Elült a vihar

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Tizennégy éves volt, kedvenceinek a vámpírokat tekintette, és úgy szeretett volna élni, mint ők, nappal alszik, éjjel pedig teszi dolgait. Igazából csak azért akarta, mert kiskorától fogva nagyon félt a sötéttől. Ez a lány folyton úgy érezte, hogy valaki figyeli az ablakból. Még akkor is, ha be volt húzva a sötétítőfüggöny. Amikor tehette, igyekezett minél tovább ébren maradni. Hajnali három óra is elmúlt, mire kikapcsolta gépét. Utána még vagy egy jó óráig nem tudott, vagy inkább nem akart elaludni. Folyton arról ábrándozott, hogy a kedvenc könyvéből ismert vámpírok egy éjjel eljönnek, és magukkal viszik. Szentül hitte, hogy a vámpírok nem gonoszak, kicsit sem hasonlítanak a híres Drakula grófra, (aki csupán egy kegyetlen, kiközösített földbirtokos volt, és akiről szörnyűségeket terjesztettek a népek). A vámpírok igazából nem is ölnek ember, csak egy kicsit megcsapolják őket.

Egyszóval, a lány szerette ezeket a lényeket, bár a barátai kicsit dilisnek tartották, mivel ők nem hittek bennük, begyepesedett agyukban a vérszívás szó csupán a szúnyogokhoz kötődött. Még filmekből sem ismerték őket, mert nekik a horrorfilm annyit jelentett, hogy egy őrült kampókezű hulla járkál egy amerikai kisvárosban, és öldösi az éjszaka autójukban csókolódzó szerelmespárokat, majd jön egy történelemtanár és a vagány szerelmével megöli, persze eközben a kutyáját is elveszti.
De a lány komolyabb dolgokkal foglalkozott, mint barátai. Ő különlegesnek érezte magát, és a többieket csupán visszamaradott alattvalóknak tekintette.
Egy éjjel hatalmas vihar kerekedett, egy villám belecsapott a villanyoszlopba, és elment az áram. A lány nagyon félt a szobájában, egyedül. És főleg: sötétben...
Szerelmére gondolt, aki több száz kilométerre tőle nyugodtan élvezhette gondtalan hétköznapjait. Aztán a szüleire és két bátyjára, akik sem a vihartól, sem a sötéttől nem féltek. "Legalább Ők jól érzik magukat" - gondolta a lány. Könnybe lábadt a szeme. Furcsán érezte magát. Úgy érezte, eljött a búcsú ideje.
"De miért? Csak nem fogok meghalni?" - futott át agyán.

Halkan fölkelt, és szülei hálószobájába osont. Az ajtó nyitva állt. Ilyen még sosem fordult elő. Furcsállta is a lány, és akármilyen eszes is volt, nem talált magyarázatot a ma éjjeli furcsaságokra. Csendben akart maradni, ami nem esett nehezére, mert nagyon halkan tudott közlekedni, szóval nem akart zajongani, nehogy felébressze édesanyját és édesapját.
- Anya... - suttogta. - Köszönöm, hogy felneveltél, hogy vigyáztál rám, szíved-lelked kitetted értem. De most el kell mennem, igen, érzem, hogy ez itt a Te küldetésed vége. - Hangja elcsuklott, nem volt képes tovább folytatni. Elindult a szobája felé, de az ajtóból még visszanézett.
- Köszönöm. Szeretlek, anya. Szeretlek, apa.
Hang nélkül sírt, visszament a szobájába. Valami vonzotta az ablak felé. Ezelőtt éjszaka, ha egyedül volt, a világ minden kincséért nem nyitotta volna ki az ablakot. De most úgy érezte, ezt kell tennie. Ez a következő lépés.

Széthúzta a függönyt. Mintha egy árnyat látott volna a homályban. Rettenetesen félt, de mégis a fogantyúért nyúlt. És megtette, azt, amit életében még soha, és amivel örökre megpecsételte sorsát.
Kinyílt az ablak. Pár percig nem történt semmi, csupán az eső kopogása hallatszott.
Hirtelen egy fej bukkant fel az ablakban. Valaki fejjel lefelé lógott ott és benézett. Egyenesen a lányra szegezte tekintetét.
- Tökéletes. Épp ahogy terveztem - szólt az alak, majd vigyázva, nehogy a többiek megneszeljék ittlétét, bevetődött az ablakon.
- Nos, készen állsz? - kérdezte a lánytól.
De ő csak állt mereven, megdöbbenve, mint aki most ébredt fel egy álomból. Rossz álomból. A lány azonnal felismerte az alakot:
- Egy vámpír... - nyögte ki. Habár mindig erről ábrándozott, soha nem gondolta volna, hogy megtörténik. Talán nem is akarta igazán. Eszébe jutottak életének fontos eseményei, amikor úgy döntött, iskolát vált, pedig jól érezte magát, amikor titokban találkozott szerelmével, és leleplezték, amikor ugyanezt a férfit elutasította, pedig szerette, amikor belépett egy állatvédő egyesületbe, és amikor megvette élete első (és utolsó) gitárját. Eszébe jutottak azok, akiket szeretett, a szülei, a tesvérei, a nagyszülei, az unokatestvérei, a szerelme, a macskái, a barátai...

Még azokra is gondolt, akiket gyűlölt, de már nem haraggal - megbocsátással a szívében. "Jó lesz ez így" gondolta, és még utoljára, melegséggel a szemében, körülnézett a szobájában, amit mindig saját kényelmére rendezett. Majd így szólt:
- Mehetünk.
Az ablak nem volt magasan, lévén kertes házban élt, ezért könnyedén és halkan távozott. Mielőtt eltűntek volna az éjszakában, elmosolyodott, és felnézett az égre. Elült a vihar...