezdtem, mire a férfi elkapta a karomat, és magához rántott. Sikítani akartam, de ő a számra tette hideg és erős kezét. Másik karjával tartott közel magához.
- Csend legyen kicsi lány! -susogta hideg hangon. -Nem akarlak bántani.
Kicsi Joe-ra néztem. Könnyes lett a szemem.
- Neki sem lesz semmi baja. Kis fejfájással ébred, és észreveszi, hogy te nem vagy itt. - folytatta az idegen. Majd rám nézett. - Na, menjünk kicsi lány...Nem sokára pirkad! -rikkantotta jókedvűen. Nem értettem… Hiszen még csak hajnali egy…
Elindult, karját erősen a derekamon tartva. Próbáltam ellökni magam, de ő megtartott. Aztán villámló szemekkel meredt rám, és én nem ellenkeztem tovább. Sietős léptekkel haladt, alig tudtam vele iramot tartani. Végig siettünk a parkolón, és megálltunk a taxi állomásnál. Csak pár percet kellett várnunk, máris begördült egy üres taxi. Az idegen finoman betuszkolt a járműbe, s elhadarta a lakásom címét.
- Honnan…
- Sss! -tette az ujját a szám elé. Szeme cinkosan megcsillant. A sofőr gyanúsan lesett hátra a visszapillantó tükörben. Az idegen szeme megvillant, amikor tekintetük találkozott, mire a sofőr gyorsan újra az úthoz fordult.
Egyre jobban megrémültem. Ha ez a férfi tudja, hogy hol lakom, akkor mást is tud. Fészkelődni kezdtem az ülésen. Az idegen hideg mosollyal figyelt. A taxi lefékezett a kapu előtt.
- Nagyon köszönjük. - mondta a férfi, és egy marék pénzt nyomott a sofőr kezébe. Kisegített a kocsiból, átkarolta a derekam, és elindult velem a ház felé. Nem hívott liftet, egyenesen a lépcsők felé indult. Egyenesen járt, egyáltalán nem lehetett rajta észrevenni, hogy fáradt. Megállt az ajtóm előtt. Megfogta a kilincset, mire én tiltakozni kezdtem.
- Be van zárva…

Ám a férfi elfordította a kilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. Döbbenten néztem rá. Majd berontottam a lakásba. Sikítva hátraugrottam, egyenesen a mögöttem álló férfinek.
A fotelben egy, a hátam mögött állónál fiatalabb férfi ült. Hosszú, fekete haját hátrafogta, jobb fülében két karika fülbevaló volt, az alsóról egy -talán farkasé- szemfog lógott. Az ölében Lucifer dorombolt. Nem mozdult, tovább simogatta a cica hasát, csak fejét emelte fel. Végigmért, majd a mögöttem álló férfire nézett.
- Kathie, az…khm…úr neve…
- David. - szakította félbe a fiú a másik idegent. Az, miután lenyelte mérgét, bólintott.
- Én pedig Gabriel vagyok. -mondta halkan, villámló szemekkel nézve a másik nyugodtságát.
- Mit akarnak tőlem? - kérdeztem harciasan. A Davidnek nevezett férfi gyengéden letette a macskát, és hozzám lépett. Puha kezével megsimogatta a homlokom és az arcomat. Gyönyörű szép türkizkék szemei voltak! Az arca még ilyen közelről is tökéletes volt. Gúnyos mosoly jelent meg az arcán, majd nyugodt hangon így szólt:
- Ne kérdezősködj cicám… Jobban jársz, hidd el.
Hideg verejték csurgott végig a hátamon. Gabriel morgott valamit, amit nem értettem, mire David elhátrált tőlem. Aztán elsötétült minden…
Akkor nem láthattam, hogy a férfi bólintott.

Kinyitottam a szemem. Homályosan láttam, talán a tarkómat hasogató fájdalom miatt. Pislogtam párat, azután körbe néztem. Egy sötét szobában voltam, egy nagy franciaágyon feküdtem. Kellemes hűs volt a paplan érintése, fekete selyem volt. A párnámon is ugyanilyen huzat volt. Magamra néztem. Elakadt a lélegzetem a ruha láttán, ami rajtam volt. Ez fehér selyemből készült, de valami gyönyörűséges ruhaköltemény volt! Gyorsan kiszökkentem az ágyból, nehogy valami baja legyen. Körbenéztem a szobában. Olyan volt, mintha egy kastély valamelyik helysége lenne. Az ablakokban nem volt üveg, kőből voltak kirakva az ablakkeretek, és hűs tavaszi szellő fújt át a szobán. Csak a hold ezüstös fénye adott némi világosságot, ahogy a csupasz falakra vetődött. Sehol nem lógott egy festmény, alig voltak berendezési tárgyak, csak az ágy, ami mellesleg szintén kőből volt, és egy asztal, mellette egy szék.

Csak most figyeltem fel az asztalra. Egy nagy tál állt az asztal közepén, benne érett, lédús almákkal. Éhesen csaptam le a gyümölcsökre. Mohón haraptam bele a legfelső almába. Lágyan omlott, mégsem volt zavaróan puha. Édes volt, de nem émelyítően. Elégedetten rágcsáltam. Fél óra múlva már csak a lerágott csutkák emlékeztettek a valahai piros almákra. Elégedetten dőltem hanyatt az ágyon. Lehunytam a szemem, és nagyot szusszantam.
- Ez most nagyon jól esett. - mondtam hangosan.
Valaki hirtelen megragadta a csípőmet. Kinyitottam a szemem, és Daviddel néztem farkasszemet. A férfi szemei izzottak, ajkain gúnyos vigyor virított.
- Azt ajánlom, maradj nyugton, cicám! - susogta, és kezeivel végigsimított a combomon. Erős kezei hidegek voltam, és én pusztán az érintésétől is majdnem sikítottam. Feljebb tűrte a hálóinget, és a lábaimra ült. Rémülten ébredtem rá, mit akar tenni velem.
- Ne…- suttogtam rémülten, és kezeimmel feszegetni kezdtem a karját, ami immár a derekamra kulcsolódott. Ő mintha meg sem hallotta volna. Jobb kezével megmarkolta a hálóinget, és egyetlen rántással letépte rólam. Kétségbeesett sikoly tört fel belőlem, de David befogta a számat. Felhördült forró bőröm érintésétől. Beletúrt a hajamba és a nyakamba szuszogott.
- Ha lenne elég időm…- hörögte. Felpattant az ágyról, és a mellette heverő köntöst az ölembe dobta. -Ezt vedd fel!
Én sem értettem miért, de nem borultam ki. Nyugodtan magamra kaptam a selyem köntöst.
- Hol van Gabriel? - kérdeztem olyan hangon, mintha mi sem történt volna. A férfi meglepődött nyugodtságomon.
- Hát persze… Most futsz Gabrielhez. - morogta.
- Nem. Csak tudom, hogy öntől nem szabad kérdezősködnöm. Ezért keresem Gabrielt. Ő nem tiltotta meg…
- Ő most nincs itthon…
Nem értettem…Ha Gabriel most nincs “itthon”, akkor miért nincs ideje? A választ azonnal megkaptam:
Egy magas, ősz hajú férfi lökte be az ajtót.

- David! Már mindenhol kerestelek! Hol a pokolban kujtorogtál???
- Pont ott kujtorgok évek óta…-morogta az orra alá a fiú, majd így szólt immár az ősz férfihez:
- A kisasszonynak hoztam egy köntöst…
- Mivel valamit fel kell vennie, miután letépted róla a hálóinget…-válaszolta nyugodtan az öregember, és a rongyokra nézett világoskék szemeivel. Aztán rám nézett, és köszönésképpen meghajolt.
David fogcsikorgatva nézett az öregre, majd megkérdezte:
- Mit akarsz tőlem? -hangjából sütött a gyűlölet, de uralkodott magán.
Az öreg elvigyorodott.
- Ma nem hoztátok nekem a szokásosat…- válaszolta kajánul. –Hisz, tudjátok milyen öreg vagyok, és egyébként is tartoztok nekem ennyivel…

David szeme szikrákat szórt. Felém fordult. Nyilván megsajnált, vagy nem is tudom, mit érezhetett, látva, hogy az ágy szélén ülök, és úgy remegek, mint a nyárfalevél, mert arcélei ellágyultak, és kedvesen szólalt meg:
- Nem sokára tálalják a vacsorát. Hozatok valami ruhát, azt vedd fel, kérlek!
Nem mozdultam, csak az ősz férfi arcát bámultam. Nem tudtam elhinni, amit láttam. “Csak képzelődtél!” Nyugtattam magam. “Csak káprázott a szemed!” És mégis…Nem tudtam kiverni a fejemből.
David is a férfi felé fordult, és lassan ráébredt, mi miatt reszketek.
- Francba! - morogta az orra alá, és ismét megszólalt:
- Victor, most takarodj! A kishölgynek pihennie kell! És ha annyira szükséged van a szokásosra, akkor kerítsd elő magad! - mindezt olyan éles hangon mondta végig, hogy az szinte már vágott. Az ősz férfi, Victor, arcán még mindig kaján vigyorral fordult ki a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. David leült mellém az ágyra, és gyengéden maga felé fordított.
- Figyelj rám, Kathie! Nem láttál semmi különöset! Victor gyerekkora óta így néz ki, kiskora óta ilyen a fogsora. Na, -kelt fel az ágyról - azonnal hozatom a ruhát, vedd fel kérlek, és majd szólunk, ha tálalva lesz. Rendben?
Lassan bólintottam. A férfi mosolyogva indult az ajtó felé, de utána szóltam:
- Uram! Miért vagyok itt?
A férfi megtorpant. Majd lassan megfordult.
- Mondtam már cicám, hogy jobban teszed, ha nem kérdezősködsz! -most újra régi önmaga volt. Aztán megfordult, és hangosan csapódott mögötte az ajtó.

Hamarosan kopogtattak. Kicsit félve nyitottam ki, mert nem tudtam, kire számíthatok még. Meglepetésemre Gabriel állt az ajtóban. Karján ruhákat tartott.
- Üdvözlöm, Kathie! -mondta, és udvariasan meghajolt. Még biztosabb lettem benne, hogy a férfi egy gróf.
- Öhh…Jó napot!
A férfi elmosolyodott.
- Legfeljebb jó estét, kedvesem. Ugyanis éjszaka van.

Az ablakon hűs levegő tört befelé. Dideregve fűztem össze magam előtt a karomat. Gabriel kecsesen belibbent a szobába, és az ágyra terítette a ruhákat. Szeme megakadt a hálóingen. Összeráncolta a szemöldökét, és rám nézett.
Rémülten tátogtam, nem akartam elárulni Davidet. Nem rajongtam érte, de nem akartam, hogy a Gabriel és közte dúló viszály még kiélezettebb legyen.
- Kicsit nehezen ébredtem! –nevettem zavartan. De Gabriel nem hitt nekem.
- Mi történt, Kathie? –kérdezte élesen.
- Se-semmi…-dadogtam, és a földet tanulmányoztam tovább. Hallottam, hogy a férfi halkan sóhajt, majd így szólt:
- Ez David volt, igaz?
Kelletlenül bólintottam.
- De nem történt semmi! - tettem hozzá gyorsan. Gabriel vizslatva végignézett rajtam.
- Rendben. - válaszolta, és az ágyra mutatott. -Hoztam ruhát, amit fel tud venni a vacsorához. Gondolom ebben, - mutatott a köntösre -fázna, és mellesleg…szóval öltözzön fel. -fejezte be gyorsan, majd udvariasan fejet hajtott, és kilépett a szobából.
Megvizsgáltam a ruhákat. Egy teljesen normális fehér, bokáig érő vászonszoknya, és egy világoskék ing volt az ágyon, fehérneműkkel. Boldogan vettem fel a friss illatú ruhákat, majd körbenéztem a szobában, vajon találok-e egy tükröt. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam, mert ezt is csak késve vettem észre.

“Hol jár szegény képzeletem…?” Kérdeztem gondolatban, és megmasszíroztam a homlokomat.


A tükör elé léptem, és szemügyre vettem magam. A vállam alatt még semmi baj nem volt, de az arcom, és a hajam…! A sötétszőke lobonc kócosan, a gravitációnak ellentmondva meredt az ég felé. Szinte sírva fakadtam. Beletúrtam, és inkább elfordultam. Ahogy az ágyra néztem, hirtelen megdermedtem. A takarón egy fésű feküdt.
- Nem is hallottam, hogy behozták…- mondtam ki hangosan. Aztán nem törődtem vele többet, csak felkaptam a fésűt, és a hajamnak estem. Öt perc múlva -nem csekély hajmennyiséget vesztve- úgy, ahogy elégedetten vizsgáltam magam a tükörben. A hajam nem lett egyenesebb, ellenben kellő szögben állt. Az arcom sápadt volt, ami nem volt jellemző rám. A szemeim lázasan csillogtak.
“Na, persze!” -gondoltam bosszúsan. -“Bizonyára annyit hurcolásztak, hogy megfáztam…”
Mérgesen hátradobtam a hajam, és lehuppantam az ágyra. Abban a pillanatban kopogtattak. Gabriel dugta be a fejét a résen.
- Tálalva van, kisasszony! -mondta.
- Hagyjuk ezt a kisasszonyozást, rendben? -kérdeztem vissza igencsak ingerülten. Gabriel fejet hajtott, majd kitárta az ajtót előttem, és karon fogva levezetett a lépcsőn.
Tátva maradt a szám az épület láttán. Hatalmas előcsarnokba értünk, ahonnan jó pár lépcső és ajtó vezetett további csarnokokba.

Balra, a lépcsőtől a második ajtóhoz kísért. Végig mentünk egy sötét folyosón, amit csupán pár fáklya világított meg, majd az ebédlőbe érkeztünk. Hatalmas, üvegezett ablakok voltak, mellettük fekete bársonyfüggönyökkel. A falak színét nem tudtam megállapítani, talán, mert sötét volt, minden esetre úgy tűnt, bíbor színűek. A terem ízlésesen, gótikus bútorokkal volt berendezve. Középen egy hosszú asztal állt, mindkét oldalán három-három székkel.
Gabriel az ajtó felőli oldalon leültetett a középső székre, ő maga pedig a baloldalamon foglalt helyet. Betoppant David. Arca kifürkészhetetlen volt, de szemei nyugtalanságot tükröztek, amikor rám, majd Gabrielre nézett. Biccentett, majd a másik oldalamon ült le.
- Éhes már, kisasszony? - kérdezte jól megnyomva az utolsó szót.
- Mint a farkas. - válaszoltam gúnyosan.
- Ó! Szerintem már ők is éhesek…- füttyentett. -Blue! Sátán! Ide hozzám!

Az ajtón egy hatalmas fehér farkas nyargalt be. Megállt David lábánál, és kecsesen letelepedett gazdája mellé. Majd egy másik jókora fekete farkas is megjelent. Lassú léptekkel az előző állat mellé lépett, majd ő is leült.
Elakadt a lélegzetem. Megbabonázva néztem szembe a két gyönyörű állattal. David megvakarta mindkét állat fültövét, majd megkérdezte:
- Na, srácok, mennyire vagytok éhesek?
A két állat megcsóválta a farkát, majd a fekete hozzám lépett, és megszaglászott. David gúnyosan elvigyorodott.
- Hé, Sátán! Kathiet hagyd békén…ő az enyém…-fejezte be, és gonoszan elvigyorodott. Gabriel a fogát csikorgatta.
- Állítsd le magad! - vetette oda.

David csak vigyorgott, és tovább simogatta a két farkast.
Victor lépett be, mindkét oldalán egy fiatal lánnyal. Ők az asztal másik oldalára ültek le. Gabriel hozzám fordult.
- Úgy tudom, Victorral már találkoztál, hadd mutassam be neked Liviát, és Melindát. -mutatott a két fiatal lányra a férfi. -Ők Victor asszonyai.
Megütközve néztem Gabrielre.
- Hogy lehetséges, hogy két felesége van?
- Mert, egy, nem törvényesek, és mert kettő, Victor itt él a kastélyban, senki nem is tud a létezéséről.

Victor finom mosollyal bólintott. A két oldalán ülő nők is biccentettek. Livia szőke, hosszú hajú, karcsú, gyönyörű nő volt. Élénk kék szemei csillogtak az asztal közepén álló gyertyák fényében. Melinda inkább mediterrán típus volt. Teltkarcsú, nyúlánk alakjához nagyon illett fekete haja, és sötétbarna szemei. Barna bőre egészségesen fénylett.
Feltálalták a vacsorát. Óvatosan csipegettem, míg David és Victor valósággal falt. Gabriel grófhoz illő jó modorral fogyasztotta el az előtte heverő fácánt. David egy-egy félig lerágott csontot a farkasai elé vetett, akik jóízűen csámcsogtak a finomságokon. Látszott, hogy megszokták gazdájuk kényeztetését.
Két narancsos kacsacomb után, elégedetten tettem le a villámat, és nyúltam a poharam után. Jó minőségű vörösbort töltöttek bele. Bele kóstoltam.

- Mmm! Ez nagyon finom! -csodálkoztam Gabrielre. A férfi elmosolyodott.
- Egyedi recept alapján készült.
Lassan kortyolgattam az italt, de a vége felé kezdtem úgy érezni, mégis a fejembe szállt. Kipirosodott arccal fordultam Gabrielhez:
- Szeretnék lezuhanyozni, ha lehetséges.
- Természetesen, kisasszony.
- Mondtam már, hogy ne kisasszonyozzon! -csattantam fel.
- Igen, kisasszony…
Sóhajtottam.
- Ha esetleg megmutatná, merre találom, nagyon hálás lennék.
- Természetesen, már úgyis végeztem. -válaszolta a férfi, és felállt. -Nos, akkor jön? -fordult felém, majd elindult az ajtó irányába. Utána eredtem.
Visszaértünk a hallba, majd egy másik ajtón és folyosón mentünk végig, ami szemben volt az ebédlőével. Újabb folyosóra nyitottunk, ahol baloldalon, és szemben volt egy-egy ajtó. Gabriel a baloldalira mutatott.
- Itt van a fürdő. A másik, -mutatott a másik ajtóra. -a toalett.
- Nagyon köszönöm…-válaszoltam, és szembe fordultam vele. Hirtelen felforrósodott a levegő. Mélyen a szemembe nézett, mire én zavartan elfordultam. Nem láttam a bizonytalan, zavaros mosolyt, ami kiült az arcára.

Benyitottam a fürdőbe. Nagy meglepődésemre mindenütt mécsesek és gyertyák égtek, érzéki hangulatot varázsolva az aprócska helységbe.
- A cselédség előkészítette a fürdőt, kisasszony.
Nem tettem szóvá a megszólítást, csak megköszöntem. Jobban körbenéztem. Nem volt úszómedence méretű a kád, de arra bőven elég volt, hogy nyugodtan elmerülhessek a habfürdőben. Fekete márvány borította a padlót és a falakat, a kád oldala és szegélye is ezzel volt kirakva.
Újra a férfihez fordultam.
- Tényleg nagyon köszönöm…De kérem…Miért vagyok itt? -kérdeztem meg tőle kétségbeesetten.
- Mindent megtud a maga idején, kisasszony. Most elmegyek, és hozok magának törölközőt, és másik ruhát. -válaszolta Gabriel, és visszaindult a hall felé.

Reményvesztetten sóhajtottam. Bár meg voltam elégedve a kiszolgálással, nem értettem, miért raboltak el. Mert hát, ugye, végtére is erről volt szó.
Kinyitottam a forró vizet, és körbenéztem tusfürdő után kutatva. Legnagyobb döbbenetemre több tucat tubus volt a kedvenc tusfürdőmből az egyik szekrényben. Kivettem egy nekem szimpatikus dobozt, és nyomtam belőle a vízbe. Pár perc múlva kövér habcsomók úszkáltak a víz tetején. Elzártam a csapot.
„Vajon megvárjam Gabrielt a ruhákkal, vagy másszak be a kádba?” Töprengtem. Végül úgy döntöttem, hogy belevetem magam a habtenger közepébe.
Elégedett sóhajjal helyezkedtem el a vízben. Forró bőrömet kellemesen simogatta a habos víz. Becsuktam a szemem, és hátradőltem.
Benyitottak a fürdőbe. Rémülten kaptam fel a fejem, pedig csak Gabriel jött vissza friss ruhákat hozva. Letette az egyik szekrénykére és már indult volna ki, amikor utána szóltam:
- Uram! Ha azt nem is mondja meg, miért, azt árulja el: hol vagyunk?
Gabriel tétovázva nézett rám. Kinyitotta az ajtót.
- Erdélyben. –jött a válasz, majd egyedül maradtam a kételyeimmel.

Amikor kiléptem a fürdőből, szinte beleütköztem Davidbe. A fiú keresztbevetett karral és lábbal támaszkodott az ajtófélfának.
Mosolyogva köszöntött, majd így szólt:
- A vacsoránál észrevettem, hogy szereti a farkasokat.
- Igen. –válaszoltam bizalmatlanul.
- Arra gondoltam, hogy talán örülne neki, ha megnézhetné őket…közelebbről is.
Még mindig bizalmatlanul végigmértem.
- Ne aggódjon, tisztességesek a szándékaim. –mosolygott, és látszott rajta, igazat mond. „Mintha csak az esti támadását akarná jóvátenni…” Morfondíroztam David türkizkék szemeibe nézve.
- Hát…jól van…- válaszoltam végül.
- Remek. –derült fel a férfi arca. –Akkor indulhatunk is. Most kellemes idő van odakint, nem kell kabát.
A hallból most egy lépcső felé indultunk. Szó nélkül haladtunk egymás mellett, csak a lépteink hangja törte meg a csendet.

Egy nagy, kétszárnyú ajtóhoz értünk. David könnyedén kinyitotta, és előre tessékelt. Újabb előtérbe értünk. Két oldalt a falakat teljes egészében elfoglalták az ablakok, és a hozzájuk tartozó függönyök. Szemben újabb kétszárnyú ajtó volt. David rám nézett.
- Ígérje meg kisasszony, hogy soha, de soha nem próbál megszökni! Most megmutattam, hol juthat ki a legkönnyebben…De szeretném, ha nem élne vissza a bizalmammal…Igazán nem akarom úgy bántani…
Izgatottan néztem az ajtót. Aztán Davidre néztem. Komolyan gondolta, amit mondott. Nem akart bántani, de tudtam, hogy ha megpróbálnék elszökni, minden viszolygás nélkül megbüntetne.
- Rendben. –válaszoltam. A férfi még egyszer vizslatóan végignézett rajtam, majd kinyitotta az ajtót, és maga után húzott. Igencsak szedte a lábát, aminek nem értettem az okát.
- Sietnünk kell, mert ha Gabriel netalántán kinéz az egyik ablakon, és megtudja, hogy este kihoztam… sőt… hogy egyáltalán kihoztam a házból, akkor bizony nagyon nagy patáliát csap… - fintorgott.

Egyre jobban megkedveltem… Hogy most így kihozott, pedig nem lett volna szabad, és mégis kockáztat…Nagyot nőtt a szememben…
Talán ő is megérezhette a változást bennem, mert hátranézett a válla felett, és rám mosolygott. Aztán felpillantott az ablakokra, és elidőzött egyen-egyen kémlelve az árnyakat.
- Mióta nevel farkasokat? –kérdeztem suttogva. Nem válaszolt azonnal.
- Jó ideje. –bökte ki végül. Aztán titokzatosan elmosolyodott. –Elég régóta. –dörmögte inkább magának, mint nekem.
- Akkor gondolom, ezen a két farkason kívül több is volt már…igaz? –folytattam a kérdezősködést. Úgy láttam, David is büszkén húzta ki magát, amikor az állataira terelődött a szó.
- Igen. Mindegyiket tisztességesen eltemettem. Ott van mindegyik a ház mögött. Azt is megmutathatom, ha érdekli. –Pillantott rám.
- Nem szükséges. –mosolyodtam el, pedig éreztem, hogy libabőrös lettem. David megrántotta a vállát. Egy istállószerűséghez értünk. David megkocogtatta a deszkákat, majd az ajtajához lépett, és résnyire nyitotta.
- Blue! Sátán! –kiáltott be. Odabentről csaholás hangzott fel. A férfi egy szelíd vigyor kíséretében rám pillantott, majd kinyitotta az ajtót, és belépett. Meglepődtem. Maga után behúzta a deszkatákolmányt, engem pedig kint hagyott a hidegben.
Dideregve toporogtam már pár perce, amikor David kidugta a fejét az ajtón.
- Na mire vár ennyi ideig?
- Öhh…Azt hittem…
- Hinni a templomban szokás…Na, jöjjön csak!

Behúztam magam mögött az ajtót. Szinte felborított a két hatalmas mancs, és fekete gazdájuk. A falnak estem.
David felnevetett.
- Látja, Kathie, Sátán nagyon szereti magát! Gyere ide szépségem!
Már készültem ellenezni a felszólítást, amikor láttam, hogy a férfi a farkasra értette a „szépségem”-et.
Mikor felnéztem, David nevetve játszott a Sátánnak nevezett fekete állattal. Tőlük egy-két méterre a másik farkas ült, fejét méltóságteljesen tartva figyelte őket. Aztán rám nézett, és megcsóválta a farkát. Felkelt ültéből, és hozzám somfordált. Nem ugrott rám, megállt mellettem. Lehajoltam, és megcirógattam a bundáját. Blue jámboran tűrte, aztán orrával megbökte a combomat.
Elmosolyodtam, és letérdeltem. Az állat is lefeküdt mellém, fejét pedig az ölembe hajtotta. Tovább simogattam dús, és puha szőrét. Blue felnézett rám baba-kék szemeivel, és hirtelen úgy láttam, mintha elmosolyodott volna. Aztán lehunyta a szemeit, és élvezte a kényeztetésemet.

Szinte sírtam a gyönyörűségtől. Ujjaim eltűntek a dús bundában, miközben az állat egyenletes, békés szuszogását hallgattam. Megszűnt a külvilág, csak én léteztem, és az ölemben fekvő farkas. Lassan lehajoltam, és gyengéden átöleltem a nyakát. Nyugodtan tűrte, meg sem moccant, csak egy hosszan elnyújtott szusszanás tört fel belőle.
- Gyönyörű vagy…-suttogtam a fülébe. Blue párszor megcsóválta a farkát. Nem keltem fel, úgy maradtam, átölelve Blue nyakát. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. És percekig csak ültem, ölemben a békésen szuszogó állattal.

David hangja térített magamhoz.
- Kathie, elaludt?
Zavartan pillantottam fel. A férfi mellettem guggolt, másik oldalamon Sátán heverészett. David elmosolyodott.
- Már azt hittem, elaludt, vagy…valami más baja van… - fejezte be bizonytalanul.
- Nem, nem… Csak… Blue…Gyönyörű állat… - válaszoltam zavartan.
A férfi helyeslően bólogatott.
- Igen… Blue valóban gyönyörű. Kegyedet pedig, ahogy elnézem, igencsak megbabonázta.
- Igencsak…- fogtam meg a fejem. Lassan felkeltem, és hátrébb léptem, közben Bluet figyelve. Az állat kényelmesen elnyújtózott a padlón, majd megcsóválta a farkát, és Davidhez ugrott. A férfi nevette paskolta meg az állatot.
Sátán futott hozzám, heves farkcsóválással. Mosolyogva megcirógattam a bundáját. Pajkosan nézett rám borostyán-sárga szemeivel, majd csaholva körül ugrándozott. Nevetve forogtam körbe, majd újra megcirógattam a füle tövét. De a farkasnak ez nem volt elég. Két mancsával rám nehezedett, és a földre taszított. Aztán két mellső lába közé szorított, szemeiben vadászösztön csillant.

- Sátán, helyedre! –hallottam David erőteljes hangját. A farkas bámulatos módon a helyére somfordált, és onnan vizslatott tovább sárga szemeivel.
David segített fel.
- Sajnálom, Sátán eléggé pajkos.
- Semmi baj. Szerencsére itt volt, hogy rászóljon. –válaszoltam.
- Azt hiszem, ennyi egyenlőre elég is lesz. –mondta David. –Estére kiengedem őket, hadd futkorásszanak egy kicsit. És még hajnal előtt begyűjtöm őket. De most menjünk.
Kitárta az ajtót, és hagyta, hogy a két farkas kirohanjon előttünk. Aztán kézen ragadott, és visszasiettünk a házba.
Szerencsére Gabriel nem tudta meg az az napi kirándulásunkat…