Ha eljön Joe Black

Valaki egyszer azt mondta: „Ahhoz, hogy élni tudj, halni tanulj meg, és ahhoz, hogy halni tudj, élni tanulj meg.” Lehet, hogy itt azt értette, ami sok vallásban szerepel, az élet a halálból fakad; ugye nekünk is ismerős a „Porból lettünk – porrá leszünk” mondat. Vagy mégsem erre értette?
Az emberek véleménye megoszlik a halálról. Egyes vallások hisznek a reinkarnációban, mások a feltámadásban, de akárhonnan is közelítjük meg, a lényeg: hogy a lélek sohasem hal meg. Ők a szerencsésebb emberek, akik hisznek.
De mi van azokkal, akik nem hisznek benne? Akik semmiben és senkiben sem hisznek?
Nekem van egy gyermekkori barátnőm, ő is pont ilyen – hitetlen. Őszintén szólva, nem értem, hogyan lehet így élni? Hitetlenül. Mert gondoljunk csak bele: embereke millióival történnek naponta rosszabbnál rosszabb dolgok, és sajnos vannak olyan emberek, akiknek nincsen (vagy már nincsen) családjuk. Ők kinek panaszkodnak? Kinek mesélik el bánataikat, és kitől várnak segítséget, megnyugvást? Itt jön „képbe” a Hit. Az embereknek egyszerűen szükségük van a hitre, szükségük van valakire vagy valamire, amiben hisznek. Hiszen valamitől mindannyian félünk, valami titokzatosan ismeretlentől, mely már azóta foglalkoztatja az emberiséget, mióta létezünk. A haláltól.

Az emberek többsége egyszerűen nem foglalkozik a ténnyel, hogy egyszer ők is meg fognak halni; vagy inkább csak nem akarnak vele foglalkozni. Élik szerény (jobb esetben „nem szerény”) kis életüket, folyamatosan sodródva az árral. Na de mi van akkor, ha (előbb-utóbb) eljön az a nap?
Biztos hallottuk már azt a szót, hogy halálfélelem – rosszabb esetben már át is éltük. Érdekes dolog, hogy azoknak az embereknek is van halálfélelmük, akik biztos a halál utáni életben, a lélek kiteljesedésében. Valakiben „csak” egy bizonyos egészséges félelem van; Valaki olyannyira fél tőle, hogy a csontjáig átjárja a félelem és nem tud vele mit kezdeni. Akik az éjszaka csendjében fekszenek az ágyban és felmerül a kérdés: Mi lesz, ha? És akkor olyan félelem keríti őket hatalmukba, amiről el sem tudnánk képzelni, hogy van. Az illető(k) nagy nehezen megnyugtatja magát, majd elalszik, és alig várja a megnyugvást hozó reggelt, mely elűzi a gondolatokat, és az árnyakat. De a halál sajnos „nem ijed meg” a reggeltől.

A halál „kétesélyes” lehet: lehet, hogy egész életünkben azon görcsöltünk, hogy mennyire félünk tőle (itt elsősorban a pánikbetegekre gondolok), aztán, mikor eljön az idő, gyönyörű, kimondhatatlan érzések közt felemelkedik a lelkünk, és elgondolkodunk: miért féltem tőle?... Vagy - és ez a rosszabb eset - abban a hitben éltünk, hogy minden szép lesz és jó, ha eljön… aztán jön a sötétség és minden megszűnik.
Tudják, én arra is rájöttem, hogy az emberek többsége nem is igazán a haláltól fél, hanem a távozástól. Félünk itt hagyni szeretteinket, a házat, melyet két kezünkkel oly büszkén építgettünk kis családunknak, a világot, melyet ismerünk. Görcsösen próbálunk ragaszkodni a jelenbe, olyannyira, hogy már fáj.

Én nem hiszek sem a Mennyben, sem a Pokolban. De hiszem, hogy van egy élet a halál után, melyben már nincs szenvedés, és nincs aggódás.
Nem tudjuk biztosan, mi lesz a halálunk napján, de azt tudjuk, hogy mi van most. Miért nem próbáljuk szebbé tenni életünket? Biztos van naponta pár szabad perce (akármilyen elfoglalt legyen is), használja ki! Sétáljon ki a kertbe este vagy reggel, amikor nyugodt a környék. Csukja be a szemét, és vegyen mély levegőt. Ne gondoljon a munkahelyi problémákra, a számlákra, a gondokra; tisztítsa ki az elméjét, és gondolkodjon el kicsit. Nézzen mélyen magába, hogy mivel tudná jobbá tenni az életét. A helyett, hogy folyamatosan mérgelődnénk a szomszéd vagy az anyagi helyzetünk miatt, a gyerekek csínyein, inkább próbáljunk pozitívan gondolkodni! Próbáljuk meglátni a világ szépségeit, és talán ezekkel az apró dolgokkal szebbé tehetnénk az életünket, és ki tudja, talán még a halálunkat is.


Conny