Érted jöttem

A tiszteletes körültekintett a nagyasztal köré gyűlt harmadik osztályos csemetéken. Hirtelen megtorpant, megakadt a falakon. Az ódon, vallásos jelképekkel teli hittanterem szürke falai abban a pillanatban borzongatóan magaslottak. Úgy érezte, a négy fal egyre közelebb ér egymáshoz, mintha összehúzódnának, szűkülne a terem, s kipaszírozná belőle a lelket.
Magasságos ég, ez a szag – nyöszörgött magában. Az az áporodott, hideg por és régi bútor szagkeveréke savanyú méregnek tetszett. Viszerekkel telerajzolt kezei a nyitott imakönyv lapjain remegtek.
Néhány jól nevelt kisfiút-kislányt leszámítva az egész csoport rögvest hozzálátott a duruzsoláshoz. Trágár viccek cseréltek egymással és kiberszélték a legfrissebb híreket. Rögvest azután, ahogy a vén trotty figyelme elterelődött.
A tiszteletes gondolatai máshol jártak. Arra a SzTK rendelőre gondolt, ahol tavaly ilyenkor tette látogatását. - Atyám, az ön érdekében mondom, tessék beépíttetni azt a Peacemaker-t! – visszhangzottak fejében a körzeti orvos szavai. Az orvos minduntalan próbálta rábeszélni a tiszteletes urat, hogy egyezzen bele a műtétbe, de ő makacsul tiltakozott, mondván, hogy semmi mesterségeset nem óhajt magában tudni a fogtömésein kívül, még ha szívelégtelensége ennyire súlyos is, mint ahogy azt a kórházban megállapították.

Fundamentalista módon követte a szentírásban leírtakat. Azt vallotta, hogy ha az úr magához akarja őt szólítani, akkor nem fogja megakadályozni azzal a „ketyerével”. Bár a lelke mélyen mindig is rettegett a haláltól. Ezért is ment papnak. Azt remélte a papi reverenda, az, hogy testét-lelkét felajánlja az úrnak, megkíméli őt a világi bántalmaktól, a rossz emberektől.
És abban a kegyben részesülhet, hogy sokáig, ha nem is boldogan, de elégedetten élhet.
Sokáig élni, nem szembesülni oly korán a halállal.
Ez volt minden vágya.
De, csak ha az Úr is úgy látja jónak.
Akkor persze még mit sem sejthette, hogy egy római katólikus tiszteletes a plébániáját csak szegényes körülmények között tudja fenntartani, hogy bosszantó hülyegyerekekkel lesz dolga a hittanórán, a karácsonyi műsor előkészületein, az elsőáldozás idején és a többi. Ha görög katólikus vagy református pap lenne, soha nem lettek volna anyagi gondjai. Mert azok, Isten tudja hogy, de állandó fényűzésben láthatók. Hatalmas NISSAN-okkal járnak, drága, mérettre szabott öltönyt hordanak, na és a templomaik, meg a hitgyülekezeti házaik, melyekre ha csak ránéz valaki, szinte bólogatnak, hogy "Igen, sok pénzből épültünk, bizony." De nem is a pénz miatt fájt igazán a feje. Inkább a református lelkész bigottsága volt az, amely időnként letaglózta. Egyrészt, hogy már fanatikusan erőlteti Isten igéjét a lakosságra, másrészt az a szigor, amellyel a növendékeit kezelte. Néha azon tanakodott, hogy talán, ha ő is olyan kemény kézzel irányítaná a hittanos gyerekeket és a hitgyülekezetet, mint ő, akkor őt is jobban elismernék. Ha így tenne, talán megnőne a templom látogatottsága, s ezáltal több támogatást is ki tudna édeskedni az egyháztól.

De sosem volt rá képes. Soha, még csak meg sem merészelt valami ahhoz hasonlót, hogy a vasárnapi misén Isten szeretetéről és kegyelméről prédikáljon, miközben hétköznap és szombat délelőttönként őrült módjára üvöltözzön a gyerekekkel és nádpálcával püfölje őket minden apró kihágásért. Továbbra is maradt Isten türelmes, jámbor, ám eltökélt földi helytartója, ahogy azt teológia szakon megtítatták vele.
Nem csoda hát, ha hetven éves korára a gyerekkel (a rossz gyerekekkel) való foglalkozás szívelégtelenségbe fulladt. Talán jobban lestrapálták, mint más egyéb gondok. A rosszullétek, az eszméletvesztések sorra követték egymást. Az egyházvezetőség a hosszú szabadságoltatás, majd nemsokára a nyugdíjaztatás lehetőségét ajánlotta fel neki.
De ő azt mondta NEM. Minél több szolgálatot akart tenni az úrnak, hogy bizonyítsa, nem jött még el az ideje. Hogy elég erő van még benne hivatása folytatásához, majd befejezéséhez. Hogy mivel tudta volna befejezni, azzal még ő maga sem volt tisztában, de azt tudta, hogy vannak még feladatai.
És hogy nem fog szívinfarktust kapni egy hittanórán.
Nem vagyok rosszul – bíztatta magát a hangos gyerekzsivajban.
Vett egy mély levegőt, majd hörögve kiengedte. Megdörzsölte szemeit, s lassan kiűzte magából még a rosszullét gondolatát is.
- Akkor tehát folytatnám – harsant fel a tiszteletes, mire a
gyerekek nyomban elhallgattak, vagy legalábbis lejjebb csavarták a hangerőt. Károly atya szigorúan végigmérte mindnyájukat. A jó gyerekek bűnbánó, a rosszak haragos ábrázattal jeleztek vissza.

A pap megköszörülte torkát, majd egy nagy sóhajjal nekilátott folytatni az órát.
- Ismételjünk egy kicsit! Ki tudja megmondani, mit mondott Jézus a júdeai asszonyoknak úton a golgaták hegye felé?
Mély gondolkodó csend a gyerekek között, de a következő minutunban egymás után kapkodtak a levegőbe cingár karjaikkal. A jelentkezőkre ügyet sem vetve azt a gyereket szólította fel, amelyik már megint egy írólapra rajzolt, ahelyett, hogy figyelt volna.
- Simon, tudod a választ? – a kisfiú a füle botját sem mozdította.
A buzgó kislányok susogtak a kisfiúhoz. Egyikük a helyes választ mondta, másikuk szólt, hogy figyeljen, de semmi változás. Nagy gülü szemei rendíthetetlenül az asztalra szegeződtek, filctolla fel-alá járt a papíron. Nagyon belemélyült a rajzolásba.
- SIMON! – dördült rá a pap. A kisfiú csak ennek hatására kapta fel a fejét.
Arcán felvillant egy kis pillanatnyi ijedtség, de utána eltűnt róla minden érzelem. Semmi szégyen vagy neheztelés. Az az arc üres volt. Kihalt, akár a temető késő éjszaka.
- Tehát tudod a választ? – kérdezte a pap kedélyesebben
- Igen, tudom – felelte a kisfiú nyugodtan, majd törzsével is a pap felé fordult – Azt mondta, ne értem sírjatok, hanem a gyerekeitek sírassátok
- Így van – helyeselt a pap – és azt is tudod, hogy miért mondta ezt?
- Hát, mer’ azér’ halt meg, hogy majd az ő gyerekeik, akik... hát szerintem mi vagyunk, meg a felnőttek, majd bűnöket követnek majd el, és akkor még nem lehetett bűnbocsánatot nyerni. De mer’ ő meghalt most a most élő embereknek szabad lett megbocsátani a bűneiket.
A pap büszke mosolyt kötött ajkaiból és ragyogó szemmel bólintott.
- Nagyon szépen elmondtad - dícsérte meg Károly atya

A rosszalkodó kisfiúk, akik szintén nem jelentkeztek, acsarogva húzták el a szájukat.
Ez a fasszopó megint jól benyalt annak a vén buzinak – súgtak egymásnak bosszúsan
-Örülök, hogy ilyen jól megtanulod a leckét, de még jobban örülnék, ha nem az órán rajzolgatnál – oktatta ki Simont a tiszteletes
A kisfiú már épp bocsánatot akart volna kérni, mikor kinyílt az ajtó és beállított Márta néni, az általános iskola hittantagozatos tanárnője
- Dícsértessék, atyám – köszönt a töpszli hölgy rekedt hangon. Kontyban összefogott ősz haját megilletődve birizgálta, majd két ujjával a szemüvege szárába csípett – Elnézést, de kicsengettek, és a csoportnak vissza kéne mennie az iskolába
A pap hitetlenkedve pillantott bőrpántos karórájára, s csak akkor vált bizonyossá számára, hogy tényleg vége az aznapi foglalkozásnak. Zavartan felállt a székéről.
- Igen, persze – mondta Károly atya – Hát akkor álljatok fel – és
szavaira a gyerekek mind felálltak a helyükről. Tenyereiket imádkozóan összezárták mellkasukon – Az Isten igéje legyen veletek mindenkor az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében – vezényelt, s a gyerekek vele együtt, ritmusra keresztett vetettek magukon. Végül egy egybehangzó, tompa ÁMEN-nel búcsúztak. Ölbe vették a tanfelszerelést, majd kisorjáztak a hitoktatói teremből.
- Hát akkor én is megyek – mondta Márta néni Károly atyának eltúlzott mosollyal, miután az utolsó poronty is elhagyta a termet – Dícsértessék a Jézus Krisztust – hadarta, és valami pukedlizéshez hasonló ügyetlen mozdulatot produkált
- Mindörökké, Ámen – hagyta jóvá Károly atya, s Márta néni
után bezárult az ajtó.

Károly atya magára maradt a puritán hittanteremben. Hátradőlt a székben.
Megkönnyebbülten sóhajtott, tudván, hogy egy kis időre egyedül lehet a gondolataival rakoncátlan kölyköktől és vallásfanatikus öreglányoktól háborítatlanul. Örült, hogy akad, aki segítségére van a munkában, de Zeregi Márta (a boronaházi hitközösség vezetője, a nyugdíjasklub oszlopos tagjai valamint a női keresztény énekkar mezoszopránja) legtöbbször inkább idegesítette őt (és persze a növendékeket) vallási buzgalmával, minthogy megnyugtatóan együttműködött volna.
Megszállottság? – morfondírozott a pap – pont én beszélek? Istenem, bocsásd meg bűnét a te hű követődnek, de sokszor úgy érzem, becsaplak téged. Nem akarok meghalni, de nem akarok ellenkezni a te akaratoddal sem. Istenem, ne büntess meg, de ha már az ember nem választhatja meg a halálát, legalább hadd késleltessem egy darabig azzal, hogy a te szolgálatodba állítom magam és egész lényem. Csak még egy kis időt kérek tőled. Még nem készültem fel. Remélem, ennyit nem veszel rossz néven tőlem. Köszönöm uram.

Lelkiismeretesen keresztet vetett. Letörölte a verejtéket ráncos, pigmentektől pontozott homlokáról. Felállt a nagyasztaltól és az íróasztalhoz lépett. Kihúzta a felső fiókot, kiemelt belőle egy műbőrkötéses, olcsóbb fajta határidőnaplót. Azon az oldalon nyílt ki, amelyet egy kis műanyag szentképpel jelölt meg. Hangosan felolvasta a bejegyzett teendőket. - Most dél van. Szólnom kell Mártának és István atyának, hogy jöjjenek rendet rakni a szertárban. Ma délután kettőkor megbeszélés a templomi közösséggel. Négytől gyóntatás, hatkor kismise az elhunyt Csalogány Miska emlékére - csendben hozzá tette Nyugodjék békében – majd este hétkor át kell utaznom Balkányba…
…uhh…
Károly atya előtt elhomályosult a világ. Szúró fájdalom nyílalt a mellkasába. A napló kiesett a kezéből, amelyben tartotta, majd a szívéhez kapott. Arcát a döbbenet és a szenvedés keveréke torzította el. Lábujjaitól a feje búbjáig eluralkodott rajta a gyengeség. Nem bírt két lában maradni. Tédre hullott, majd oldalra dőlt az asztal mögé. Fél karral sikerült felkönyökölnie.
…uram irgalmazz… – nyöszörgött kínlódva. Tátongó szájjal próbált levegő után kapni. A szúrás csak mélyült és mélyült, mint injekciós tű a vénában.
Mint egy hosszú injekciós tű egy vastag vénában.
…az úr az... - az én pásztorom… – szavalta magában ösztönösen a halotti beszédet. Akárha kegyelemért imádkozna – …nem szűk- szűkölködöm. Dús füvű... legelőkre terel …uh…és… és tiszta vízű... tiszta vizű patakból...
Eszébe jutott, hogy senki nincs a plébánián, aki orvoshoz vihetné.
A gyógyszerei ott voltak a fiókban. Csak ki kell érte nyúlnia. Az, hogy ez lehet a legvégső eset, amiből már nincs visszaút, meg sem fordult a fejében.
Nem akart rágondolni.
…még ha a halál... a halál árnyékának... völgyében... uh.. járok is… - sustorogta reményteljesen, majd megpróbálkozott elérni a fiók gombját. Vaktában kapott oda. Elvétette, s az alatta lévő gombot kapta el. A faragásmintába kapaszkodva erőt gyűjtött magában, és újra nekileselkedett …völgyében járok is... nem félek... nem... a gonosztól… Ujjai lassan fellépdeltek, s megragadták a gombot. …mert te velem vagy, uram…még nem jött el az idő, uram… rimánkodott. Egy meggondolatlan mozdulattal kirántotta az egész fiókot. A szétszóródott holmik között hisztérikusan kotorászott, hogy meglelje a gyógyszert. …uram… uhh…ne tedd ezt velem… fohászkodott már szinte sírva. Talált néhány golyóstollat keresztet ábrázoló díszítéssel, egy bibliát és egy gyereknek szóló hittankönyvecskét.
De a gyógyszeresdoboznak se híre, se hamva.
…kö-könyörgöm.. uram…mé… még nem... nem jött el az időőhmm...
Tovább kutatott. Emlékezett rá, hogy abban a fiókban kell lennie még egy féllevélnyi Adexornak. Négykézlábra emelkedve nézett körül a padlón.
Újabb, erősebb szúrás. Két szeme összeszorult a váratlanul jött lökés keservében. Már ujjakat érzett ádámcsutkáján, amelyek folytogatják a légcsövét. Érezte, hogy a légutak egyre szűkűlnek, s a fájdalom nagyobb és nagyobb méretek ölt.
Ismét az oldalára borult. Mellkasát markoló keze ráncokat ejtett a reverendáján.
… meg kell, hogy legyen… - erőlködött - … tudom... tudom, hogy i-ide tettem a…
Már csak szemmel fürkészte a széthányt holmikat. Nem sokat látott, de épp eleget ahhoz, hogy felismerje, mi micsoda.
Ráakadt egy rózsaszín papírfecnire.

Azonnal rájött, hol a gyógyszer. Nem volt a fiókban, de még csak nem is valahol az épületben. A városi patika valamelyik polcán, kis dobozkákba zárva, és arra várhat, hogy a pap a hittanóra végeztével ellátogasson a patikába és a recept fejében kiváltsa az e hónapra kiírt mennyiséget.
A pokolba is – szitkozódott
Tekintetét a mennyezet felé kanyarította, úgy esdekelt a mindenhatóhoz
… uram, hallgasd... meg a te szo-szolgádat… uhhh… tudod, sosem... sosem mondtam nekd ellent… uhhh… de azt is tudod, hogy félek…- kiszáradt a szája, már nem terjengett benne levegő, szíve egy hatalmas fájdalomcsomóvá vált - … még vannak... még vannak elintézetlen dolgaim...
…NE MOST…!

Szemhéjai fokozatosan zárultak egyre kisebb, már csak hajszálnyi rést hagyva. Az előbuggyanó könnyek elmosták előtte a napfényt, mintha a tenger alól kémlelné.
Az ehhez társuló érzés illett a látványhoz.
Úgy emlékezett vissza az iménti pár másodpercre, hogy valami önkényes hullámok maguk alá temették, rabságba ejtették őt és a tenger vizében fuldoklik.
…nem... nem végezhetem így…
A tengeren a víz, a templom területén az Isten az úr. Ahogy az életükért ragaszkodó hajótöröttek is megpróbálják keresztülhúzni a tenger számításait, Károly atya aképpen próbált ellent mondani a mindenható akaratának.
És ekkor eszébe ötlött.
Kipattant a nem túl meggyőző, de az egyetlen kézzel fogható ötlet.
Megpróbált nem lélegezni. Vagyis lélegzett, de nem a száján, mivel azt már magáévá tette a roham szorítása. Ellenben ha az orrán fokozatosan szippant a levegőből, talán lesz elég ereje, hogy feltápászkodjon az asztalra, megragadja a telefonkagylót, feltárcsázza az ügyelet számát, és kihívja a mentőket.
Úgy is tett.

A száját egyáltalán nem használta. Hanyatt dőlt a padlón. Minden porcikáját elernyesztette. Csak a finom lélegzetvételre összpontosított.
Belégzés- kifújás, belégzés- kifújás
Ez az... na még néhányszor
Belégzés- kifújás, belégzés, kifújás
Muszáj sikerülnie.
Belégzés- kifújás
Ez az. Kezdek új erőre kapni, még néhány ilyen és… de mi ez…?
Megrettent. A bejárat felé rántotta fejét. Az ajtó lassan, nyikorogva nyílt ki. Apró, puha léptekkel besétált két satnya lábacska. Károly atya felnézett és meglátta a két lábacska tulajdonosát.
Hegedűs Simon a harmadik b- ből.
Ő volt az a kisfiú, akit az óráján megdicsért.
Mit keres itt? Lóg az iskolából? – kérdezte magában a pap, de a következő pillanatban észhez tért – Nem számít, segíteni tud.
- Simon – nyögött a pap – szólj… szólj Márta néninek…
De Simon nem mozdult. Lecövekelten állt a pap előtt
- Csak nem szívrohama van a pap bácsinak? – kérdezte Simon közönyösen.
- De…- felelt a pap türelmetlenül. Eddig használaton kívüli keze a kisfiú után nyúlt esdeklően, a másikkal pedig tovább szorította a szívét – Szólj Márta néninek... rosszul vagyok...
- Attól tetszik félni, hogy pap bácsi meghalhat? – kérdezte a kisfiú, ám se hanglejtésében, se arcmimikájában nem volt semmi értetlenkedés.
És semmi aggodalom.
- IGEN! – rikkantott a pap, majd szárazan köhögött – Igen… menj már…!
- De hát a halál nem rossz dolog – mondta a kisfiú nyugodtan – azt tetszett tanítani, hogy az emberek megszületnek, élnek és végül meghalnak. Azt tetszett mondani, ez a dolgok rendje.
A pap meghökkenve nézett fel a kisfiúra
- Ez biztos, hogy így van, mert tetszik tudni, hogy én mindig jól megtanulom a hittanleckét – mondta a kisfiú.
Viszont már nem azon a vékony gyerekhangon beszélt.
Hangjában nem volt semmi barátságos vagy ártatlan.

Mély, dörömbölő hangon szólt, s ettől még jobban összeszorult Károly atya szíve.
A kisfiú arca nem volt tiszta, de nem azért, mert homályosan látott. Olyan volt, mintha lemállna fejéről a bőr.
Az egész kicsi kerek fej olyannak tűnt, mint egy elmázolódott olajfestmény.
Károly atya szíve egyre lassabban lüktetett, a fájdalom viszont annál hevesebb lett. A szív szorult, egyre erősebb szorítások vettek erőt rajta.
Hideg rettegés futott a hátán.
…mé-mégha… ha a halál... á-árnyékának vö-völgyében..
A barna haj, az élénk bőr, a szemek, a száj, a fül, az orr egymásra folytak. Az összkép már inkább egy absztrakt festményre emlékeztetett. Ezek a színek megállíthatatlanul csorogtak lefelé, mint hőségben a fagylalt.
Addig-addig csordogáltak, míg az utolsó cseppig el nem hagyták a fejet. Nem maradt más utánuk csak a fehér koponya.
Nem volt kétséges.
Ő volt maga a halál.
…nem, nem…ez nem lehet, ó uram Isten...
- NEM! uhh... Te nem lehetsz...! – visított a pap fojtott hangon, bele a kietlen, sötét szemgödrökbe
- A halálnak megszámlálhatatlan arca van – szólt a koponya visszhangzó szellemhangon. Nem volt szája, csak a csupasz állkapocs ugrált fel-alá, hűvös fogcsattogás kísérte – És az ember nem választhatja meg. Ezt te magad is jól tudod.
A pap felé nyújtotta kezét. De azon a kézen már nem volt se bőr, se hús. Csak a fedetlen csont fehéredett. Mutató ujjával vádaskodva a pap felé bökött.
A pap minden eddiginél nagyobb horderejű szúrást érzett. Szemei kigúvadtak, látszottak a vörös hajszálerek, amik behálózzák a szemgolyó tövét. Szája szabályos O betűre feszült, mindkét kezével a szívét szorította.

- Érted jöttem. Ne ellenkezz! – mondta a koponya – Nem tudsz.
Karja továbbra is nyújtva maradt. Kezén szétnyíltak az ujjak.
Majd az ujjak egyre csak záródtak… és záródtak… megszűnt a pap mellkasában a fájdalom… és záródtak… a pap már nem látott maga előtt semmit, csak kopár feketeséget… és záródtak… minden leheletnyi erő kiszállt a testéből… és záródtak, a hófehér ujjhegyek már egymást érintették…a légzés leállt…
jól van, uram…legyen meg a te... a te akaratod… oh...
… a szív már nem fájt, már nem érezte, hogy van… és az ujjak lágyan ökölbe zárultak.
Az élettelen test kétrét terült a padlón. Az egyik kar a dereka mellé huppant, a másik kinyúlt a feje fölött. A kéz tenyérrel felfelé állt meg. Ujjai az ég felé ágaskodtak.
Mintha csak a márkát tartaná, és úgy könyörögne még egy kis időért.