Fantom a ködben

Ha a reményem elhanyatlik, ha a lélegzetem lelassul, ha nem marad más, csak a sodródás, ki fog a a sötétbe is követni? Lesz valaki,aki...meglátja a szemem mélységeit? Lesz valaki, akit érdekelni fognak a fájdalomvájta hegek a csuklómon? A ráncok a homlokomon? Lesz valaki, aki engem akarna megismerni és ne a fantomlányt, akit létrehoztam?
Egy lányt, aki a szabályokkal halad. Egy lányt, aki nem ellenkezik. Aki mosolyog, elvégzi a teendit, jó tanuló és mindent a követelmények és szabályok pontos ismeretében és követésében végez.Egy lány, aki majdnem én vagyok. Egy lány, aki lehetnék én is.
De ha valaki igazán ismerne, tudná a különbséget. Tudná, hogy mikor emelem fel a falaim. Akkor a legerősebbek a robosztus és erős falaim, amikor nevetek. Amikor nevetek az ellenem irányuló tűhegyes poénokon. Olyan poénok, amelyek a szívembe marnak...de nem mutatom. Nem mutatom, hogy gyenge vagyok. Olyannyira gyenge...
Minden reggel, amikor a nap reménykeltően felragyog az égen...elvesztem a hitemet. Egy hitet, amely életben tartana. De ez eltűnt, elhalványult, akárcsak a köd és a sötétség, ahogy a Nap elbukkan a horizonton.De a köd felszállt, még évekkel ezelőtt. Egy évvel ezelőtt, amikor elvesztettem önmagam.
''Csend öleli körül széttört testem és béklyóba vonja. Szívem hevesen ver, a rettegő vad ritmusában. Semmi más nem hallatszik a sötét helyiségben, csak a vérem dobolása és lusta vízcseppek koppanása a kövön.
Fekete, csillogóan fényes és erős tollakból álló gyönyörű szárnyaim véresen, szakadtan és szánalmasan lógnak az oldalamon. Egész testemet vágások és horzsolások borítják, mindegyikőjük végigperzseli a hófehér bőrőmet fájdalommal. Sötét hajam mocskos és kócos csimbókokban hullik a vállaimra. Testemet mindössze egy rongy takarja.
Összekötött tagjaimat a remegés járja át, akárcsak a belsőmet is. Torkomból halk, rekedt nyögés tör fel, ahogy könnyeim elöntik a szemeim. A rettegésem nőttön nő, ahogy lépések hangja üti meg fülem. De a mérhetetlen csend után dübörgésnek hat.
Bár látni nem látom a csizmák gazdáit, tudom, hogy felém közelítenek. Testemet az ajtóval átellenes sarokba vonszolom szörnyű fájdalmak árán.
Hirtelen éles fény önti el a pince sötétségét, szemembe fájdalom villan. Elégedett dörmögés rezeg végig a levegőben, és két árny jelenik meg a fényben. Nem tűnnek emberinek, ahogy a fény elmossa alakjukat, szívemet félelem szorítja össze.
Lassan beljebb lépnek és ekkor veszem észre a vértől rozsdás késeket, ollókat és rémisztő eszköszözet, amelyek arra hivatottak, hogy megfosszanak a szárnyaimtól, amelyek életben tatják a lelkemnek egy részét. Akaratlanul ajkaim közül egy hangos sikítás szakad ki.
Sötétség.''


...
Lassan haladok az emberek tengerében, fejemet lehajtva, hajam az arcomba lóg, amikor egy hűvös, de hatalmas kéz érinti meg a vállam. Megpördülök és egy gonoszul vigyorgó férfi...a gyilkosom szemébe pillantok.