Egy vámpír naplójából - II.rész - Ha eljön a holnap

Fojtott hangú tücsökciripelésre ébredtem, felemeltem a mahagóni koporsófedelet. Kimásztam alvó alkalmatosságomból, a gyertyák lángja megvilágította porcelánfehér bőrömet. Selyemköntöst húztam magamra, és a spalettákhoz léptem. Határozott mozdulattal széttártam őket. A hold ragyogott, a csillagok kigyúltak az elveszett lelkek jelzőfényeiként. Halk mocorgást hallottam magam mögött… Felébredt.
- Jó reggelt, Sebastian! - szóltam nyugodtan, meg se fordulva.
- Most ugye csak viccelsz? - morogta álmos hangon, majd mezítláb léptekkel hozzám sétált, hátulról átölelt, és egy puszit adott a nyakamra.
- Még száz év után sem tudtam megszokni, hogy nincs nappal az életemben… - révedtem a messzi sötétbe. - …vagy a halálomban. Még el kell döntenem mi a fenét csinálok még ezen a világon.
- Szórakoztatsz... - vigyorodott el kópésan. - Nálad eszményibb társat keresve sem találtam volna.
- Épp ez az, nem kerestél… - fordultam meg, majd a szemébe néztem. - Csak találtál! Jól kiszúrtál magadnak, te ütődött!
- Ne mondd, hogy nem élvezed a vámpírlétet! - huncutul vigyorgott, majd egy leheletnyi csókot nyomott a számra. - Minden más, mint addig a napig, minden jobb, csak a fényviszonyok változtak…

Jóízűt nevettem. Igen, igaza volt, valóban élveztem az életet. Vagy a halált. Épp azon a napon volt száz éve, hogy vámpír lettem, és cseppet sem bántam. Mikor utoljára ilyen csodálatosan tiszta volt az ég, mikor utoljára ilyen félelmetes volt a karácsony…hát az is pont száz évvel azelőtt volt. Az ég is ünnepelte ezt a kerek évszámot. Ezt az éjszakát meg kellett ünnepelni. Ez az éjszaka tökéletes volt a vadászatra…

Sebastian, vámpír létére melegszívű és rendes volt. Leginkább velem volt rendes, mert az idő összekovácsolt bennünket. Barát, szerető, testvér, cinkostárs, fegyvertárs, szülő, gyámolító… Mindent megtestesített, nem maradt a vámpíréletnek semmi bökkenője, semmi hátránya. Mélyen tiszteltem, és szerettem ezért, el sem tudtam képzelni nélküle a vámpírlétet, pedig gondoskodott róla, hogy ne felejtsem el: egyszer eljön az az idő, amikor már nem lesz velem. És ő sosem hazudott. Tudta, mi fog történni, tudta, mit vár tőle a halhatatlan élet. Az utolsó és legnemesebb feladatának azt tekintette, hogy egy erős vámpírt bocsát útjára. Engem. Mindig láttam a szemében a gyötrelmet, amikor előző tanítványára gondolt.

Egy éjjel mesélt is róla. Hűtlen volt hozzá a dőre ifjonc, elítélte és megtagadta, miután kitanította a vámpírlétre. Érzelgősnek tartotta, amiért csak olyan halandók vérét oltotta, akik szerinte rászolgáltak. Eric, a tanítvány nem válogatott: csecsemők, állatok, öregek, asszonyok… neki mind egyre mentek. Táplálékok az életben maradáshoz. Elhagyta mentorát, és azóta az utcákat végiggyilkolta több tucat városban. Megértettem Sebastian célját, és azon voltam, segítsek neki. Elvégre, az én érdekem is volt, hogy jó vámpír váljék belőlem, ha már egyszer meghaltam.

Este tíz óra. Ideje volt indulni. Magamra kaptam a mélyvörös bársonyruhámat, majd a hosszú kabátomat és a csizmámat. Sötét sziluettem árnyékhatást keltett. Fehér arc és sötét ruha… Megakadt a szemem a tükrön. Ahhoz sem tudtam hozzá szokni, hogy nem öregszem. Ugyanolyan friss voltam és üde, mint húsz évesen. Pedig már százhúsz éves voltam.
Keserű mosolyt ejtettem, majd eligazítottam a hosszú hajamat és elindultam le a lépcsőn. A lépcső alján már várt Sebastian.
- Ma Gino kocsmájába ugrunk be. - fogadott. - Tegnap azt mondta, ma mulatságot rendez, ott nem kár, ha elveszik valaki.
- Hát persze, de legközelebb megnézem, mit iszik a szerencsétlen azelőtt, hogy megcsapolom a nyakát. A múltkori például valami undorító kotyvalékot ivott, nekem meg teljesen elment a kedvem az élettől. - fintorogtam. Még mindig futkosott a hátamon a hideg. - Ivott volna mondjuk rumot, vagy absintot, valami ütőset, nem pedig azt a sz…

- Jól van, odafigyelünk rá. - szólalt meg jóindulatúan. - De most induljunk.
Gino kocsmája egy kétes negyedben volt megtalálható, mélyen az utca macskakövei alatt. Gino egy hétszáz éves kopasz, és meglehetősen jó kedélyű vámpír volt. Kocsmárosként remekül meg tudta figyelni, ki az alkalmas áldozat. Néha-néha azért beszélgetett el a kuncsaftjaival, hogy rájöjjön, érdemes-e elvennie az életét, vagy sem.
Belépve a bárba majdnem hanyatt vágott minket a meleg. Büdös volt, tömény alkohol és dohányszag terjengett, ami meglehetősen irritálóan érintette az amúgy is érzékeny szaglásunkat. Rá nem tudtunk jönni, hogy Gino hogy bírja ott órákon keresztül…

- Szevasz, Gino! - üdvözölte sötét pillantással Sebastian. - Mi a helyzet?
- Változatlan, barátom, változatlan! - sóhajtott fáradtan Gino. Gino figyelmét nem kerülte el, hogy Sebastian és én lopva körülnéztünk a kocsmában. Koszos ing volt rajta és kötény, egy ronggyal törölgette a kiömlött italt a pultról. De ő mindent észrevett. - Csomó, fáradhatatlanul részeg alak… Ezekben nincs semmi élvezet. - még nagyobbat sóhajtott, majd rám nézett. - És te, Victoria? Le tudod már vadászni egyedül az áldozatodat?
- Egész tűrhetően csinálom… - vigyorodtam el, miközben sötét fény csillant a szemeimben, és a petróleumlámpa fényében megcsillant a hegyes szemfogam.
- Csak ne szerénykedj! - húzta fel a szemöldökét Sebastian. - Mintha vá… - óvatosan körülnézett, nem hallja-e senki, de szerencsére vagy a szkanderbajnokságot figyelték az amúgy is illuminált vendégek, vagy épp kiadták a napi menüt a sarokban - plusz munkát adva ezzel Ginonak.

- Hé, haver, otthon add ki az ebédet, ne az én kocsmámban, megértetted!! - rivallt rá egy görnyedt hátú fiatalemberre, majd Sebastianhoz fordult. - Hol is tartottál?
- Épp azt akartam mondani, hogy olyan, mintha csak vámpírnak született volna. - kezdte ecsetelni élvezettel. - Nem olyan, mint Eric volt. Hihetetlen, hogy én haraptam meg és ilyen erős lett.
- Én mindig mondtam, Sebastian, a nőkkel vigyázni kell, mert veszélyesek!
- Nekem mondod, ő még vámpír is mellé… - csóválta meg a fejét.
- Úgy mondod, mintha baj lenne. - szólaltam meg.
- Nem baj, de az erő és a temperamentum veszélyes elegy. A nőkben pedig van ám spiritusz. - vigyorodott el Sebastian. - Ideje utánanézni a reggelinknek. Kezdek merülni. Legalább két hete nem vadásztunk, ez azért sok egy kicsit.

- Oké, akkor kettéválunk. - szóltam - Te arra mész, én pedig a hátsó helyiség felé.
- Aztán csak óvatosan és tisztán, nem szeretnék sokat takarítani alvás előtt! - morogta a bajsza alatt Gino, miközben Sebastian és én kettéváltunk.
Sebastian - szokásához híven - körbeválogatta a lehetséges áldozatokat, majd valami ígéret fejébe szépen elcsábította valami sötét, beláthatatlan helyre, majd még mielőtt az szólhatott volna, szépen, csendben kiszívta a vérét az utolsó cseppig. Alapos munkát végzett, nem is volt vele semmi gond. Öt percen belül ő már a bárpultnál ült - újfent.

Én körbenéztem, vajon ki lenne a megfelelő. Különleges külső tulajdonságot kerestem, amely a halandók között kuriózumnak számít, valami olyan, ami a halandókat elámítja, de a vámpírt elégedetté teszi. Fontos a különleges adottság, akkor a vére is különleges… Meg is van!
Egy fiatal férfi üldögélt az egyik sarokban. A cigarettafüstön keresztül nehezen tudott volna észrevenni bárkit is, én viszont egyenesen a szemébe néztem. Abba a gyönyörű égszínkék szemeibe. Bámulatosan, líraian szép, és szívfacsaróan szomorú szemei voltak. Azonnal tudtam: ő a megfelelő. Próbáltam halandó szemmel megközelíteni a bánatát. Nem volt nehéz kitalálni, mi baja lehet. Társaságra vágyott, mint mindenki. Várta egy barátját, aki nem jött. Én pedig ott voltam neki, csillapítani a magányát. Sebastian negyed óra múlva annyit érzékelt az eseményekből, hogy kart karba öltve távozok az idegennel, miközben rákacsintok bíztatóan.

- A fenébe, hogy mindig jobbakat talál, mint én… - motyogott a poharába, majd egy hajtásra kiitta. - Nemsokára a hatszázötvenediket is betöltöm, de ez a lány százhúsz évesen jobban vadászik, mint én.
- Mert a női ösztönei szépen kiegészítik a vámpírvért. Ennyi az egész. Kevés olyan jó ösztönökkel megáldott nő van a földön, aki vámpír is egyben. - pucolta meg a poharat a kezében. - Victoriának nagy szerencséje lett ezzel. Talán ő lehet egyszer az utolsó közülünk.

- Honnan veszed, hogy egyszer lesz utolsó? - hökkent meg Sebastian.
- Onnan, hogy valahol lehetett első is. Ahonnan ered a fajtánk. Nyilván lesz utolsó is, ahol véget ér a halhatatlanság. Vannak balesetek, amikben meghalhatunk. Az unokatestvérem például annyira elkábult egy áldozata vérétől, hogy elfelejtette magára húzni a koporsófedelet és még a spalettát sem csukta be. - összehúzta a szemöldökét. - Mondd, láttál már odaégett sültet? Annál nem nyújtott szebb látványt, de túltett rajta!
Míg Gino és Sebastian a kocsmában beszélgettek, én Teodorral - a szép szemű idegennel - haladtam egyre gyorsabban egy szálloda felé. Pillanatok múlva felértünk az emeletre és a dohos szobába vetettük magunkat. Teodor türelmetlenül rángatta le rólam a ruhát, és a vámpírösztönök úgy lüktettek bennem, hogy nem bírtam megállni, hogy ne játsszak vele egy kicsit. Én is megérdemlek egy kis élvezetet…

Megszabadított a kabátomtól, és azonnal az ágyra vetette magát velem. Kapkodva gombolta ki a ruhám hematit gombját, de megállítottam a kezét. Fellobbant egy érzéki tűz a szememben és nem volt megállás, mert kívántam a vérét. Ez az erő kellett, amely a vérében lüktetett, ezt kerestem benne. Lendülettel a hátára fordítottam, moccanni sem bírt. Nyitott inge alól kivillant formás idomú mellkasa, ajkammal illettem rajta az enyhén sós ízű bőrt. Szenvedélyesen ízletes volt… mondhatni. Ahogy egyre feljebb csúsztam a nyakához, belepillantottam a szemébe. Az övében megcsillant valami, ahogy az enyémben is. Az ő szeme félelmet, az enyém diadalmasan feltörő erőt sugárzott, mely ráébresztette Teodort a helyzet komolyságára.

Próbált kiszabadulni, de én lefogtam a karját. Szomorúkék szemeiben láttam a csodálkozást, a hitetlenkedést, és a félelmet hegyes szemfogaim és tűzben égő szemeim láttán. Nem húztam az időt. A nyakához bújtam és belemélyesztettem a fogaimat. Mint egy kellemes borzongás, úgy áramlott a testembe friss vére. A borzongás viszont átcsapott tajtékzó hullámokba. Mihelyst az utolsó csepp vére is elfogyott, vad örvénylés vette kezdetét a fejemben. Szívem hevesen kalapált, és a semmi máshoz nem hasonlító érzés elcsitította bennem az oroszlánt.

Elégedetten másztam le az ágyról, begomboltam a ruhámat és felkaptam a kabátomat. Épp, mikor a hajamat igazítottam meg, kavicsok koccantak az ablakon. Kinéztem. Sebastian ácsorgott az ablak alatt.
- Az lehet, hogy bárhol megtalállak, de attól még nem kellett volna a város másik végéig sétálnod vele! Siess egy kicsit! - kiabált fel a harmadik emeletre.
- Megyek mindjárt! - szóltam le. Visszanéztem. Teodor az ágyon feküdt, széttárt karokkal, a szemei nyitva. Bűntudattal simítottam le a szemhéját.
- Jössz már? - mordult fel türelmetlenül Sebastian.
- Jól van, na, megyek! - csattantam fel. Átvetettem a lábam az ablakpárkányon, majd három emeletnyi zuhanás után macskásan talpra estem. - Nem lehet igaz, hogy nem bírsz magaddal…
- Csak tudod kicsit féltékeny leszek, ha tudom, hogy mit csinálhatsz egy szállodában egy szép szemű fiatal férfivel édes kettesben. - húzta el az orrát fintorogva. - Ha jól gondolom, teljesen elcsavartad a fejét…

- Miért talán baj? - tettem keresztbe a kezem.
- Nem csak néha azt kívánom, bár az enyémet csavarnád el ilyen lelkesen.. - mosolyodott el. - Olyan kívánatos tudsz lenni, amikor ilyen fülledten nézel, mint most. - ölelte át a derekam. - Mit gondolsz, van esélyem rá, hogy játszhassak veled vadászosdit? Megengedem, hogy te legyél a vadász…- csókolgatta a nyakamat.
- Te jó ég! Elvesztetted az eszed! - nevettem fel, miközben ajka csiklandozta a nyakamat.
- Ugyan, még csak most kezdem!

- Ami azt illeti, nekem is jólesne egy kis öhm… vadászosdi… - Azon se volt időm, hogy eltöprengjek, vajon honnan szed ilyen hülye fogalmakat, mert erőteljesen megragadta a derekamat és felugrott velem a legelső ház tetejére. Észbe se kaptam, máris otthon voltunk, miközben százszor érzékibben és százszor gyengédebben varázsolta le rólam a különböző ruhadarabokat, mint ahogy azzal Teodor próbálkozott. Nem is tudom hány századik lecke volt, amit meg akart tanítani… Azt hiszem azt, hogy a jó munka öröméhez nem kell mást csinálni, csak nem gondolni semmire, csak arra, hogy a jó munkát mennyivel jobban esik megünnepelni...