Fehér galamb

„Egy szép őszi nap volt, láttam, ahogy a fák sárgult ruhájukat húzzák fel s a szép zöldet és virágmintásat a szekrénybe rakják. Ezer színben pompáztak, minden szín megtalálható volt ott, a sárgától egészen a barnáig. Csodálatos látvány volt, már csak úgy magában is, pedig azt sem tudtam hol vagyok.
Sétára indultam, de olyan érzés fogott el mintha még sosem jártam volna itt, idegen volt számomra minden. Pedig mint később megtudtam ismerte, nagyon is.
Megláttam egy mókust a fenyőn, szinte biztos voltam benne, hogy engem nézett, rám nézett. Mondani akart valamit, láttam, de nem értettem mit is mond, próbáltam koncentrálni minden erőmmel, de hiába tettem. Egyszer csak elindult felém, leugrott és egyenesen hozzám indult, rohant. Hallottam, ahogy apró tappancsai a fölre érnek, de szemeim szerint, ő csak egyre távolabb volt tőlem. Szembe futok vele, futok, csak futok, perceken keresztül, de mindez hiába. Egy centimétert sem haladtam előre. Megállok, pihenek, lihegek. Nem birok tovább menni, földbe gyökerezett a lábam. Lenézek. Azt hittem káprázik a szemem, szó szerint egy mocsárban állok és a lábaim bele vannak ragadva, mintha be akarna szippantani.
Érzem, hogy süllyedek, már majdnem térdig ellepett a mocsok, amikor meglátok egy fehér galambot. Ül a fenyő tetején. Pont ott ahol a mókust láttam. Ő is engem néz. Illegeti magát, billegeti a fejét, észre sem veszi, hogy minden perccel közelebb vagyok a süllyedés tényének szörnyű felismeréséhez.
Percekkel később, mikor még mindig azon erőlködök, hogy kijussak, onnan a galamb felröppen, s csőréből kiejt valamit, ami a földre zuhan. Nem látom pontosan azt a valamit, azt hiszem, valami ágféleség lehet, de semmi sem biztos. Majd, mint aki mindent megtett visszaül, a fa tetejére ahol már ott ül a mókus is. Mindketten engem néznek. Nemsokára egy fa ver gyökeret közvetlen a mocsár mellett. Akár több 10 méter magas is lehet, bár innen alulról nehéz ezt megállapítani. Hatalmas gyökérzettel rendelkezik, ami messzire elnyúlik a törzstől. Különlegesnek látszott, az is volt, mert ez volt az egyetlen fa, ami virágzott. Olyan virágok voltak, rajta amiket ebben az időszakban nem lehetett volna látni /nárcisz, orgona, tulipán… stb./ Ezer színben pompázott. Csodálatos volt, melegség és boldogság fogott el láttán. Az egyik ágból és gyökérzetből híd keletkezett, irtó nagy volt. De már kinyújtott kézzel sem értem el, annak ellenére, hogy úgy éreztem métereket nyúllott érte a kezem. Fura érzés volt.
Már késő délután van, az idő kezd csípős lenni, hiába voltam már nyakig elsüllyedve. A mókus és a galamb még mindig engem nézett. Hiába voltak segítőkészek, nem tudtak megmenteni, segíteni rajtam, pedig belegondolva a dologba ők mindent megtettek.
Olyan volt, mintha eljött volna az idő a búcsúzásra, arra, hogy elköszönjenek tőlem. Mindketten a hídon teremtek, majd először a mókus a kezemre mászott, a galamb pedig a fejére szállt. Fura érzés volt, mintha ismertek volna. Ekkor egy irtó bizarr dolog történt. A mókusból és a galambból egy emberi kéz lett, egyre erősebben szorított. Nem került neki erőfeszítésbe s kirántott a mocsárszorító, magához húzó karmai közül, majd a földre ültetett. Levegőért kapkodtam. Mikor elég erős lettem fölálltam, körbenéztem, de sehol sem volt senki. Hiába forgattam a fejem, nem láttam egy árva lelket sem. Felsétáltam a hídra, ami most már egy patak felett ívelt át. Csendesnek és nyugodtnak látszott. Megnéztem magam, láttam a tükörképem.
Tiszta mocsok voltam, nem is ismertem magamra. Erre valaki a hátamra tette a két kezét. Egy pillanatra megijedtem, majd megfordultam és ott állt mögöttem. Szemtől szemben velem. Nem is értettem mit keresett ott, hisz tiszta volt én meg mocskos. Kérdőn néztem rá, mert semmit sem értettem. Felelte a két kezét. Próbáltam kérdezni mit csinál, de nem jött ki hang a torkomon. Megnémultam. Ilyen még soha nem fordult velem elő. Látta rajtam, hogy értetlenkedek így belefogott, hogy elmeséljen mindent, hogy mit miért is csinált. Majd mikor befejezte a történetet csak annyit mondott: - Tudom, hogy sok hibát elkövettünk, mindketten. De olyan vagy nekem, mint papnak a szenteltvíz, mely megvált s megtisztít. „