Elfie

Elfie mellettem ült az utolsó padban emelt történelmen… Félévben kerültem át ebbe az iskolába, magam mögött hagyva a várost, a régi osztálytársakat... és talán az igaz szerelmet is. Nem én akartam így. De döntöttek. Elvették tőlem mindazt, ami a mindennapjaimat színessé tette. Sam poénjai, Martha néni szenvedése, hogy szóra bírjon minket francián…”Les enfants, être gentil!”
Most itt vagyok. Rögtön a második órán bontott csoportba kerültem, ahova csak egy új osztálytárs jár velem, Ray bevezetett a terembe, és félszegen az utolsó padra mutatott. Az apró teremben ott volt az egyetlen szabad hely. Most itt ülök. Mellette. Elfie mellett, ahova senki nem akart ülni. A rózsaszín lányok inkább beültek az örök riválisaik mellé, minthogy a Hátsó padba üljenek. Őt senki sem szerette. A tanárnő ügyet sem vetett rá, amikor Elfie unalmában a függönnyel játszott, vagy aludt. Érdekesnek találtam. Kinézetre sem volt egy átlagos fiú, barna haja mindig kócos volt, teste félig kidolgozott, a szeme… Volt benne valami, amit máig nem tudok megfogalmazni. Hűvös volt, nem szólt hozzám, megvolt a maga világa. Egy hónap után megtört a jég. Rám nézett és csak annyit kérdezett:
- Há’ te meg minek ülsz itt?
Próbáltam felvenni a stílusát és odavetettem, hogy csak itt volt szabad hely.
- Ja, gondolhattam volna. Ide senki sem ül szívesen.
Utána csak hallgatott. Másképp, mint ahogy eddig tette. Most a tekintete a távolba révedt, mintha valamin gondolkozna.
- Nahát! – gondoltam magamban. - Tud értelmes fejet is vágni?

Ritkán beszélgettünk. Pár hónap után már vártam az emelt töriket. Volt ebben a fiúban valami… Valami különleges, ami miatt taszított, de vonzott is egyben.
Kedden elmaradt a töri óra. Én ezt nem tudtam, és amikor a terembe mentem, csak őt találtam.
- Hát te? És hol vannak a többiek?
- Nincsenek. Megettem őket. Mind egy szálig. Vagy csontig. Mittomén…
- Most én következem? – próbáltam humorosan válaszolni neki, de csak lenézően nézett rám, és közölte, hogy ő most nem ér rá az ilyen hülyeségekre. Én nem hagytam szó nélkül. Most csak ketten voltunk, senki sem vethet meg érte, ha szóba elegyedem vele..
- Mesélj magadról. Te biztos hallottál rólam, én vagyok az új lány, tudod aki… - lendültem volna bele, de egy pillantással félbeszakított.
- Nem kérdeztem, na de halljuk –csapta be a könyvét – mit akarsz rólam hallani?
Ezután elbeszélgettünk. Talán még senkivel sem beszélt ennyire nyíltan a csoportból. Vagy az iskolából… Talán még senkivel sem beszélt őszintén. Elmondta, hogy ki ő és honnan jött. Egy csapásra megkedveltem. Pár nap után vele jártam dohányozni szünetekben az egyik használaton kívüli WC-be. Egy nap, miután két Lucky Strike-n túl voltunk, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem tépni vele. Nem szerettem az ilyen dolgokat, de meg akartam felelni neki, ezért örömmel fogadtam az ajánlatát.

Hetedik óra után a termünk előtt várt. Az emberek megbámultak, hogy vele léptem ki az iskola kapuján. Ha ismernék, tudnák hogy ő milyen fiú. Egy elhagyott épületbe vezetett, nem messze a sulitól. Azt mondta, neki ez a második otthona. Meggyújtotta a cigit, szívott párat, és átnyújtotta.
- Hannah, te jössz.
Szívtuk a füvet egy poros kanapén. Ő nem beszélt. Én sem akartam megzavarni a csendet.
Ez a csend nem a feszült csend volt, amikor senki nem tud semmit mondani, ebben a csendben benne volt mindaz, amit el szerettünk volna mondani egymásnak, de nem tudtuk megfogalmazni.
Fél óra után magához húzott.. A szemembe nézett, és én úgy éreztem a lelkét látom viszont.
Nem szólt semmit, csak megcsókolt. Kimondhatatlan érzés volt, úgy éreztem, egyszerre repülök a mennyországba, és egyszerre ránt valami vissza a pokolba. Csak pár pillanatig tartott, utána hirtelen eltolt magától. Fájdalmat és sajnálatot láttam a szemeiben. Akkor még nem értettem..
Elindultunk haza. Egy darabig együtt mentünk, de egyikünk sem szólt semmit. Én nem tudtam, ő nem akart. Elérkeztünk a kereszteződéshez ahol ő balra ment, én meg jobbra. Csak álltunk egymással szemben, úgy éreztem eljött az idő, hogy színt valljak. Mielőtt elkezdtem, ő félbeszakított.
- Ne Hannah, ne mondd ki. Tudod mit? Inkább… Inkább… Hazakísérlek!
Némán bólintottam… Szorosan mellette lépkedtem, a kezeink egymáshoz értek minden lépésnél..
Pár perc után megfogtam a kezét. Ő csak szomorúan nézett rám, de nem húzta el.
A percek óráknak tűntek, amíg elértünk a házunkig.
- Hát izéé… Itt lakom.
- Aha, jó kéró…
- Matt! – úgy döntöttem a keresztnevén szólítom.- Miért csinálod ezt?!
Őt meglepte hogy ezt hallja, és magához ölelt.
- Tudod… Hannah. Te megláttad bennem azt, amit senki más. De ez így nem jó.
- Mi nem jó?
- Hát… Semmi… Te ezt nem érted..
- Hát… Te tudod. Talán egyszer felfogom, amit így akarsz a tudatomra adni, de addig is… - magamhoz rántottam, és megcsókoltam. Most nem lágy volt, hanem érzéki, szenvedélyes. Mindketten erre vártunk, talán az első perctől fogva. Magamhoz szorítottam, és csókoltam, faltam a száját..

Pár perc múlva már a szobámban voltunk. Az ajtót bezártam, és vadul vetkőztetni kezdtem.
Lehámoztam róla a zöld pulóvert, amit annyiszor néztem vágyakozva, ő is leszedte rólam a felsőmet. Ott álltam előtte, teljes valómban, remegve az izgalomtól, és a vágytól. A tekintetében most a szomorúság helyett valami mást láttam. Odalépett, megcsókolt, és óvatosan az ágyra fektetett, közben cirógatott, és szűnetlenül csókolt, de már nem csak a számat, hanem egyre lejjebb. Kicsit féltem, de én is elkalandoztam a kezeimmel. A hasánál megtaláltam azt, amit már annyiszor képzeltem el titokban, ugyanebben az ágyban. Isteni volt. Mindössze két órát tartott, de az utolsó pillanatban összeforrt a testünk, mindketten remegtünk, egyszerre rázott a hideg, és öntött el minket a forróság. Utána mellém feküdt, és én odabújtam hozzá. A szemébe néztem, de megint csak a szomorúságot láttam…
- Mi a baj?
- Semmi… Ezt te nem érted – a hangja megváltozott. Nyugodtabb volt, mint aki eldöntött valamit, amiről én nem tudok.

Ismét forróság öntötte el a testem, de most az iszonyatos harag miatt. Kiabáltam vele. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit nem érdemelt volna meg, de ő csak állt, a tekintetét makacsul a földre szegezve. Meglöktem, felemeltem a fejét.. Könnyeket láttam a szemében. Éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam. Elfie sírt. Hangtalanul,szinte láthatatlanul, mint ahogy minden mást csinált az életében.
- Én... Nagyon szeretlek téged Hannah. Remélem, sosem felejted el a mai délutánt, és örökre itt maradsz nekem.
Elmosolyodtam, mire ő is. Mennie kellett…
Este nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, megtaláltam mindent benne. A testvért, a legjobb barátot és az igaz szerelmet. A zöld pulóverjét nálam felejtette. Magamhoz szorítottam, úgy aludtam el.

Másnap siettem be a terembe, de üres volt az Utolsó pad. Egy levelet találtam csupán. Azonnal felismertem az írását. Csak 2 szó állt benne. „Örökké szeretlek.” Aznap nem láttam.
Másnap sem. Hiába hívtam, ki volt kapcsolva. Sírtam, és a levelet szorongattam.
Este elmentem feléjük. Pontosan nem tudtam melyik házban, lakik, semmi nem árulkodott róla, hogy hol lehet. Kétségbe voltam esve, ordítottam, hogy jöjjön ki, álljon elém ne pedig a rohadt leveleit küldje. Hazarohantam, már nem sírtam, csak dühös voltam.
Reggel szörnyű fejfájással ébredtem. Álmomban őt láttam… Előttem állt, mosolygott, de most nem láttam a szemében a szomorúságot. Annyit kért, hogy vigyem el holnap a pulóverét, mert fázik.
Az iskolába belépve furcsa csend fogadott. Akik rám néztek kétségbe voltak esve. Első óra töri volt, a hátsó pad megint üres. Sandy, Elfie egyik osztálytársa odalépett hozzám, fülembe súgta, hogy kövessem. Kimentünk a hátsó udvarba. Mosolyogtam, azt hittem Elfie valahol itt bujkál, hogy meglepetést szerezzen. Szorongattam a pulóvert, és vártam. Sandy szemében könnyeket fedeztem fel.
- Hannah, már vártunk téged. Reggel szólt az ofő nekünk, és bár mondta, hogy ne verjük nagy dobra, de az egész iskola hallott már róla, és nem szeretném, hogy utolsónak tudd meg…
- KINYÖGNÉD VÉGRE?! – éreztem, hogy valami baj van, Sandy remegett. Nem úgy, mint én azon a gyönyörű délutánon Elfievel.
- Hannah, én.. Nagyon sajnálom. Tegnap este történt. Későn érkezett a segítség. Ő maga tette…

A lányból csak dőltek a szavak, de én nem figyeltem rá. Meredtem magam elé, potyogtak a könnyeim, a pulóvert szorongattam.
Nem jártak a fejemben olyan kérdések, hogy miért, vagy mért pont ő. Elfie megtette, amit annyi ideje tervezett. Nem hibáztattam érte senkit. Se a társait, akik kirekesztették, se a szüleit, akik nem foglalkoztak vele, sem pedig őt. Iszonyú űrt hagyott maga után, amit semmi nem tölthet be többé.
A zöld pulóvert magamhoz szorítottam, benne még éreztem azt az illatot, amit többet nem fogok érezni.
Mert a fiú, aki mellettem ült az utolsó padban, örökre elment.