Essz levele (3.fejezet)

3. fejezet:
Falra festett ördög
 
Már vagy két napja, hogy itt heverek egyedül ebben a nyomortanyában. Nem bánom ezt a helyzetet, de az a baj, hogy félelmetes ez a hely, úgy hogy az ember egyedül van. Bár igaz, hogy én nem vagyok egyedül, hisz Ifjabb Eszter megvéd mindentől és mindenkitől, de milyen furcsa, hogy amíg egy gyereksereg tombolt mellettem, addig fel sem merült bennem a félelem fogalma. Sokkal sötétebbek az épület folyosói, mióta az egész ki lett ürítve. Az idő legtöbbször megáll, majd újra el akar indulni, de nem tudja, hogy hogyan kell… Pontosan ilyen érzés fog el pedig még csak két napja. Annak érdekében, hogy ne nyomjon agyon ez a hely, a hobbimba folytom a gondolataim és legtöbbször be is válik a módszer. Most is csak festettem, és festettem, megállás nélkül, és ki is töltötte a hatalmas űrt. Még mindig csak feketében és pirosban úszó lepkéket alkottam a vásznamra, de most vágytam valami újra. Fogtam a legközelebbi széndarabot és megpróbáltam saját magamat megalkotni. csuklótörésig rajzoltam, javítgattam, de az eredmény még sem volt kielégítő. Akárhogyan is néztem csak egy csúf kisgyereket láttam a falra festve. A szája folyton csak sírt és az arca olyan mértékben volt folyton szétverve, hogy inkább maszkot húztam a fejére. Megpróbáltam letörölni, gondolván szegény már ne éljen ilyen fejjel, de akárhogyan is sikáltam nem akart lejönni. Csak a fejéből tudtam, egy kicsit lecsippenteni, a többi része nem akarta elhagyni a fekete falréteget. Gondoltam majd visszatérek rá, de akárhogyan is, idegesített konkrétan a léte. Mintha csak követne a szemével. Hamar megpróbálom lenyelni a felmerülő problémákat és tovább alkotni. Először csak szaggatott vonalakat voltam képes húzni, de aztán már, mint egy rutinos festőművész, úgy húztam meg a határokat. Jó pár óráig ezzel szórakoztattam, magam, amíg nem valamin megint csak fenn akadt a szemem. Az egyik tégla, ami pont, hogy kábé szemmagaságban lehetett velem, kintebb állt, mint a többi. Kilógott a szabályos sorból. Megpróbáltam visszatolni a helyére, de nem volt az az erő, ami egyáltalán megtudta volna mozdítani. Mérgesen erőlködtem, a tökéletes rendszer érdekében, de az csak nem akarta a jót. Amikor feladtam és hátrébb álltam azt vettem észre, hogy nem beljebb ment volna a tégla, hanem még pont hogy kiljebb mászott. Nem tudván, hogy mit tegyek vele, ahelyett, hogy betoltam volna, inkább kihúztam a helyéről, hogy megnézzem, miért nem tudom teljesen betolni. Már majdnem, hogy a tégla teljes egészét kiemeltem, amikor is valami a túloldalon, hatalmasat lökött rajta. Ahogyan a tégla kikerült a falból fekete és piros lepkék ezrei özönlöttek ki a fal belesjéből, átlibbentek a folyósón keresztül, és végül egy sarkon eltűntek a szemem elől. A szobát néhány elkóbórló pillangó kinevezte, állandó lakhelyének, és kényelmesen befészkelték magukat hol itt, hol ott a szoba sarkaiba. Szempillámat rebegtetve csodáltam a látványt, de hamar magzavartak. A fal mögül még szűrődtek, ki zajok, volt még odabent valami. Újra közelítettem a fal felé, és benéztem a kis résen keresztül. Először csak sötétséget láttam, de egyszer csak a semmiből, előugrott egy szempár. Rettentően rémültnek látszott, a szemei kék és piros színben forogtak, és kérlelt… Kérlelt, hogy szabadítsam ki. Ebben a pillanatban elkezdtem gondolkodni. Gondoltam, hogy megpróbálom, lebontani a falat, de inkább más irányba mentem. Fogtam a kiszedett tégladarabot, és visszatettem oda ahova megírták neki. Nyugodt szívvel feküdtem bele a kiságyamba… jó érzés volt az, hogy van, aki a még rövidebbet húzta, mint én. Ahelyett, hogy a borzadás, fogott volna el, engem valami féle furcsa melegség értintett meg. Most úgy gondoltam, hogy semmi sem zaklathat fel, de úgy tűnt, hogy tévedtem. Az a másik szerencsétlen, még mindig mondta a magáét. Egyre csak hangosabban, és hangosabban kérte azt, hogy mentsem ki. Tűrtem egy ideig, de amikor már konkrétan ordított, mint a fába szorult féreg, akkor lett elegem. Felkeltem félálmosan, fogtam a hozzám legközelebben elhelyezkedő széndarabot és ismételten elkezdtem rajzolni. Koncentráltam amilyen erősen csak tudtam, majd hátrébbléptem és láttam… Elképzeltem a legrosszabb, rémálmaimat és megszületett egy rém, egy szörny, ami leírhatatlan vérszomjjal volt feltöltve. Kényelmesen hátra dőltem és hallgattam a vérfagyasztó sikolyok sirató operáját. Jó pár órán át tartott, de minden percben hallottam, hogy a hangok egyre jobban elhalkulnak. Még néhány tüdőzörej elcsattant a végén, majd az egész szoba elnémult. Lefeküdtem a kemény kiságyamra és úgy vártam a pirkadatot, hogy a lelkemet nyugtattam azzal, hogy milyen borzalmas és rossz lehetett neki… Rosszabb, mint nekem.