Essz levele (5.fejezet)

Jó étvágyat
 
Kiszellőztettem a fejem, ugyan is megtaláltam rá a legjobb módszerem, ami egy lépéssel talán közelebb tud vinni a természet lágy öle felé. Imádtam az ablakpárkányon ülni, kifelé lógatni a lábam és így belemélyedni a távoli messzeségbe. Sokszor gondolkodtam, hogy mi lehet arra fele, azt sem nagyon tudtam, hogy mit hihetek el és mit nem. Első gondolatami a világról, az volt, hogy a világ csupán csak akkor amennyit én látok az ablakból belőle. Viszont hamar rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sem így van. A világhatalmasabb, mint bármi más. Csak álmodni mertem volna, hogy valaha is bejárhatnám az egészet. A gondolat menetemet, egy lúdhorda zavarta, meg akik éppen dél fele szárnyaltak. Milyen jó is lenne madárnak lenni, átrepülni a kék égen keresztül bárhova ahova csak akarsz. Sokszor képzeltem, el, ahogyan a szél felkap, majd könnyedén ellebegtet engem az Óperencián is túlra. Ahogyan itt ül, egy ember sokszor megfordul a fejében, hogy ugorjon. Ez az a, csalogató hang, ami mindenki fejében meg tud történni, bár nem teszi, de még is bele gondol, hogy „De mi lenne ha…”. Én a magam részéről mindig is úgy képzeltem el, hogy ugrok és elszállok akár a sasmadár, de legmélyen érzem, hogy mi lenne igazából vége a mesének… Van ez így, az ember szárnyalni akar, de ez helyett csak azt látja, hogy a  föld egyre sebesebben közelít felé. Szörnyű, de akkor sem tudjuk letagadni, ami idebent zajlik, mindenkiben ott bujkál, de a kérdés az, hogy ki hogy kontrolálja. Ami akkor abban a pillanatban a szemem elé tárult, az gyönyörű volt, nem tudtam egyszerűen betelni vele, de egyszer csak valami furcsa érzés kapott el. Kimásztam az ablakból és a gyanúmat megerősítette az a kislány, aki a falról visszatükröződött. Nagyon éhes volt és sovány. Most, hogy így belegondolok több mint nyolc napja nem ettem. Furcsa, egyszer azt hallottam, hogy egy ember evés és ivás nélkül csupán csak három napig marad életben… Lehet, hogy ez is csak azt minősíti, hogy én nem vagyok ember. Nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, ugyan is a tények azok tények voltak… Farkas éhes voltam és mivel tudtam, hogy az egész konyha ki van fosztva nem nagyon tudtam, hogy most mit tegyek. Lefeküdtem, gondoltam, hátha elmúlik akkor az étvágyam. Egy ideig bejött, ahogyan pásztáztam a plafont teljesen másfelé irányultak el a gondoltam, és valahogy nem éreztem már, hogy éhes lennék. Meredten néztem a falfestést, amikor is az egyik sarkon megállt a tekintetem. Egy pókháló volt oda építve és benne vergődött egy fekete-piros pillangó. Sokáig kapálódzott, de szegény még csak nem is sejtette, hogy ez viszi a vesztébe. A ficánkolását megérezte a házigazda, és sebesen hasított az áldozata felé. Mikor odaért, akár csak egy anya elkezdte bepólyálni, de egyáltalán nem jószándékból adódóan. A lepke csapkodott jobbra-balra, de szegényen már semmi sem segíthetett. A pók egy szempillantás alatt remek lakomát csapott a törékeny kis lényből és csak akkor tágított mellőle, amikor már egyáltalán nem mozdult. Ez a kis színjáték, eszembe juttatta a mindent felemésztő hasamban tátongó lyukat, és ugyan ott tartottam, mint legelőször. Akármit meg tudtam volna enni, ami nem öl meg azonnal miután lenyelem. Kúsztam-másztam a földön és fogtam a hasamat, mert már éreztem, hogy a gyomrom engem kezd el emészteni. Ebben a pillanatban, amikor már tényleg úgy éreztem, hogy itt a vége, valamit meghallottam. Valami zajt kintről a folyosóról. Összeszedtem minden erőmet, és kinéztem, hogy mi csaphatta azt a förtelmes zajt. Ahogyan kilestem, először azt vettem észre, hogy az ablak be van törve. Sajnos pont a kanyarban a folyosó végén, szóval akármi is jött be azt nem láttam. Közelebb sompolyogtam, és amikor végre tisztán láttam mindent egyszerűen ledöbbentem. Egy vörösbundába takaródzott rókakölyök volt az. Eléggé nehezen húzta maga utána a lábát, meg volt sérülve. Az üvegszilánkokból, a vérből és a sebesült állatról csak annyit következtethettem ki, hogy a rókakölyök beugrott vagy bedobták a zárt ablakon keresztül. De hát ez hülyeség! Egy róka nem nagyon tud ekkorát ugrani, és még is ki az az agyhalott, aki rókákat dobálna? Nem, nem nagyon hiszem. Csodálkoztam, de semmi sem volt normális, ami eddig ebben a házban történt, szóval nem nagyon lepődtem meg már semmin. A kis elárvátlanodott, sírt és én segíteni akartam rajta. Felvettem a két mellsőlába alatt, levettem a maszkom és szép lassan elkezdtem feltépni alulról felfele a fogaimmal a hasát. Kifolyattam a vérét, azt megittam, kibeleztem puszta kézzel és azok is lecsúsztak a vér utána a torkomon. Miután már a kis állat nem állt másból csak egy szőrméből, meg egy csontvázból azokat is elkezdtem elmajszolni addig, míg a kis Vukból már csak egy hatalmas beszáradt vértócsa maradt. Rettentően fájt, amit tettem, de az éhség még jobban. A pólóm a kis rongyos gatyám mind a vérben úszott, de a hasam tele volt és csak ez számított nekem. A bőséges vacsora után lepihentem és egy hatalmasat szunyáltam boldogan és vidáman…