félek a sötétben

Olyan unalmas minden. Legbelül ürességet érzek, ami teljesen elnyom. A hideg körülvesz. Fázom. Majd meg fagyok. Milyen kínnal teli érzés, mikor az ember nem érez semmit. A vágy is a közelben repdes, szinte megőrjít, de mégsem ér el. Éjfél van. Még mindig ébren. Valamit mégiscsak elkezdek érezni. A magány. Ohh úgy vágyom egy ölelésre! Fázom, félek és egyedül vagyok. Bár velem lehetne valaki! Minden árnyék szörnyetegnek látszik. Úgy érzem, eltűnök a sötétben. Körül vesz és megfojt. Nem kapok levegőt. FÉLEK! Már minden mozog körülöttem. Suttogást hallok. Kivagy? Hagyd abba! NE BÁNTS! a hang dühös hörgéssé válik, lassan beszédszerűvé válik, de soha nem értem mit akar, és mit mond. A csendes éjszakába egy kínos sikoly vág bele. A csend sikolya, a magányé. Szédülni kezdek, fáj a fejem és hirtelen minden eltűnik előlem. Csak a hangot hallom. Nem bírok moccanni se. Szép lassan kómába meredek. Hirtelen eszmélek fel egy mély, alig hallható, de mégis erőteljes dübbenésre. Elment. Tudom. Már nincs itt. Újra érzem az ürességet, de még mindig vágyom egy ölelő karra. Hirtelen hozzám ér egy hideg, fojtogató kéz. Az agyam villódzó fény árasztja el és képtelen vagyok tovább gondolkodni. Ohh bár vége lenne már! Miért nem tud a nap felkelni? Miért van még mindig sötét? Miért kell félnem? Miért nem hagynak végre békén? Hirtelen Halálra rémülök egy hangos üvöltéstől. Mellettem volt. Közvetlen mellettem. De már nem érzem. Elszállt. Mitől ijedt meg? Talán jobban kéne félnem attól, amitől ő fél? Talán most egy másik dolog van itt. A sötétség. Megfojt, földbe dermeszt, kettéhasítja az éjszakát. Megöl!