Essz levele (8.fejezet)

8. Fejezet:
A ma
 
Nem tudom, hogy hogyan, nem tudom, hogy ki és nem tudom, hogy miért, de megmentett. Egy reggel úgy ébredtem, hogy újra a szobámba voltam bezárva. Sosem örültem ennyire még az aranyos kiságyamnak, valahogy már nem is tűnt olyan keménynek. Hatalmas kőszikla tűnt el az apró kis szívemről, ami még mindig erőteljesen dobogott. Azt hittem, hogy most tényleg meghalok, de úgy látszik kaptam még egy esélyt. A sebeim nem fognak eltűnni, de úgy látszik, hogy az életem sem fog, egyhamar. Nem is tudom, hogy ez inkább áldás vagy átok. Gyorsan próbálom elfelejteni a történteket és egy kicsit más irányba elhajózni. Megpróbáltam elfoglalni magam, de valami visszatért. Valami, ami már akkor is zavart, amikor először éreztem meg. Már az első napoktól fogva éreztem furcsa szagokat szállni a levegőben. Mikor Eszter még velem volt akkor nem éreztem, de amikor minden megszűnt létezni akkor újból visszatért. Elkezdtem kiszagolni a forrást, az elájulás határán, ugyan is ez a szag eléggé orrfacsaró volt. A bűz szüntelenül csak keringett a légtérben. Én nem adtam fel és tovább kerestem és kutatta a szag gazdáját. Akár mi is volt biztos, hogy volt már jó pár éves, legalább is a szaga erről árulkodott. Az orrom végül az alattam álló padló felé irányított. Elkezdtem felszedni a padlózatot, körülbelül a szoba közepénél. Alig adta magát, de végül sikeresen feltártam a földet. Amit láttam az összezavart, de inkább örömömet leltem benne, amikor először megpillantottam. Eszter! Kiáltottam fel. Örömömben táncot lejtettem volna, ő volt az egyetlen, akinek meg tudtam igazán örülni. A messiásom, az őrző angyalom visszatért azért, hogy szeressen. Igaz, hogy volt valamijen baja, eléggé szagos volt és a bogarak is körbe zsongták, de itt volt és nekem már csak ez számított. Felkaptam, de úgy tűnt, hogy beszorult. Ez sem lankíthatott a kedvemen, én még így is majd kicsattantam a boldogságtól. Ezek után egy tapodtat sem tágítottam Eszter mellől. Minden percem vele akartam eltölteni, és ha még egy kicsit selejtes is volt, én még akkor is szerettem. Sokat játszottam, szórakoztam vele, szinte észre se vettem, hogy az idő egykettőre tova szállt. Sokszor úgy jött el az éjszaka, hogy én bennem még a hajnal halvány foszlányai éltek. Jó pár nap így telt el, ha még csak teljes egészében sem láttam Esztert még így is remekül tudtunk mókázni. Sokat voltam vele és ezért is nem kerülte el a figyelmemet, az, hogy Eszter napról napra kijjebb és kijjebb jött. Olyan boldog voltam, hogy Eszter is küzd azért, hogy velem legyen teljes egészében. Én is küzdöttem vele, próbáltam kirángatni, és egy nap majdnem, hogy teljesen kitudtam emelni. Eléggé nehéz volt, lassan, de haladtunk. Húztam-húztam még meg nem álltam, de nem azért mert kint lett volna, hanem azért mert a folyamat megakadt. Eszter már megint beakadt. Pedig már majdnem sikerült, de valami még is megakasztott. Utánanéztem, és amit láttam az egyszerűen ledöbbentett. Eszter kezét egy újabb kishaver szorongatta. Egy lány ugyan olyan állapotban, mint Eszter, erősen szorította a bal kezével és azért nem tudtam kiemelni, mert a lány feje megakadt a padlóüreg szélében. Én kikapartam őt is Eszterrel együtt és ezek után visszaraktam a padló pallóit.  Amikor kiemeltem Eszter kis haverját észrevettem, hogy a jobb karja hiányzik, a lyukban nem igazán láttam, szóval gondoltam valahol máshol hagyhatta el. A két kis újoncnak áthúztam kettő személyre szóló széket, amin vígan pihengethettek. Rengeteget beszélgettem velük, eléggé csendesek voltak, de legalább jó hallgatóságok voltak. Egyik este eléggé rám jött a nem alhatnék. Úgy vetődtem az ágyamban jobbra meg balra, hogy kis híján leestem. Magyarázkodni nem nagyon tudtam volna, még nekem sem volt fogalmam arról, hogy a mai estén mivel szeretne engem meglepni a ház. Inkább feladtam és felkeltem, kifelé elindultam a folyosón, de mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót egy utolsó pillantást vetettem a két jóbarátomra. Ahogyan ültek a helyükön, és a hátuk mögül a holdsugár fénylett, az valahogy eléggé drámai volt. Tovább mentem, a ház minden, szobáját, folyosóját bejértam, de csak nem akart elfáradni a szemem. Ahogyan fel s alá járőröztem nem kerültem ki a bejárati ajtó környékét sem. A lépcsőn is csak fel-le mászkáltam eredménytelenül. Viszont egyszer amikor megint csak arra vetődött utam, a zárt bejárati ajtó tárva-nyitva engedte be az éjszaka hűvös szellőit. Megint csak kimerészkedtem a kis teraszig, ami még mindig csak a rosszat idézte elő bennem. Akár mennyire is viszolyogtam, undorodtam vagy féltem ettől a helytől valami még is csak kicsalt. Ahogyan kiértem újra a palló széléig már is szembe tűnt nekem, hogy itt bizony valami változott. A fű egy széles sávba ki volt teljesen halva, csak a kemény és a lábtörő föld maradt utána. Félve ráléptem, és semmi fájdalmat nem érzékeltem. Először érezhettem végre a puszta föld érintéstét. Elindultam a kijelölt úton, csak úgy suhantam keresztül a kicsi kis kerten. Végig siklottam az egész ösvényen még nem egyszer csak vége nem szakadt. Az út egy hatalmas körben végződött ahol szintúgy csak a fű ki volt irtva. Úgy látszott, hogy a föld ott valahogy nem egyenletes, mintha már egyszer föl lett volna túrva. Rettentően elkapott a kíváncsiság, és nem hagyott nyugodni. Elkezdtem foggal, körömmel megállás nélkül kaparni a földet. Csak úgy téptem fel a rétegeket és addig nem álltam, meg amíg bele nem ütköztem valamibe. Valami tömény még is törékeny dologba ütköztem. Leporoltam egy kicsit jobban és akkor láttam meg, hogy ez bizony egy emberi kar. Folytattam az ásatást és addig csináltam, amíg teljes egészében ki nem tudtam húzni. Úgy látszott, hogy a karhoz egy egész test tartozott, pont úgy nézett ki, mint a második kis barátom, akit kiástam a padlólécek alól, csak ennek a kis havernak a jobb keze hiányzott. Felkaptam hát és bevittem nehogy megfázzon, ő neki is kerítettem egy széket és a többiek közelébe leültettem. Büszkén néztem a megboldogult trióra, de én nekem viszont megjött a várva várt álmosság és gyorsan bebújtam a kiságyamba. Még egy utolsó mosollyal, visszapillantottam az őrangyalaimra és odasúgtam nekik egy jóéjt. Végül lecsukódott a szemem és az éjszaka ment tovább.