Elmélkedés egy szomorú életről

Este van, fekszem, de valami nem hagy, valami a lelkemben fáj. Sír a lelkem, mert rossz életem. Félig talán már halott lennék, de az is vagyok. Összetört a sok rossz amit kaptam eddig, pedig igen csak 19 év telt el az életemből. Életemben nem tudom mikor nevettem már így igazi jót, úgy boldogan, hisz nem is tudok, se írni se nevetni szörnyű dolog ez. Fáj a lét az egész életem. Bár merre nézek csak boldog emberek vesznek körül, csak én vagyok egyedül, egyedül és talán sosem lesz senkim, ilyen az én életem, bírom és felfogom hogy talán jobbnak kell lennie, de igen egyre inkább nehéz, mert senki nem ért meg igazán, senki nincs mellettem, talán ez lenne az élet? Így kell tovább élni? Ilyen életet nem kívánok senkinek, általánoságban sosem jön jó dolog, mindig történik valami rossz. Pedig én sosem akarok, rosszat senkinek, még is mindig rosszat kapok. Olyan rossz, hogy nincs senkim, akivel igazán együtt lehetnék. Hiányzik az igazi élet, nem így képzeltem, olyan rossz látni hogy mindenkinek sikerül. Aztán észreveszed, hogy csak te állsz ott egyedül, egy magadban, nincs ki igazán együtt lenne veled, együtt érezne. Sajnos igen, nem vagyok én sem egy hibátlan ember, nincs is olyan, bár ha az hiba hogy valaki sovány, soványnak született, és akármennyire is szeretném igazán nem tudok hízni, gyakran szemem elé is vetik, nem tudják igazán, milyen rossz ez nekem, és már ha valaki nézz ki ahogy nézz akkor már semmibe kell nézni, és el lehet mondani mindennek, hol ott én sosem tettem. Fura ez az egész,nagy még bennem az erő,de nem tudom igazán, meddig nincs mi igazán, bíztatna egy jobb jövőért, sajnos nincs. Talán nekem ez a sorsom vagy micsoda, egyedül magamban, boldogtalanul,szerencsétlenül. Sokszor látok, olyat hogy de jó lenne ha én megkaphatnám de lelkem mélyén tudom biztos nincs esélyem, főleg ha lányról van szó, aztán most elmegyek lagziba, és tudom hogy ott sem vár rám sok minden, kissérő vagyok az egyik koszorus lánynak de tudom hogy semmi esélyem nála. Ott leszek egyedül szomorúan, és mosolyogva, pedig igazán belül sírok,csak ezt nem látja senki. Olyan jó lenne, igazán mosolyogni, nevetni, mert végre boldogság, szeretet, szerelem van,de közelben sincsen. Látni azt, hogy egyes dolgok, azért amilyen vagy, ahogy kinézel már biztos nem fog menni, pedig igazán nem vagyok rossz csak sovány fiú, 50kg-os. Kegyetlen a sorsom, mert szerettem régen egy lányt, de átvert talán megérdemeltem talán nem, de inkább nem. Körülvesz a szerelem és a szeretet, de én csak kívülről figyelhetem, és ordít bennem a fájdalom. Olyan szomorú vagyok, nem jön össze sosem semmi. Se iskola, se szerelem, se szeretet igazán, se igaz barátok. Talán lesz jövő életemnek talán nem... ám mondta nekem ez a lány a koszorus lány hogy Jézús meg ilyen...sz...régen igen hittem benne...de tudjátok mit nem ér az igazán semmit, mert imátkozhatol naphosszat aminek jönnie kell úgy is jön. Az élet, ettől nem jobb asziszem. Egy életben ha nincs,nyugalom, szeretet, békesség...akkor az igazán nem élet. Elmúlik megint egy nap feleslegesen életemből...szomoruan...belül sírva...kivül nevetve, de elmúlik.De hát ezzel fejezném be egyenlőre még sosem volt hogy valahogy ne legyen.Túl élem vagy sem....a jövőm...ha igazán is teszek érte már pedig teszem...még is kilátástalan... Vagy tényleg van valami erő ami megadja nekem ezeket...vagy eltünök...talán észre sem vennék. Igen ez az én életem.