... és vége

Este 6 óra volt egy német kisvárosban. Kint lágyan hullott a hó. Bent mély csend lakozott. Mintha ott sem lett volna az a 400 dolgozó. Most kapcsolták le az utolsó villanyt is a H. Racing főhadiszállásnál.

A gyár elhallgatott. Itt több mint 20 éve nem volt csend. Mindig alkatrészeket gyártottak. Mindig forogtak a fogaskerekek. Itt az emberek mindig boldogan cseverésztek. Minidig. Az alkalmazottak lassan, csendesen elhagyták a gyárat. Nem volt több munka, nem volt mit csinálni. 20 év óta először hazaért mindenki vacsoraidőre.

James már a kezdetektől itt volt. Végignézte, ahogy a csapat a semmiből valamivé válik, majd megállíthatatlan iramban gurul lefelé a lejtőn. Itt volt akkor is, amikor a "Nagyfőnök" a bejelentést tette. Már akkor tudta, hogy minden, amivel vigasztalni próbálták őket: hogy megveszik a csapatot, hogy kapnak ingyen motorszállítót, sőt - a legvadabb pletykák szerint - a vezetőség meggondolja magát, és folytatják a versenyzést a Királykategóriába, csak ámítás volt. Szavak, naiv embereknek, hogy szokják a gondolatot, és ne pereljenek. Tudta, hogy minden csapat csökkenti a költségeket, és szalmaszálnyi esélye sincs ebben a szakmában dolgozni tovább. Nem is akart. Ha itt nem lehet, akkor inkább sehol. Ez a csapat volt az élete. Ahogy elhagyta az épületet, könnytől csillogó szemekkel, végig az járt a fejében, hogyan tovább. A fiúk a H-nál mindig szerették. Olyanok voltak számára, mintha testvérei lennének. Nem tudta elképzelni mi fog történni ezekkel a barátságokkal, úgy ahogy azt sem, hogy mivel fog ezután foglalkozni. James még egyszer visszanézett és egy halk sóhajjal búcsúzott Élete munkájától.

Este 8:30. A "Nagyfőnök" megtartotta utolsó beszédét. Miután megköszönte az együttműködést és elmondott még néhány ilyen jellegű sablonszöveget, az irodaházban is elérkezett a villanyoltás pillanata.

Minden dolgozó megfogta az utolsó cókmókját s elindult az ajtó felé. Senki se beszélt. Terry magába roskadva ült az íróasztalánál. Nem akart semmire gondolni. 5 éve végezte az egyetemet, és 3 éve dolgozik a H. Racingnél, reklámszakemberként. Habár mikor ide került nem volt nagyon oda ezért a lehetőségért, mostanra már minden megváltozott. Három év alatt olyan barátokra lelt, amilyenekről mindeddig még álmodni se mert. Menyasszonya is itt dolgozott. Két éve ismerte meg a karácsonyi bulin. Odavolt a munkájáért. Soha nem gondolta volna, hogy ennyi pénzt kap azért, hogy azt csinálja amit imád. Mindene megvolt. Mindene, majd egy pillanat alatt összedőlt a világ. Munkaszerződése volt. Látta a tévében, esténként, amikor még elkapta a híradót, hogy gyárak, cégek bocsájtanak el dolgozókat a válság miatt. Mégis valamilyen csoda folytán egyszer sem tért meg a fejében, hogy ez vele is előfordulhat. Mind azt mondogatta magában, hogy ez a Királykategória. Itt nincs pénzhiány. Tévedett. Hitt mindenben, amivel hitegették. Egész életében optimista volt, biztos volt benne hogy minden rendbe jön. Megint tévedett. Egyik jó barátja, John megbökdöste, hogy keljen már fel a székről. Már csak ők voltak bent és be akarták zárni az ajtókat. Felállt, és elindult kifele. A gondolatok eszeveszett tempóban váltogatták egymást fejében. Mi lesz a barátaival? Lehet, hogy sosem látja többé őket? Lehet, hogy valóban ennyi volt? Lehet, hogy tényleg nincs tovább? Agya most kezdte felfogni a történteket. Tudta ő eddig is, de nem akarta elhinni. Most már nem volt választása. Homályos tekintettel még egyszer visszafordult a kapuban és egy halk "köszönöm"-öt mormolt a bajusza alatt...

Este 11:56. A H Racing főhadiszállása hidegen és csendesen áll. Nincs egy lélek sem már a közelben. Még éjjeli őr sincs, hiszen az épület teljesen üres. Nincs mit elvigyenek belőle. Több húsz év az autósportba. Rengeteg eredmény. Egy tucat pilóta sikere. Ez mind a múlt. Vége. Lezárult egy fejezet úgy több száz dolgozó, mind több százezer szurkoló életében. Sötétbe burkolózva, ridegen elhagyatva áll az épület...
… és vége.