Essz levele (7.fejezet)

Kijáratlan
 
A tizenkettedik napon is úgy kellet felkelnem, hogy még mindig itt vagyok. Vártam a megváltást ám a segítség csupán csak rákháton érkezett. Az emberek többsége miért csak vár? Miért nem cselekszik, törekszik a végsőkig? Nekem is jobb lenne az, hogy inkább én tegyek ezért, hogy nyomát se lássam ennek a helynek. Beleőrültem a várakozásba, a vár egyre gyorsabban és gyorsabban omlik le, és ha nem választom az egér utat, akkor hamar alászorulhatok. Meg kell találnom a kivezető utat, akár milyen furfangosan, mélyen vagy akárhova van, elásva én megtalálom, legyen az egy féreglyuk vagy egy padlórés. Megfogadtam, hogy a végére járok a dolognak, és rájövök, hogy mi is zajlik ebben a kietlen pokolban. Könyököltem az ablakpárkányon és így próbáltam szítani a bennem tomboló vihart, de a szemem már megint elcsavarta a fejem. Elmélázott a közeli fenyők szúrós tüskéin, de még sem valahogy ez volt a lényeg. A körözö tekintetem megakadt az út túloldalán álló kislányon. Szépen, igényesen fel volt öltöztetve, fehér vászonokba, a szőke finom haja egy-egy piros masnival volt határolva kétoldalt. A kis mancsában egy kék színű luftballon madzagját szorongatta, amivel a széljátszott. A szép kék szemei egyenesen rám szegeződtek, és szótlanul teltek a másodpercek míg nem kinyitotta vörös, dús ajkait. A kislány szinte suttogott, de én még így is hallottam az út túloldaláról olyan hangerővel, hogy azt majdnem a hallásom bánta: 
- Gyere, játssz velem! 
Ezek után szüntelenül elkezdett mosolyogni és csak skandálta újra meg újra. Egyszer visszaszóltam neki, hogy nem tudok kimenni, de ő mintha meg sem hallotta volna, folytatta. Kezdett egy kicsit az idegeimen táncolni a lány fejhangja, ahogy csak is ugyan azt tudta mondani. Én folyamatosan kezdtem neki ordítani, hogy nem tudok, de ahogyan én is így mondtam a magamét valami szöget ütött a fejemben. Honnan tudom én igazából, hogy nem mehetek ki? Életemben nem próbáltam, és mi van akkor, ha már rég elmehettem volna innen? Hamar nyakamba szedtem a lábam és meg sem álltam a bejárati ajtóig. Vetem egy hatalmas levegőt és kinyitottam az ajtót. Kimentem a teraszig, de egy kicsit visszaszaladt a bátorságom. Kimentem a legszélére, oda ahol már csak egy lépés választott el engemet a valóvilágtól és leguggoltam a frissen harmatozó gyephez. Ide oda cikázott a szél a felszínén, mintha csak kérné, hogy lépj rá. Lélegzet visszafolytva figyeltem a táncoló fűszálakat, és amikor már nem bírtam tovább elkezdtem szépen és lassan rátenni a lábamat. Már éreztem magamban, hogy milyen jó és puha lesz, de amikor a talpam földet ért, azonnal vissza is rántottam. Olyat éreztem, mintha csak ezer tű állt volna bele a lábamba, és amikor nagy nehezen megvizsgáltam a talpamat akkor azt láttam, hogy több milliónyi kis ponton vér serken a bőröm alól. -Mi a fene?- gondoltam magamban. Felrohantam az emeletre, egyenesen az ablakig, gondoltam megnézek valamit. Ez a ház nem lenne képes megölni engem, nem adná meg nekem azt a kényelmet. Vettem egy hatalmas lendületet, és nekifutásból ugrottam egy hasast. Vártam a halálom, de valahogy nem akart eljönni. Ahogyan szálltam, mintha megnyílt volna alattam a talaj, és ahogyan földet értem valami puhára estem. Mikor magamhoz tértem csak azt láttam, hogy újra a kiságyamon hasalok. Felpattantam, kivágtattam a szobaajtón és több szobát is megnéztem, de mind zárva volt. Rohantam a folyosón az ablakok után, de mindegyik lecsapódott és bezárult, ahogyan csak egy karnyújtásnyira értem hozzá. A hatalmas rohanásban megbotlottam egy kiálló padlólécben és a fejem egyenesen egy ablakpárkányban állt meg, a nyakam egy hatalmas roppanással kitekeredett. Az egész olyan gyorsan történt, egyszerre elsötétült a világ, majd mikor felébredtem megint csak az ágyamat nyomtam. Fölpattantam, nem adtam magam harc nélkül. Addig fogom, megkísérelni magam a túlvilágra juttatni, amíg be nem jön. Kicsaptam az ajtót, és már indulta volna ki is rajta, de ennek árán eléggé bevertem a kobakom. Az utamat egy hatalmas téglafal állta, és nem nagyon akart arrébb menni. Megpróbálkoztam az ablaknál, de újabb falba ütköztem. Megint csak megindultam, mert eszembe ötlött valami, de elgáncsolt ifjabb Eszter. A padlórések közé volt beszúrva. Gondoltam ez is megfogja tenni. Leültem a zárt ablak alá és gyengéden elkezdtem függőlegesen felvágni az ereimet. Jó pár percembe beletelt, de valahogy még is sikerült megtennem. Innen már csak hátra dőltem és élveztem a műsorl. Éreztem, hogy egyre jobban hűlők ki, mozgásképtelenné váltam, majd az utolsó hang is elhagyta a szívem falait. Mikor felébredtem, már nem a szobámban voltam, valahol teljesen máshol. Csupán csak teljes sötétség honolt. Nem voltam képes mozogni, lélegezni is nehezemre esett. Akárhogyan is küzdöttem, nem mozdultam. Próbáltam nem pánikba esni és józanésszel kitalálni, hogy hol vagyok. Sokáig dolgoztak az agytekervényeim, de kudarcot vallottak és nem találták ki. Majd egyszer csak egy fénysugár, egy ötlet merült fel a homályos fejemben. Ugye nem? … Mondja valakim, hogy tévedek! … Kérem, ne!  Én ezt nem akartam! Kérem, valaki, akárki, segítség!...