Emlékezés

Már évek teletek el azóta a nyár óta, de még emlékszem. Emlékszem a búzatáblának lenge lágyságára, a lemenő nap nyugtató pillantására, az éji levegő csábos csókjának ízére.
És emlékszem rá, az én Annámra. A hegyekben voltunk egy héten keresztül, én kissé letörten, mert akkor ért véget egy kapcsolatom nem sokkal. De még érkezésemkor úgy döntöttem, felfedezem magamnak a tábort, ahova érkeztünk, én és tesóm, meg  a barátja.
Ahogy keresgélek ismerős arcok után kutatva, megláttam őt, és megdobbant a szívem. hogy miért, jómagam sem tudom, csak azt, hogy ledöbbentem, és földbegyökerezett lábbal néztem. Valószínűleg megérezhette hogy valaki nézi, mindez a pillanatok tört része alatt. És elmosolyodott. Elindult felém, mosolyogva, majd én is, és átölelve egymást köszöntöttük a másikat szó nélkül. 
Beszélgetni kezdtünk mindenről és semmiről, majd megbeszéltünk egy sétát másnap délutánra. 
Eljött a pillanat. 
Másnap estefelé elindútltunk a táborból csak úgy az úton, beszélgettünk, mindenről, család, barátok, emberek, hozzájuk való viszony, a múlt, és közös emlékek. aztán betévedtünk egy búzamezőre. leültünk, és a szóáradat közepedte a feje a vállamra került, csak hallgattam és élveztem a bizalmát, a szavait. majd elindultunk vissza, mert már későre járt. az út egy részénél Anna megszólalt:
- Annyira szeretnék kapni is nem csak adni. - És kissé szomorkás tekintettel nézett fel rám.
Válaszoltam, mert mondanom kellet valamit, mert nem igaz, hogy csak adni képes, én tudtam: 
-Most kaptam tőled sok mindent, bizalmat és barátságot, te cserébe tőlem őszinteséget kaptál, és megértést. Ez a kölcsönösség, ami számít.
És igen. 
Felnézett rám, megkérdezte:
-Megölelhetlek?- és már hozzám is bújt, majd felnézet rám. soha nem felejtem el azokat a szemeket, az éjszaka illatát, a leszálló párát, és amikor azt mondta:
- Én hercegem.
Ránéztem, ő is a szemembe nézet, arca z enyémhez közel, a szeme ragyogott. nem is tudom miért, de megkérdeztem:
- Megcsókolhatlak? - És ő csak mosolygott, majd a leglágyabb csókban forrtunk össze, amit valaha is átélhettem. a lábam elgyengült, a szívem őrülten dobogott, ő beleremegett, és nem tudtunk egymástól szabadulni. Miután véget ért a pillanat, csak néztük egymást,
miközben szorosan öleltük a másikat, mintha attól félnénk, hogy csak egy álomkép az egész...
nagyon lassan és boldogan mentünk vissza a táborba. 
A többi nemlényeg, és a végére nem is szívesen emlékszem, de ez...
Ez a pillanat a mindenem.