Fehér liliom

A kisfiú dühösen belerúgott az asztalba.
Rögtön érezte hogy ez rossz döntés volt, fájdalom nyilallt a lábába.
Félelemmel gondolt arra hogy mit fog szólni anyuka.
Négyest hozott haza!Négyest!
Bezzeg a kis nyalizós!Az színtiszta egyes !
Bőszen szídta magát,mikor egyszercsak egy gondolat vert szöget a fejébe.
Hisz ő nem tehet semmiről!
A matematika tanár nem szereti őt!
Nerm is volt olyan rossz az a felelet…
Nicsak!Itt a kis takonypóc!
„Mit akarsz ?”vetette oda neki.
Hiába is ,így kell bánni velük,míg meg nem tanulják hogy a nagyobbat tisztelni kell-gondolta.
A kislány megszeppenten állt az ajtóban.
„Feji…én csak”-kezdte.
De a kisfiú a szavába vágott.
„Selypíííííííííítős”-csúfolta.
„Ilyen nagy ló már igazán megtanulhatott volna beszélni!”-kiabálta.
A  szőke kis tündérnek könny szökött szemébe.
Feri érezte hogy megbántotta hugát,de mit törődött vele.Annál jobb!Tanulja csak meg a leckét!
„Nem is…”-kezdte a kislány sírós hangon.
A következő pillanatban sarkon fordult és szaladt is ki a  szobából.
A kis árulkodós-gondolta a fiú.
Most biztos megmondja Édesanyának.
És neki meg kell mondani a négyest.
Sóhajtott- Hiába is, nehéz az élet.
De úgy látszik a kis selypítős nem árulkodott.
Feri megéhezett,és gondolta eszik egy vajas kenyeret.
De még nincs kész a matematika házijával!
Sebaj -majd később megcsinálom.
A konyhából visszafelé kicsiny markában őrizve kincsét,megütötte a fülét húga köhögése.
Belesett a nappaliba.
Ott ült a kályhapadkán anyjával együtt.
Egyre rosszabb ez a köhögés-csóválta a fejét az öregasszony.
Anyuka már nagyon idős !
Közel 35 éves,és ez meg is látszott rajta.
A dereke összekötözött liszteszsákhoz hasonlított,keze eres volt,tenyere kérges a sok munkától.
Arca fáradt és ráncos.
A kisfiú nem hitte hogy az ő anyja valaha is volt gyerek.
És szép volt,és hogy apuka tényleg beleszeretett első látásra.
Apuka! A gróf.
Na persze mikor nagyapa megtudta,hogy fia,az örökös egy senkiházi,tanulatlan parasztlányt akar elvenni,kitagadta őt.
Apuka meg nem értett semmihez.
Csak ahhoz hogy hogyan kell grófnak lenni.
Így elszegődött a gyárba munkásként.
A szervezete hamar feladta.
Ő nem munkásembernek született,szogák lesték minden óhaját,soha nem volt rákényszerítve a kemény fizikai munkára.
De dolgoznia kellett hogy eltartsa feleségét és 10 gyerekét.
A gyerekek közül 7-en meghaltak.
Nem bírták a nélkülözést.
Ildinek és Ferikének 2 bátyja és egy nővére volt.
De ők már nagyok voltak,volt külön családjuk,és már csak ők hárman maradtak a nagy házban.
Mert mikor nagyapa meghalt,a végrendeletében ráhagyta egyik birtokát(a legkisebbet)fiára.
Nem engesztelésképp ,csak félte hogy a baráti körben elterjed a hír,hogy semmit nem adott fiának.
Ő pedig dicsségben akart meghalni,hogy mindenki azt terjessze róla hogy milyen jó ember volt is ő.
A fia nem sokára utánahalt.
Meghagyta hogy a házat ne adják el,így kénytelenek voltak az apróbarmot eladni,mivel volt nagy házuk,de nem volt pénzük.
Anyuka felállt,a nagy ablakokhoz lépett.
Ha nem javul,akkor ki kell hívnunk a doktort.
Feri megdöbbent.
A doktort!Micsoda fényűzés!Bezzeg amikor ő köhögött csak a szomszéd tanya gazdájának a feleségét hívták ide.
Ő főzött neki egy szörnyű izű kotyvalékot és ezzel el is volt intézve.
Két nap utána már iskolába kellett mennie.
„De mama…nekem nincs otyan naty bajom”-selypítette a kislány.
A mama elmosolyodott.
A kis nyalizós-gondolta Feri.
„Jajj kislányom! Áldott kis lelkecském!Olyan rendes vagy hogy aggódsz. Ne aggódj!
Ezt még ki tudjuk fizetni!”
Feri teljesen elfelejtette hogy színt kéne vallania a rossz jegyről,dühödten bemasírozott a szobájába és direkt jó hangosan becsapta az ajtót.
Dühödten majszolta a kenyerét,közben azon rágódott hogy ő miért nem ilyen fontos édesanyának?
Ő csak második lehet?
Ez így igazságtalan! Elvégre ő a nagyobb! Rá kéne hogy büszke legyen édesanya!
Másnap megérkezett a doktor.
Ünnepi alkalom volt,legutoljára papa halottas ágyához sietett ki,hátha lehet még valamit tenni.
Mindenki felvette a legszebb ruháját,mama egész nap takarított.
A doktor egy gyógyszerszagú,pofaszakállas fiatalember hosszan vizsgálgatta a kislányt.
Kérte hogy nyújtsa ki a nyelvét vagy nyújtsa a kezét,hogy kitapinthassa a pulzusát.
Mama idegesen járkált fel és le a szobában és a doktor uart faggatta.
A doktor viszont nem válaszolt,míg nem fejezte be a vizsgálatot.
„Mi baja doktorúr?
Súlyos?
Gyógyítható?”
A fiatalember megdörzsölte az állát, a kislányra kacsintott és odafordult az özvegyasszonyhoz.
„Minden rendben asszonyom!Egy kis megfázáson kívül semmi különös!”
„ÓóÓ…és a köhögés?”-kérdezte kissé tanácstalan.
„Az ilyenkor megszokott.
Fel írok azért egy gyógyszert,ami elősegíti a mihamarabbi gyógyulást.”
„Köszönöm”-mondta hálásan az asszony.
„Semmiség”-mosolygott barátságosan a doktor-ez a dolgom.
„Nos akkor”-kérdezte az asszony kissé idegesen-„mennyivel is tartozom?”
Semennyivel-mosolygott a doktor.
„De hát…azért csak meg kell hálálnom hogy megtette ezt az utat.”
„Az út nem volt túl fárasztó,sem hosszú és ide mindig élvezet kijönni.”
A nő majdnem a nyakába borult,de türtőztette magát.
„Köszönöm,Isten áldja meg a lelkét Doktor Úr!”
„Kérem.Csak Miklós.”
Összepakolta az orvosi felszerelését,felkapta kabátját és kalapját és kifelé indult.
Nemsokára hallani lehetett a lódobogást,ahogy eltűnik a Nyíregyházba vezető út felé.
„-Imádkozz kislányom ezért a drága emberért!”-mondta a lányának.
„-Imádkozni fogok mama.”
„Acca ide a lovacskát!”
Három nap telt el a doktor látogatása után, de Ildi köhögése nem javult, inkább rosszabbodott, bár kezelték rendszeresen a gyógyszerrel amit a doktor úr adott.
Dehogy adom-vetette oda foghegyről a bátya.
 Megsuhintotta kébzeletbeli ostorát és a ló marjára vágott.
„Gyí te!”-Kiáltota.
„Ne bántsd!”-mondta a kislány.
„Hagyjál”-szólt a felelet.
A vita tárgya egy szép faló volt.
Még az apjuk csinálta.
A lovacska körübelül a kisfiú térdéig ért és kereken gurult.
Egy öreg madzag segítségével lehetett ide-oda görgetni.
Ahhoz képest hogy tömör fából készült, meglepően könnyű volt.
Apjuk nyerget,kantárt,mosolygó szájat és pajkosan csillogó szemeket festett neki.
Kutyájuk nem lehetett,mivel még maradékuk sem volt a szűkösebb időkben,így nem is tudták volna etetni.
Ez volt tehát a házi kedvenc,ami barátságosan gurult kerekein,és a gyerekek számára él.
Adcca!-sipította a kislány,de a fiú belerúgott.
A tündérke a rúgás erejétől a falnak esett,és nagy könnycseppek jelentek meg a szem sarkában.
Ne bőgj már!-morogta a kisfiú.
Egy hét telt el azóta.
Feri hallotta tegnap imádkozni anyját.
„…És kérlek kíméld meg életét az én kis angyalkámnak”-a szavai zokogásba fulladtak.
Feri nem értette mi ez a felhajtás.
Csak egy valamit hallott, a doktor következő vizitjén:
„Sajnálom asszonyom! Hogy is lehettem ilyen vak?”-és a kisfiú legnagyobb meglepetésére a doktor szemeiből könnycseppek gördültek le az arcán.
„Torokgyík…”hallotta a suttogást.
Nem tudta mit jelenthet ez a bűvös szó ,de semmi jót.
Sokallta azt a törődést amit a húga kapott.
És még fekhet is.
Nem kell iskolába mennie.-gondolta irigyen.
A tanító meg is látogatta,és kifelé menet látta hogy ő is bőszen törölgetni kibuggyanó könnyeit.
Minek ez  a sok bőgés-húzta el a száját.
Egyszer bement húgához.
A sápadt kis arc a fehér párnákon szinte majdnem eltűnt,csak egy lázasan égő szempár és a hosszú száraz köhögések mutatták jelenlétét.
Szinte már nem is élt.
Fél lábbal a sírban volt.
Megtörte szervezetét a kór,milyen törékeny is volt!
Bármelyik szél könnyedén felkaphatta,és elfújhatta volna.
Kis fehér liliomszál.
Ez volt az új becézés.
Ferinek még mindig csak az a kis taknyos volt,aki megjátssza magát hogy ne kelljen iskolába mennie.
A házat átjárta a halál szaga.
Az asszony idegesen járkált fel s alá,megdagadt,vörös szemei ontották a könnyek záporát.
Kijött a doktor.
Odasietette elé.
A fiatalember szomorúan megrázta n fejét,s csak ennyit mondott:”Részvétem.”
Az asszony zokogva hullott a padlóra,s a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
A kisfiú megrettenve guggolt melléje.
Anya! Mi történt?
Miért sírsz?
Mért nem felelsz?
A fehér liliomszál testét fekete koporsóba tették.
Feri ne értette.
Hol van az ő kishúga?
Hova tűnt?
Mért nem hallani a nevetését?
Anya azt mondta:angyal lett belőle.
Angyal?
De ő nem akarta hogy az legyen!
Ő vissza akarta kapni!
A közelben lakó rabbit kérdezte erről.
Ő azt mondta hogy a kis selypítős a Seol-ba ment.
„És az hol van?”-kérdezte.
A szakállas öregúr ezt felelte:
„Sehol.”
„Nem angyal lett?”
A szakállas kis emberke horkantott.
„Angyal? Angyalok nem léteznek,mint ahogyan a halottak sem támadnak fel.+
A kisfiú úgy érezte szédül,és hogy nem tudja hol van.
Akkor hova ment?!
A mennybe-kapta meg a választ anyjától.
„Hol a menny?”-kérdezte a közeli tanya gazdáját.
+Pöstön”-válaszolta az.
A gazda felesége,egy jóindulatú kövér fehércseléd így szólt a kisfiúhoz:
„Hallod-e te gyerek?
A húgocskád meghalt.
Nem ment a mennybe.
Nincs olyan hogy menny.
Se angyalok.
Se az a fickó,akire azt mondják hogy az égben lakik.
Hát én azt mondom hogy hiszem ha látom”-és egy hegyeset sercintett.
A kislányt eltemették.
„Hova teszik?”-kérdezte ijedten anyját, mikor látta hogy a koprsót elkezdik leereszteni egy lukba a földbe.
„A földbe”-válaszolta amaz-„visszaadják a Teremtőnek.”
De hisz ott nem fog félni?
Hisz a földben hideg van,és rémisztő állatok lakják!
Kell mellé egy társ aki vigyáz rá!
A kis lovacskára nézett,amit anyjuk magával hozott,mivel tudta mennyit jelentett gyermekinek.
Az anyja virágot szórt a sírba.
A kisfiú odagurította lovacskát,és a munkásokhoz fordult.
„Őt is tegyék be!”
„Nem úgy van az kispajtás”-mondta az egyikük.
„Biztos szeretnéd?”-nézett rá az anyja csodálkozva.
„Persze„–mondta a kisfiú.
„Hisz ha én nem vigyázhatok rá,majd vigyázzon ő rá.
Olyan sok gonosz van,kell neki valaki aki megvédi.”
Anyjának megeredtek a könnyei és magához ölelte kisfiát.
A munkások betették a kis falovat.
Betemették földdel a gödröt.
Ők is hallották ahogy a lovacska boldogan felnyerít,és  vidám kacajt ami a föld alól érkezett.