Fogságban I.

… Sötét volt és hideg. A szoba falait bámultam, próbáltam valami alakot kivenni a sötétségből, de nem nagyon ment; a szemem még nem állt hozzá teljesen a fényviszonyokhoz.
Átkutattam a zsebeimet, hátha találok benne gyufát, öngyújtót vagy valamit, amit használhatnék, de semmi. Miért is lenne, nem is cigizek… Most először bántam, hogy nem dohányzom.

Négykézlábra ereszkedtem és lassan, tapogatózva haladtam centiről-centire. A padló mocskos volt, éreztem, ahogy a kosz hozzátapad a kezemhez. Beleütköztem valamibe, kitapogattam a körvonalait, egy doboz volt. A doboz fal mellett állt. Éreztem, hogy hideg szellő jön valahonnan a doboz háta mögül. Eltoltam hát, és egy ablakot pillantottam meg. Végre fény! Igaz, nem sok, mert csak a Hold világított be, de legalább ez is valami. Az ablak zárva volt, és ami rosszabb, rácsot szereltek elé.

Úgy gondoltam, egy pincében lehetek, mert a fejem egy magasságban volt a talajjal.
Most, hogy már láttam is valamelyest, még egyszer körülnéztem. Mindenfelé dobozokat láttam, meg régi tárgyakat, kertészeti és barkács szerszámokat. Velem szemben egy lépcső állt, tetején egy ajtó. Odamentem az ajtóhoz – zárva volt. Próbáltam felidézni, hogy is kerültem én ide, de valahogy vacakolt a memóriám. Vakargattam a fejem, tisztára, mint amikor Micimackó gondolkodik, és hirtelen feljajdultam. Egy hatalmas pukli éktelenkedett a tarkómnál. Na, gondoltam, legalább már tudom, miért hagy ki az agyam. Egyre erősebben próbáltam koncentrálni, és lassacskán bevillantak az emlékképek.

Tegnap este buliban voltam. Igen, pontosan emlékszem, hogy kirittyentettem magam Jason kedvéért, hátha most észrevesz. Persze ebből sem lett semmi. Észre sem vett. Aztán ittam. Sokat. Már nem is emlékszem, miket kevertem össze, volt valami srác is, aki folyamatosan hozta nekem a piákat. Emlékeztem arra is, hogy rosszul voltam. Nem csoda, ilyen mennyiségű piától! Haza akartam menni, és el is indultam. Kifelé menet láttam, hogy Jason csókolózik Angelaval. Mit eszik rajta, nem értem?! Nem is érdekelt, csak minél hamarabb el akartam onnan jönni.
Valakit kerestem, hogy hazavigyenek kocsival, de senki nem tűnt elég józannak a dologhoz, úgyhogy gyalog neki indultam. Mekkora hülye voltam!
Fogalmam nincs, mennyit gyalogolhattam az út mentém, arra már nem emlékszem. Jött egy kocsi, és én stoppoltam. Újabb hülye húzás…
Emlékszem a férfi arcára. Hogy is felejthetném el... leparkolt mellettem egy régi Skodája volt, olyan elhanyagolt féle, én meg beszálltam. A pasi elég idősnek tűnt, úgy negyven-negyvenöt körülinek, olyan ruhában volt, amit az erdészek szoktak hordani. Az arca elég borostás volt. Köszönt, megkérdezte, hová tartok. Mondtam neki az utat, és azon agyaltam, miért nem ismerem ezt a fickót; a mi kisvárosunkban mindenki ismer mindenkit. Biztos csak átutazóban van, nem is törődtem vele. Javarészt azzal voltam elfoglalva, hogy ne rókázzam tele a kocsiját. Biztos pipa lenne!
Észrevettem, hogy egy ideje már nem csak az utat nézi, folyamatosan odapillantgatott a combomra, amit voltaképp semmi nem takart, hála a jóval rövidebb miniszoknyámnak! Erről is Jason tehet, az ő kedvéért vettem fel!
A pasas lassítani kezdett, és befordultunk egy kis ösvényre. Amikor már senki nem látott minket az országútról, leállította a motort, lekapcsolta a lámpánkat.
- Héj, mit csinál?! – kérdeztem elég dühösen.
- Nyugi, kislány! – mondta, miközben felém hajolt. Éreztem, hogy bűzlik az alkoholtól még jobban, mint én. A kezével elkezdett matatni a szoknyám alatt, én persze próbáltam ellenállni, nem mintha részegen bármi esélyem is lett volna! Arra még emlékszek, hogy lefogott, én pedig sikítani próbáltam, aztán egy nagy ütés, és onnantól kezdve, semmi. Sötétség.

Na igen, már minden világos. Valami hülye szadista elrabolt, ilyen az én szerencsém. Iszonyúan fájt a fejem, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon az erőlködéstől, vagy az ütéstől, bár még a másnaposság is benne lehet.
De most ért utol a felismerés: megerőszakoltak?
A szoknyám alá néztem; a harisnya és a bugyi is a helyén. Ha megtette volna, biztos nem pazarolja az idejét, hogy felöltöztessen. Harisnyával meg pláne nem bajlódna. Nagy kő esett le a szívemről. De akkor mit akar? Miért zárt be ide? Úgy döntöttem, nem várom meg a válaszokat, inkább csinálok valamit.
Lázasan kerestem valamit, amivel fel tudnám feszíteni a vasrácsot az ablak elől. Alaposabban szemügyre vettem, eléggé rozsdás volt már a szerkezete, nem lehetne nehéz felfeszíteni, ha találnék valamit.
Az összes polcot átnéztem, benéztem a régi, dohos fiókokba is, de semmi használható. Kezdett hajnalodni; az ablakon besütött a hajnal első sugarai. Egyre jobban láttam, és így már ügyesebben tudtam kutatni. A lépcső alatt láttam egy kis rést, ott is megnézem, hátha… és szerencsém volt! Találtam egy hosszú vasat, elég éles volt a vége, gondoltam, ez majd megteszi.
Odarohantam az ablakhoz, minden erőmet összeszedtem, és nekifeszültem a rácsnak. Semmi. Még egyszer megpróbáltam. Megint semmi. A harmadik próbálkozásomnál egy hatalmasat reccsent a rács egy darabja. Egy jó nagy rozsdás vas darab letört. A remény újult erővel tört rám.

És ekkor az ajtóban a kulcs megfordult, nyílt a zár. A szemem tágra nyílt a rémülettől, és még jobban szorítottam a vasat, szinte már fájt tőle a kezem.
A férfi állt az ajtóban, arcán széles vigyorral. Szeme mohón méregetett.
- Héj kislány! Hova készülsz? Van egy befejezetlen ügyünk, nem gondolod?
És lassú léptekkel megindult felém…