Essz levele (2.fejezet)

. Fejezet:
Legjobb barátok örökre
 
Az oly hosszú éjszaka után, végre előmászott a nap a hegyek mögül, és egyenesen az ágyamat vette célba, ami közvetlen az egy ablak alatt feküdt. Frusztráltan és gyorsan nyitottam, ki a szemem, mert már fel akartam tenni a kérdést, ami már oly régóta nyomta a lelkem. Felnyitottam a szemhéjaimat, de amikor már jól kivehetően kitudtam fókuszálni mindent, észrevettem, hogy a szobában a többi kis gyerekágy üresen nyugszik. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tele voltak, amikor utoljára rájuk néztem. Az nem lehet, hogy már mindenki talpon van, ahhoz túl korán van, pedig minden egyes kiságy szépen és igényesen be volt vetve, úgy, mint minden normális reggelen. De akkor mi történt? Miért érzek valami, zavart a levegőben? A légkörben keringő por is mintha megváltozott, volna. A múlt éjjel történt valami, de mi? Lassan felkelek, mert hátha ami elragadta őket még a házban lapul, óvatosan kinyitom a méretes tölgyfaajtót és a folyosóra kitekintek. Nézek jobbra, nézek ballra, de egy lélek még annyi sincs, semerre. Felbátorodva, kimegyek a szobából, és Esztert hívom. Nem válaszol senki és semmi, lehet, hogy így a legjobb. Kinézek az udvara, de még ott is a hinták magányosan lengtek a szélben. Nem Dániában bűzlik, valami, hanem itt! Egy tucat gyerek és öt felnőtt nem tűnik el csak úgy! ...Vagy lehet, hogy még is? Kell, hogy legyen magyarázat! Lehet, hogy mindenki csak szivatni akar, elbújtak, hogy majd a semmiből előugorjanak, és hogy megijesszenek. De nem kell egyből rosszra gondolni, lehet, hogy meglepetés partit rendeztek a tiszteletemre… Ne már Essz, ennél hülyébb, ötleted még életedben nem termett a fejedben! Akkor talán bombariadó volt és engem itt hagytak? Lehet, hogy perceken belül a házat atomtámadás éri, és mire észbe kapok már csak a rothadó hullámat fogják megtalálni, sőt még azt sem csak a maradványaimat, és fogalmuk sem lesz, hogy kinek a csontjaira bukkantak, mert nem vagyok jegyzőkönyvbe, nem vagyok egyetlen egy papíron sem feltüntetve, nem vagyok senki… Te jó ég, teljesen egyedül maradtam! Elmehetnék, de hova? Nincs az a bolond, aki ilyen gyereket a szárnya alá vesz! Ezek után, magányba zuhantam, úgy éreztem, hogy így lesz a legjobb. Rohangáltam, fel-alá a végtelen folyosókon, és néha-néha megpihentem. Itt-ott, amott fel találtam magam. Néha rabló bandita voltam, aki a zsákmány vitte a búvóhelyre, néha egy kém, aki kutatott Mrs. Emti gyilkosa után, néha pedig csak simán egy repülő, ami az eget szelte. Akárhogyan is szórakoztatott a fantázián, nem hagyott a tudat, hogy én még is csak egyedül vagyok. Már a magam számára is untatóvá váltam, egy idő után. Egyszerűen, csak heverésztem az ágyon és számoltam a penészfoltokat a plafonon. Egy kicsit elpilledtem ebben a testtartásban, és akaratlanul is, de legurultam az ágyról. A fejem az ágy alja felé nézett, és hogyan betekintettem, megpillantottam, valami fénylőt. Elkezdtem lassan közelíteni az ujjaimmal, felé, és amikor végre kihúztam a porcicák közül, megláttam, hogy egy becsukott borotva. Egy kis ügyeskedés után végre, kinyitottam a pengéjét, ami olyan tiszta és éles volt, mintha csak most jött volna frissen a gyárból. Nem láttam, rajta semmijen nevet, még csak hasonlót sem, ezért a magaménak tudtam. Megörültem annak, hogy végre van, ami az enyém lehet, senki másé. Megpróbáltam megölelni, de nem nagyon örült neki. Végig hasította a mutatóujjamat, és még szerintem élvezte is. Ijedtemben a földre dobtam és megnéztem, hogy mit művelt velem. Remegett a kezem, a fájdalomtól. Sírhatnékom volt, a kövér vércseppek végig folytak a felkaromon, és egyenesen földet értek. Lehajoltam az árva kis rózsafoltokra, és beléjük mártottam a bal kezem. Egy néhány percig még vizsgáltam a vegyületet, majd a falfirkáim felé fordultam. Közelebb mentem, és egy határozott mozdulattal, megpecsételtem az egyik lepke szárnyát. Az eredmény megdöbbentő volt… Abban az unalmas és fekete téglavilágba, belekevert egy kis színkavalkádot, ami elsöprően pusztította a torz unalmat. Elkezdtem dekorálni és szinte láttam, hogy ez, ez lesz az, amiért nekem érdemes itt élnem. Festettem, festettem, de egy idő után észrevettem, hogy a seb befórt és a vér mind el fogyott. Mérgesen csaptam a fadeszkákra, hisz még oly mindent kellett megalkotnom, de nem… nem volt hozzá anyag. Mérgelődésem, közepette, megint csak megakadt a szemem a földön heverő borotván. Felkaptam, kinyitottam és elgondolkodtam… Kell ez nekem? Szenvedjek, meg azért amit az életben senki sem fog látni? A művésznek meg kell szenvedni a művéért, csak is így lehet szabad! Nézd, ezt a gyönyörűséget, kár lenne elpazarolni! ...A gondolkodás idő letelt, és addig cincáltam, vagdostam, nyiszáltam a karom, mígnem a kicsordogáló vérben fürödni nem lehetett volna. A padlót beterítve, szinte már át úsztam a falig és folytattam, a pillangók pingálását… Legalább fejezzem be, ha már elkezdtem. Mire befejeztem a játékot, beesteledett. Fogtam a borotvát és ágyba bújtam vele:
- „Mi leszünk a legjobb barátok, az egész földkerekségen! Úgy látom, hogy te is szeretsz alkotni. Mond csak, te mindig is itt bujkáltál az ágyam alatt? De miért? ... Szégyenlős vagy? Én is! Hihetettlen, hogy mennyi közös van bennünk. Mondd, csak van neved? ... Milyen hülye, kérdés ez, biztos, hogy nincs! Te is csak egy árva, vagy mint én… Ne ess kétségbe, majd én adok neked nevet! Mi lenne, ha te lennél Eszter? ... Nem nem nem, már van egy Eszter, akit ismerek! Tudod, ő a legjobb barátom! Mindig és én voltam a kedvence, de sajnos nem tudom, hogy merre lehet. Ha megtalálom, akkor bemutatlak neki! ... Akkor legyél inkább ifjabb Eszter! Igen, ez tökéletes! Neked is tetszik? ... Persze, hogy tetszik neked! De most már aludjunk, mert ránk fognak szólni! Aludj jól… Szeretlek Ifjabb Eszter!”