Expedíció egy Fekete Lyukba - 1/2

Már két napja átléptek a Tejútrendszer határán a gigantikus űrhajóval, melyen körülbelül 3000 önkéntes dolgozott, köztük tudósok, fizikusok, kiknek sok munkája alatt: rengeteg adatot kellett följegyezniük: távolság a Földtől, távolság a Naprendszertől, távolság a Galaktikától és távolság magától a céltól, mely fordítottan arányosan csökkent az előtte felsorolt számadatokkal.
- Mr. Freud, már ki lehet jelezni a célobjektum gravitációs hatásait!
Jefferson Freud, az ott dolgozók "főnöke" odaszaladt az elsőszámú pilótához.
- Látja, uram? - a pilóta a gravitáció-detektorra mutatott - itt van tőlünk 200 000 km-re, pár perc és ott vagyunk.
- Oh... értem... akkor azt hiszem, itt az ideje... - szólt Freud, és felkapott a vezérlőpult mellől egy mikrofont, abba kezdett beszélni.
- Kedves itt dolgozó társaim! - kezdte meg beszédét Jefferson, amit az űrhajóban 100 méterenként elhelyezett hangszórókból lehetett hallani. Maga az űrhajó egyébként 2 km hosszú volt, és kb. 510 m széles - Közeledünk a cél felé. A G-8465-ös Fekete Lyuk már csak párszázezer kilométerre van tőlünk, és ez a távolság egyre csak csökken.

Mindenki elhallgatott, csak a hatalmas turbinák alig hallható zúgása törte meg a csendet.
- Hogy mi lesz velünk, amikor abba a Fekete Lyukba belerepülünk... magam sem tudom... de ha tudnám, akkor valószínű most nem repülnék ide, hogy kiderítsem. - jegyezte meg kissé viccesen, de látszott rajta, és mindenkin az űrhajó fedélzetén, hogy félnek.
- Lehet, hogy nem éljük túl, de ezt Önök is tudták az induláskor. Önök bátran vállalkoztak mégis az útra, és nem kényszerítette Önöket senki sem a maradásra, sem az expedícióban való részvételre. Szabad akaratukból vannak itt. De akár mi is vár ránk az elkövetkező 10 percben, egy biztos: megváltoztatjuk a történelmet. Mindörökre.
- Uram, azt hiszem, be kéne magát kötnie, már itt is vagyunk. - súgta oda a pilóta.
- Értem. Akkor végszónak annyit - fejezte be monológját -: Isten áldja mindannyiunkat!

Ekkor leült a pilóta melletti székébe, bekötötte övét, és idegesen várt. Mindenki ezt tette: bekötötték magukat, és idegesen vártak. Mindenki ideges volt. Mindenkiről folyt a verejték, gyomruk görcsben égett, hányingerük volt, hisz akármennyire is szabad akaratukból voltak itt, és akármennyire szégyenlősek ahhoz, hogy bevallják, de a szíve mélyén minden ott munkálkodó ember, mind a 3000 félt a haláltól. Csak sajnos már nem volt visszaút.
A pilóta nagyot nyelt, majd megszólalt:
- Kikapcsolom a... a turbinákat, és most már hagyom, hogy maga a Lyuk szívjon be minket.
Freud csak bólintott, majd megtörölte homlokát.
- Hát kezdjük...

A pilóta remegő kézzel megnyomott egy nagy, vörös gombot, ekkor az eddig sem jól hallható zúgás végleg elhallgatott. Még egy ideig zavartalanul suhantak a légüres térben, majd 2 perc után hatalmasat rándult az űrhajó, valami el kezdte "szívni", méghozzá a már említett Fekete Lyuk.
A gravitációs gyorsulás elviselhetetlenül hatalmas volt. Minden ember belenyomódott ülésébe, de ezzel együtt belső szervei is - az útirányhoz viszonyítva - hátrafelé nyomultak. A szörnyű érzéstől legszívesebben mindenki felordított volna, de nem tudtak; a fájdalom még az ordítást is elnyomta.
Az arcukon a bőr a szék felé húzódott, ezért akaratlanul is elvigyorodtak, legalábbis úgy néztek ki, pedig legszívesebben sírtak volna mind.
A kínok kínja csak pár másodpercig tartott, ennyi időbe tellett, míg a Fekete Lyuk magjáig el nem értek, de hosszú perceknek tűnt.
Amikor a maghoz értek, egy hihetetlen dolog történt: az űrhajó, és benne az összes tárggyal, emberrel részecskéire bomlott, majd úgy szálltak bele a fekete semmibe. Az űrhajó és legénységnek darabjainak részecskéi örvényszerűen tűntek el a magban, talán örökre, talán nem...

Folyt. köv.