Essz levele (6.fejezet)

Képtelenség
 
Érezted már magadat úgy, hogy nem te nézel a falakra, hanem valaki vagy valami néz téged? Minden nap így érzem magam, mióta csak itt vagyok. Az a valami a falban nem nagyon hagy nyugodni, még néha pislogni is alig merek tőle. Amíg ő odabent van, én pedig idekint addig nem lehet túl nagy baj, meg amúgy is én erősebb vagyok, és még enni is volt lehetőségem, szóval az a négylábonjáró torzszülött kétlem, hogy eddig nem halt éhen. Új hobbimmá vált mostanában elmélkedni, sajnos eléggé sok időm akad rá. Sokszor van úgy, hogy háttal nekitámaszkodok a tölgyfaajtómnak és így próbálom magam átkényszeríteni abba a tudatba, hogy nem vagyok őrült. Van, úgy hogy nincs tovább, de vajon nekem mikor lesz így? Ez már nem egy börtön, hanem egy kínzókamra. Be vagyok zárva egy fadobozba és a falak napról napra közelebb másznak, még végül agyon nem nyomnak. Hosszabbodnak a nappalok és az éjszakák, és ez addig fog menni, amíg tényleg be nem mondom az unalmast. Túl sok ez nekem és én meg túl kevés vagyok hozzá. Kijutok innen, bármi legyen is majd az ára. Emlékszem még a saját szavaimra, amikor azt kívántam, hogy sose legyen üres ennek az épületnek a folyosói. Konkrétan látom magamban azt, aki meghallotta és tett is ezért. Én szegény fejem… Miért nem gondolkodtam előbb? Itt ülhetek ítéletnapig, akkor sem fog semmi történni. Ezek zakatoltak oda és vissza a fejemben, de ahogyan majdnem, hogy a lelkem megfojtotta volna az agyam akkor valamire figyelmes lettem. Egy hatalmas dörrenés szakított félbe, az ajtó másik oldaláról. Egy átlagos halandó biztos, ment és megnézte volna, hogy mi lehetett az, de ha az ember konkrétan egy horrorfilmben él, akkor megtanul néhány alapszabályt. A figyelmemen kívül helyeztem el, de percenként csapódott neki valami az ajtónak, mégpedig egyre hangosabban. Mintha valamit folyamatosan hozzávágnának a hátamhoz. Újra és újra hozzápattant, és mikor már nem bírtam idegekkel egy hatalmas rántással kivágtam az ajtót. Vörösben forgó szemekkel mentem ki a folyosóra, de nem láttam semmit és senkit. Dühösen ordítottam, ha már ennyire felidegelt az a valami, akkor jöjjön elő. Egy kicsivel később lehiggadtam, de én még mindig vártam, és megfogadtam magamban, hogy addig nem megyek el, amíg valaki bennem vallja, hogy ő tette. A választ várva álltam egymagam, míg végül meg nem érkezett. Megütötte a fülemet egy hang, nem is tudom, mintha valami gurult volna. Balra néztem és egy aprócska kis piros gumilabda gurult ki a homályos sarokból. Lassan végigment előttem és tovább a folyosón. Én érdeklődve követtem a kis labda útját és figyeltem, hogy merre sodorja a szél. Nem fogtam meg, de nem is mertem. Ki tudja, hogy milyen boszorkányság ül rajta. Ahogyan haladtunk, egyre jobban kezdtek eltűnni a fények. A folyosók elsötétültek, de volt annyira világos, hogy az ember túl lásson a saját orránál. A labda csak megállás nélkül gurult és csak gurult. Már a lábamat is lejártam, de az érdeklődésem még mindig nem lankadt. Mentünk, még végül egy sarkon befordult és egy hatalmas nyikorgással majdnem, hogy agyonnyomott a padlásfeljáró. A hatalmas lépcső tömör szerkezete az utamat állta, én még mindig a kis labdát szerettem volna követni, de valahogy valami nem hagyott nyugodni. Még mindig kerülgetett az infarktus, de valami más zavart. Valami megfogott az orromnál fogva és egyenesen a padlásra vezetett. Feltipegtem egyesével a lépcsőfokokon, és amikor teljesen felértem, az első ami fogadott, az a teljes sötétség. A feljáró mögöttem felcsukódott magától egy varázsütésre és én ott dideregtem a rideg tető alatt. Alig volt idő néhányat pislantani, amikor is fénybe borult az egész helyiség. Felgyúlt egy kis égő a plafonon és könyvespolcok százait világította meg. Hatalma, kígyózó sorokban álltak fel a különböző szépirodalmi kötegek, amik mind csak arra vártak, hogy valaki elolvassa őket. Vaskosan porlepte oldalaikon már a betűk is kezdtek kifakulni. Eléggé régóta állhattak már a fapolcokon. Nekivágok a végtelen útvesztőnek, hátha találok valami izgalmas olvasmányt, amivel eltudom ütni az időmet. A sok író és címeik eléggé idegenül csengtek, de nem is csoda hisz a bezárt falakon semmi sem jut be és semmi sem megy ki. Megyek és megyek, nézem a sok könyvet, de valahogy egyik sem vonja magára a figyelmemet. A hatalmas cikázás közben meghallottam, hogy a hátam mögött valami motoszkál. Én már ész nélkül fordultam is, gondolván, hogy veszteni valóm már nagyon nincs. Hátra nézek majd a földre. Azt vettem észre, hogy egy ilyen vékonyabb könyv a földre huppant. Én illemtudóan felvettem, és már raktam volna vissza a helyére, de megpillantottam, hogy ez nem csupán csak egy könyv. Ez valami más. Szörnyen vékony volt, a tartása eléggé laza és az elején egy gyönyörű nő, formás idomokkal pózolt a borítóján. Levittem magammal a szobámig, gondoltam, csak megnézem már magamnak, hogy ez még is mi lehet. Kíváncsian, kezdtem böngészni a kis füzet lapjait. Nem mondtam volna szépirodalomnak, de hasznos tanácsokat osztott, a konyhával, a háztartással és a párválasztással kapcsolatosan. Különböző történetek, hírek és egyéb mások több mint száz oldalon keresztül, annyira izgalmas volt. Az izgalomtól fűtve még lapoztam jó párat, és akkor ütött be a baj. A jobb kezem felöl, egy olyan gyönyörű, csinos hölgy mosolygott rám, hogy konkrétan már elszégyeltem magam. Sovány hibátlan arc, ami mellett én még csak labdába sem rúghattam. Lerohantam egy tükörért a pincébe, felcipeltem a szobáig, levettem a maszkomat és aztán mellé raktam a tökéletes nőt. Elszörnyedtem a látványtól, mintha csak a szépség és a szörnyeteghez lett volna egy színész válogatás. Szívem szerint zokogni kezdtem volna, ha vele kegyes az élet, akkor velem miért nem volt az? Én is szép néni akarok lenni! El is döntöttem magamban, hogy az is leszek, de hogy? Végig simogattam a ráncos arcom és így gondolkodtam. A szemem jobbra és balra cikázott még meg nem lelte a megoldást. Ifjabb Eszter a tükörből kacsingatott rám az ágyamról. Elfordítottam a nyakam feléje és közelebb léptem hozzá. Kezembe vettem majd újra a tükör elé álltam. Az egyetlen megoldás, és az egyetlen döntés. Megnéztem a szép nénit, és utána újra magamra. Beleégettem az agyamba a tökéletes arcot, és elkezdtem dolgozni. Már maga az alap sem volt jó ezért azzal kezdtem, egy íves mozdulattal végig húztam ifjabb Eszter a bal oldalamon. Eltávolítottam a bőrt és az arcizmokat. Megismételtem a másik oldalon, de még mindig nem voltam elégedett. Az egész felületen javítani kellet, ezért azt is leszedtem. Darabokban, de sikerült eltávolítanom a homlokomtól az államig a bőrt. Kiszedtem még pár izmot és újra a tükörbe néztem. Először csak azt éreztem, hogy ég az egész fejem, és azt, ahogyan a rózsavörös vér a vállamon keresztül a lábfejemig lassan lecsorog. Egy nyikkanásra sem mertem emelni a számat, amikor a művelettel végeztem, mert csak is az járt a fejemben, hogy én is szép leszek. Magam mellé tettem a szép néni fényképét, de amit láttam az sokkal jobban fájt, mint a hiányzó arcom helye. Nem, hogy javítottam volna a kinézeten, csak rontottam. Könnybe lábadt szemekkel simítottam végig a hideg üvegen keresztül az arcom: Ó Essz… Mit tett veled ez a hely?