Hihetetlen, hogy az embert, kit feledni akarunk, egyre többet gondolunk rá, és amikor már azt hittük elfelejtettük. Egy zene, egy emlék, egy illat, és felborul minden, ami addig gondosan egy jó nagy fal mögé volt bújva. Leborul a fal. Nem marad más, csak üresség és fájdalom. Az emberek többsége falat épít maga köré, hogy megvédje magát, hogy legyen egy hely. Egy személy, akiről nem tudni semmit, hogy mit érez. Mit gondol. Egyszerűen csak rideg, és ridegségével olyan állapotot kelt ki embertársaiban, ami vonz mindenkit. Vagy éppen taszít. Az emberek felnéztek Emilyre. Mindig is tudott róla. Tisztában volt vele. De sosem értette. Hisz az igazi énje egy csendes lány volt, aki imádott olvasni, és újságíró akart lenni.. De az az Emily, amit a többiek láttak. Nem ő volt. Egy darabig igen. Amikor még 9-dikes volt, akkor még valamit meg tudott őrizni magából. De ahogy telt az idő, az emberek egyre többet követeltek. Tudta, mindvégig tudta, hogy nem lesz ez így jó. Szülei mindig arra tanították, hogy bármit cselekedjék is, csak adja önmagát... Pompon csapat, koncertek, bulizás… drogozás... Egyiket se akarta igazán. De mivel mások csinálták.. hát ő is... a párnába fúrta arcát, és zokogni kezdett.
Nem tudta már. Vissza akarta csinálni. Nem akart emlékezni. Ez már túl sok. Ennyit egy ember nem bírhat ki. Vagy talán igen, de ő nem az az ember. Nem erős. Igazából minden egyes rossz szó fáj, amit rá mondanak a gyűlölködő emberek , csak azért mert "menő". És a barátok. Hol vannak most? Itt kéne lenniük.. megvigasztalni. Valamelyiknek utána kellett volna futnia, amikor eljött a buliról. De nem jött senki sem… Senki... - Ribancok ><- ordította a párnába, könnyek égették az arcát, melyek lassan már a párnát is eláztatták. Visszza akarta pörgetni az időt. Mindent máshogyan csinálni...
De már túl késő volt... túl késő mindenhez. Hirtelen felpattant és a fürdőszoba felé vette az irányt. A lakásban sötét volt. Nem volt otthon senki, csak ő... Egyedül. Hirtelen félelem járta át, mintha valaki valamelyik sarokból csakis rá lesne, és felkapcsolta a villanyt. A tükörben nem magát látta. Nem ő volt. Egy szőke derékig érő haj, kék szemek, műszempilla. Nem! Nem! és már ordított.
A kezébe kapta az első útjába kerülő ollót, és lenyírta szőke tincseit. A fürtök úgy szálltak a fürdőszoba csempére, mintha aranyfonál lenne.
Elégedett volt az eredménnyel. Rövid haj. Kusza tincsek. De valami, valami még kellett. Ekkor megfogta az ollót, és mélyen kezébe véste. Felszisszent. Sosem fordult elő még a gondolata sem, hogy megvágja magát. Nem volt se emo, se hülye. De most mégis. Még mélyebbre nyomta az ollót. Érezte, ahogy a keze lüktetni kezd, és a bőr alól hirtelen előbuggyanó vér megnyugvással töltötte el. Leroskadt a padlóra. Lekapcsolta a villanyt. Ott ült a sötétben. Egyedül. A szőke herceget várva. Ami tudta sose jön el. Lehajtotta fejét. A könnyek újból égetni kezdték arcát. A hold bevilágított a fürdőszobaablakon. Amikor ott ült egy lány, zokogva, szőke hajtincsei között ülve a hideg csempén, nem törődve már semmivel. Csendben azt suttogta..: Vége...
