Egy vámpírrá vált lány naplója II - Ismerkedés az új énemmel

Beteget jelentettem. Ennek már 4 napja. Anyám minden erejével orvoshoz akar tuszkolni, úgyhogy jobbnak láttam ma suliba menni. De vajon mire számíthatok? – a kérdés mardosta az elmém, feszengve néztem ki az ablakon a napfényben fürdő kertre. Hát, lesz ami lesz.
Biztos alapon indultam el, pulóverem kapucniját mélyen az arcomba húzva. Csak a szemem ne fájna… Az iskolába érve belebotlottam az ottani Bunkóbandába (a suli 70%-a hívta így őket – kőbunkók, mocsári taplók és erdei tahók gyülekezete a rosszabbik fajtából). Egyikük, egy agyonzselézett hajú, deszkásgatyás srác felnyerített láttamon:

- Nézmá’ itt a boszorkány! A macska! Kíváncsi vagyok, dugni is annyit dug-e mint azok! – és hozzá stílusosan oldalba bökte egyik mellette álló, hasonszőrű társát. Normál esetben kiröhögtem volna, és pár szóval a padlóra küldöm a haverjaival együtt, de a jelen idegállapotomban ehhez túl agresszív voltam. A fiút a torkánál fogva felemeltem, majd a falhoz nyomtam.

- Tartsd meg magadnak az idióta megjegyzéseid. – sziszegtem arcába, majd elengedtem. A srác a folyosón pangó diákok meglepődött, hitetlenkedő tekinteteinek kereszttüzében a földre puffant, majd a nyakát fogva eliszkolt a „bandája” védelmébe. Ekkor minden fej felém fordult. Én magam sem értettem, hogy hogy csináltam, amit csináltam, hisz a srác volt vagy 80 kg! De nem is érdekelt. Megfordultam, és elvágtattam a tanterem felé. A szünetekben mindenki összesúgott a hátam mögött, de a csípős megjegyzések elkerülték feketeruhás, csuklyás énemet. A tanári előtt elhaladva az egyik tanárnő megjegyezte, hogy milyen sápadt vagyok, de a mellette álló igazgatóhelyettes leintette:

- Ugyan, jó erőben van! – és rám vigyorgott. Rávillantottam egy kényszermosolyt és eltűntem. Utolsó órám után siettem haza. Most itt fekszek az ágyamon, azon gondolkodva, ami ma történt. Erősebb lettem, ez tény. Felkapom a mellettem lévő kést, és belevésem a kezembe. A kibuggyanó vér azonnal megalvad az összeforrt seb nyomán. Újabb jó pont abban, ami lettem. A nap bántja ugyan a szemem, de korántsem éget el… na igen, ez itt nem Hollywood… Nocsak, még a végén köszönetet mondok az én kis szörnyeteg szívtiprómnak!