Egy vámpír élete-VII.

A lakás ajtaját nyitva találtam.
-Legalább bezárta volna maga után- mérgelődtem magamban, miközben belöktem azt.
A szoba ugyanúgy állt, ahogyan azt hagytam, csak annyi változást találtam, hogy ki voltak húzva a függönyök. Néma csend volt, semmi sem mutatta az élet legapróbb jelét sem.
Jó szokásomhoz híven felakasztottam a kabátom a fogasra, s kivettem belőle azt a faragott fadarabot, amit utazásom előtt magamhoz vettem. A nappali felé igyekeztem vele, hogy visszategyem eredeti helyére, mikor egy ismerős érzés fogott el: mentorom közelségét éreztem. Nem foglalkoztam vele, s az asztalon levő díszes dobozba helyeztem el azt, de a hirtelen az érzés még erősebbé vált.
-Szervusz Marius!- köszöntöttem őt, de nem néztem rá, s tovább munkálkodtam az asztal fölé hajolva.
Rövid hallgatás után kaptam csak választ, azt is csak úgy, odavetve, közömbösen.
-Látom az érzékeid nem tompultak cseppet sem- válaszolta.
-Tudod,- egyenesedtem fel, s ránéztem- nálam, van egy olyan szokás, hogy ha valaki köszön azt viszonozni szokták.
-S ha valakinek köszönsz, arra illik rá nézni- vágott vissza mérgesen.

Lesütöttem a szemem, s éreztem, hogy nem helyén való volt az, amit mondtam neki, főként, ahogyan. Ő mesterem, jogom van őt tisztelni.
Előjött a szoba egyik sötét sarkából és elindult egyenesen felém. Ránéztem, de arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni, hogy boldog-e, szomorú-e, mérges-e. Képtelen voltam rá.
-Miért félsz tőlem kicsim?- kérdezte, s mikor már teljesen odaért hozzám, pár centire állt csak meg tőlem.
-Nem félek. Csak........
-Csak fáj, hogy szó nélkül itt hagytalak?- emelte fel a fejem.
Pillantásomból ki tudta olvasni a választ, s magához ölelt.
-De most itt vagyok, nem lesz már semmi baj. Rendben?
-Rendben- mondtam neki elhaló hangon.

Jól esett ez a melegség, ez a szeret, amivel körbevett akkor engem. Nem voltam képes rá, hogy haragudjak, vagy akár utáljam őt azért, amit tett.
Nem változott sokat: barna, vállig érő haja még mindig ugyanolyan csapzott volt, mint mikor utoljára láttam, arcvonásai semmit sem változtak. Gyorsan ennyi volt, amit fel tudtam mérni rajta, s kibújva az öleléséből vigyorogva megkérdeztem tőle:
-Kérsz valamit?- s már indultam is a konyha felé.
-Egy kis innivalót, ha szabad- és helyet foglalt.- Szép helyen laksz- próbált meg beszédbe elegyedni velem.
-Köszönöm. Sokat keresgéltem, hogy megfelelő helyet találjak magamnak- mondtam, s egy borosüveget és két poharat fogva visszatértem a nappaliba.

Letettem elé az egyik poharat, s megtöltöttem neki az éltető nedűvel.
-Köszönöm.
-Nincs mit............ És mégis hogy jutottál be a lakásomba?- így én rövid szünet után, s le telepedtem mellé.
-A barátod, Abbidalaine segítségével. Megkaptam tőle a lakáskulcsod másolatát.......
-Ez szép! A hátam mögött itt szervezkedtek.....
Marius higgadtan vette tudomásul, hogy nem igazán volt ínyemre ez a fajta vendégvárás, de ha már így adódott.......
-És kedves mesterem hol kívánja meghúzni magát éjszakára?- kulcsoltam össze kezeimet, s gúnyos mosoly kíséretében megkérdeztem:- Csak nem itt?
Egy pillantást vetett rám, majd lehúzta a pohár tartalmát, s levágta a poharat az asztalra.
-De.
-Gondoltam.
-Ezt értsem úgy, hogy nem szívesen látott vendég vagyok?
-Nem. Addig, amíg elfogadod az én koporsóm.....- mondtam, ám heves bólogatásából rájöttem, neki untig jó lesz ez a megoldás is.
-Akkor gyere, segíts- keltem fel, s kezénél fogva őt is felhúztam ültéből.- Az emeleten van egy nagy szekrényben- mondtam, miközben a galériára vezető lépcsőn mentünk felfelé.- Nem használom kényelmesebbnek találtam a baldachinos ágyat.
-No, lám! Változott még valami mióta elmentem?
-Azt csak te tudod megmondani.

Az emelet egyik sarkában volt a szekrény, méretei miatt könnyű volt észrevenni. Elmentünk oda, s kinyitva az ajtót egy tekintélyes tömegű koporsó zuhant a padlóra belőle, nagy port kavarva maga után.
-Erről volna szó- mutattam rá, s tenyeremmel egy ponton megtisztítottam olyannyira, hogy látható legyen az anyag fajtája. -Mahagóni fából készült, vízlepergető réteggel bevont, aranylakatos, oldalán vasból készült fogantyúk, az alján vas lábak, belseje- nyitottam ki,- bársonnyal takart, kipárnázott, kényelmes, tágas. Elfogadod?
-Elhadartad ám- mosolygott rám.
-Tudod hány vendégem volt már?- kacsintottam rá.
-Sejtem.......- Marius gondolkodó tekintettel végig járta, megsimította a tetejét, megtapogatta a belsejét. Elégedettnek tűnt, de a biztonság kedvéért belefeküdt, hogy minden rendben legyen.
-Nos?- guggoltam le a feje mellé.
-Valóban kényelmes. És még a hátamnak is jót tesz!- viccelődött.
-Reméltem, hogy jó lesz, hiszen ez a jelenlegi legjobb koporsó a világon.
-Már csak egy gond van vele- szállt ki a koporsóból, s csukta le óvatosan a fedelét.
-Éspedig?- kérdeztem kíváncsian.
-Az, hogy te nem halhatsz velem.

Meglepődtem azon, amit mondott. Mielőtt elment volna soha nem mert ilyesmit mondani nekem, még csak gondolni sem. Mikor csak simán az ágyamon ültem, s beszélgettünk, kerülte a tekintetem, nem is nézett felém. Most ezt valahogy furcsálottam.
-Segíts levinni!- vágtam rá.
-Nem mondasz rá semmit?- kérdezte kíváncsiskodva.
-Segíts létszíves!- tereltem a szót, s közben erőlködtem tovább fekhelyével.
-Jenna! Válaszolj csak! Ezt meg úgy sem bírod el egyedül- mondta, s a lábával visszanyomta a földre.- Nos?
-Mit vársz? Mit mondjak rá?- kérdeztem.
-Nem kell, hogy mondj rá valamit- jött oda mellém, s ölelt át-, nekem más is megteszi.

Ráillesztette ajkát az én ajkaimra, s nyelvemet csatára hívta. Így álltunk pár másodpercig, mire én elkezdtem fészkelődni az ölelésében:
-Marius…- suttogtam neki.
-Ssss, ne beszélj.....- suttogta, s folytatta ott, ahol abbahagytuk.
Kezét elvette a fejemtől, s óvatosan a hátam mögé vitte, ahol elkezdte a fűzőm kibontását.
-Marius, ezt ne.......- kérleltem, s megpróbáltam lehántani magamról a kezeit.
-Engedd, hogy jó legyen neked is, nekem is!- próbált meg csitítani, de nem bírtam tovább.
-Marius, elég!- kiáltottam rá, s ellöktem magamtól.

Erőmnek köszönhetően- illetve ez esetben nem annyira,- a lökés olyannyira sikerült, hogy mesterem egészen a házfalig repült. Nagyot puffanva ért földet a sarokban, ledöntve lábáról a virágos állványt és egy kisebb díszasztalkát. Csak meredten álltam, s töprengtem azon, hogy mekkora erő birtokában vagyok. Eddig nem tapasztaltam még ezt. Ám, ijedtemben odafutottam hozzá, s megpróbáltam a törmelékek alól kihúzni őt.
-Jó erőben vagy ám!- próbált meg viccelődni.- Megerősödtél. Erőd teljesen kibontakozott mostanra. Várható volt.
-Honnan van ekkora erőm? És, és te tudtál róla?- vontam kérdőre, miközben leszedtem róla a virágföld nagyobb darabjait.

Felült, s kiborzolta hajából az esés maradványait. Miután már az összes lehető dolgot megvizsgált magán úri kényességgel, a szemembe nézett majd így szólt:
-Hosszú történet, majd elmondom. Egyelőre elég annyi, hogy most már tudod, hogy ilyennel rendelkezel. Használd jó célra- s felállt.
Nem találtam szavakat. Ennyivel elintézni valamit! Ez nem vall rá!
-Kösz. Ezzel aztán tényleg kisegítettél!- pattantam fel én is, s fel-alá járkálva a kezeimet néztem.- Szóval nagy erő birtokában vagyok. Oké. Képes vagyok a tárgyakat......- itt Marius jelentőség teljesen köhintett egyet, s rögtön helyesbítettem megfogalmazásomon:
-…illetve élőlényeket is nagyon de nagyon messzire dobni, hajítani, vagy mit tudom én mit csinálni velük- tanakodtam, s közben leültem a koporsó lecsukott fedelére. -Ha még most sem ismerem teljesen magam, akkor...- Mariusra néztem, s aggódva kérdeztem:
-Akkor mire vagyok még képes?- tártam ki a kezem.
-Hát, azt csak te tudod megmondani- válaszolta nyugodt hangvételben.
Teljesen kivoltam a hűvös feleleteitől ennek a vámpírnak. Egy kis együttérzés sincs benne? Bár hogy is volna: hisz a vámpír maga halott, s az érzései is azok.
-Legalább egy cseppnyi együttérzés lehetne benned!- vágtam a fejéhez.
-Nem hogy örülnél a képességeidnek!
-Képességeimnek? Marius, térj már észhez! Te tudtad, és nem mondtad el, ez épp elég probléma már így is! Mi lett volna, ha valahol máshol történt volna meg ez, s valami irtózatos dolgot műveltem volna??
-Még ennél is?

-Mi az, hogy még ennél is? Te csak saját magadra gondolsz? Ha bekövetkezett volna, amit mondtam, kitettetek volna a Tanácsból!- próbáltam itt egy kicsit lenyugodni, de a hév rettenetesen elkapott: -Nézz már magadba! Úgy viselkedsz, mióta visszajöttél, mint egy gyerek! Nem ilyennek ismertelek meg! Hol vannak azok az idők, mikor tökéletes párost alkottunk? Hol vannak azok az idők, mikor együtt mindent véghez vittünk?.....Megmondom én neked! SEHOL!
-Jenna, nyugodj meg!
-Nyugodjak meg? Nyugodjak meg?? Hogy kérsz te tőlem bármit is? Mi jogon? Ja, hogy te a mesterem vagy? Kit érdekel? Engem biztos nem! Nem tudom kihagyott itt kit! Nézz már magadba egy kicsit!
Marius hűvös volt, ám legbelül forrt benne a düh, legszívesebben kitekerte volna a nyakam, de ezzel mit sem ért volna el, mert: 1., halhatatlan vagyok
2., túlságosan szeret, sem mint hogy ezt megtegye.
Ehelyett lágyan így szólt:
-Elismerem, sokat vétettem, de most beismerem ezt.................Elégedett vagy?

Vérben forogtam a szemeim, már réges-régen meg kellett volna tagadnom őt a Tanács előtt egyszer, s mindenkorra, de nem volt annyi merszem. Most bezzeg! Lett volna, de még mennyi!
-Azt hiszed ennyivel beérem?- mondtam lassan.- Akkor nagyon tévedsz!- ezzel hátat fordítottam neki és átugorva a koporsót lerohantam a lépcsőn.
-Most meg hová mész?- lépett a korláthoz, s nézett utánam.
-Közöd?- vágtam vissza flegmán, s az asztalról elkaptam megint a fadarabot, azzal a kabátomért futottam.
-Van-hallatszódott rövid szünet után föntről a válasz, meglepően nyugodt hangvételben.

Meglepődve néztem fel, hisz nem vártam erre semmi feleletet. Ekkor láttam meg, hogy elkezdett sétálgatni a karzaton, de úgy, hogy szemmel tarthasson engem. Mint a vadász, amikor figyeli zsákmányát. Rossz érzés fogott el emiatt, mintha veszélyt érzékeltem volna. Nem akartam, hogy gyanút fogjon, így úgy tettem, mintha min sem akadtam volna fel, s a kabátom után nyúltam, amit nagy körültekintéssel felvettem.
-Úgysem tudsz sehova sem menni- mondta kárörvendő hangon.
-Ezt miből gondolod?- kérdeztem, s óvatosan leemeltem az előszoba faláról az Egyiptomból kapott háromágú kiskardjaim, valamint a polcról egy pár dobócsillagot. Ezeket belesüllyesztettem a kabátom belső zsebeibe, s mielőtt ki akartam volna lépni az ajtón, felpillantottam az emeletre, mégis hol lehet beszélgető partnerem. Meglepetésemre nem láttam már ott senkit, ellenben mocorgást hallottam egyenesen a fejem fölül. A mocorgást leginkább súlyos lépteknek tudtam volna elképzelni leginkább abban a pillanatban. Kinyitottam az ajtót, hogy ha baj van, akkor azonnal tudjak cselekedni. Lett is ám, amire csak ennyit mondtam:
-Ajaj!

A plafon ugyanis megrepedt, s irtózatos robajjal leszakadt. A lökéshullámtól kirepültem a folyosóra a törmelékekkel együtt, s a szemközti falnak ütközve rogytam le a fal tövébe. Az elkövetkező pár másodpercben mindent beterített a porfelhő, de nekem muszály volt felkelnem és futnom. Átszelve neki is eredtem, de közben néha hátra-hátra pillantva figyeltem, hogy mi okozta a lakásom pusztulását. A felhőből először csak egy hatalmas valaminek a fekete körvonala rajzolódott ki, majd kiugrott belőle egy vérfarkas.
-Jézusom!- szörnyedtem el, s minden erőfeszítésemmel az egérút nyerésére koncentráltam.
Muszály volt gyorsan valamit kitalálnom, hiszen üldözőm nem tétovázott a halálomat illetően.
Hála az égnek a lépcsőház ajtaja a folyosó végén volt, s onnan kilehetett jutni a tetőre, ahonnan már bottal üthette volna a nyomom ez a dög. Ez öntött belém lelket, s szinte már repültem az ajtó felé. A gondolatmenetem mind szép és jó volt, de egy kis hiba csúszott a számításba: az ajtót bezárták. Hiába feszegettem, nem nyílt ki, s ezzel csak a túlélési esélyemet csökkentettem.
-Hát itt a vég asszem- fordultam a farkas felé, akitől szinte alig pár méter választott el, s a siker édes örömét láttam megcsillanni óriási fekete szemeiben.
-Nos, akkor: itt a vége, fuss el véle- mondtam gúnyolódva, s a hátam mögött található ablakajtón kivetettem magam.

Az ablak szilánkokra tört, melynek darabjai mint megannyi hullócsillag hulltak alá, csörömpölésük pedig betöltötte az egész folyosót.
Üldözőmet váratlanul érte ez a manőver, s ő is velem együtt zuhant több mint 200 emeletet. Hallottam fájdalmas ordítását, éreztem rajta halálfélelmét, amint egyre gyorsabban közeledtünk a földhöz. Pár másodperc múlva el is értük. Én játszi könnyedséggel huppantam le a sikátor sötétjében, mint amikor egy macska leugrik a fáról, de a farkas belecsapódott egy nagy halom faládába. Néhány percig csak vártam, hátha kiugrik onnan, s rám támad, de ennek legkisebb esélyét sem láttam, mivel nem élhetett túl egy ilyen zuhanást. Összébb húztam magamon a bőrkabátot, s elindultam felé. Teljesen összetörtek a ládák a súlya alatt, néhány darab még engem is megtalált, de nem voltak ezek súlyosak. Mindössze néhány karcolás. A halom fölé hajoltam, s a grabancánál fogva felültettem. Volt benne még némi élet.
-Kinek dolgozol?- kérdeztem hidegen.
Megértette, hogy nincs értelme a tiltakozásnak, közel volt már az utolsó perce.
-Nem dolgozom senkinek. A klán követelését teljesítem......- mondta elhaló hangon.
-Miféle követelést?- folytattam a faggatást.

Mielőtt folytatta volna, köhögött egyet, s vér buggyant ki a szája szélén. Látva ezt, bizsergés futott végig rajtam, de türtőztettem magam. Fontosabb volt a lehető legtöbbet megtudni.
-,,Keresd meg és vadászd le mind!” Ez az.............ez................ez az elvünk- mondta, immáron hörögve.
-És mit jelentsen ez az alakváltás? Mióta vagytok rá képesek? Mi által?- kérdeztem, de már túl későn.
A farkasembernek leállt a szíve, s feje hátra bicsaklott.
-Lásd, lelked örök nyugodalomra lelt- suttogtam, s lassan visszafektettem a ládák közé.
Némán álldogáltam még fölötte egy percig, így adóztam a halottnak. Közben azon töprengtem, hogy hogyan volt képes alakot változtatni, és egyáltalán: honnan tudta, hogy ki a mesterem? Honnan tudta, hogyan néz ki? A jelen állás alapján úgy látszott, hogy ezek nyitott kérdések maradnak.
-Na, meg az is, hogy hol fogom meghúzni magam a nappal!- mondtam fennhangon, s elindultam a megvilágított főút felé.

Kilépve rengeteg embert láttam az utcán, bár olyan nagyvárosban, mint New York, nem meglepő. Céltalanul elindultam az utca egyik irányába, s beletemetkezve gondolataimba sétáltam. Első gondolatom az volt, hogy bekönyörgöm magam Abbidalaine-hez, s ha már a nappal meg van oldva, akkor majd csak találok magamnak valamit a jövőre. Bíztam ebben a megoldásban, s úgy döntöttem, elmegyek megkeresni őt, hogy minél hamarabb megtudja a hírt. Ennek érdekében átvágtam a Central Park-on, ami mellesleg a kedvenc pihenő helyem volt, s átkeltem a hídján. Lenéztem róla, s láttam, amint a folyótükre visszaveri az őszülő New York képét, melyet néha megzavart egy-egy tarka falevél. Tovább menve hamarosan elérkeztem a város egy kicsit zsúfoltabb pontjára. Ez volt a város igazi arca: eltérő kultúrák negyedei, éttermek, boltok, kaszinók, minden, amit egy ember csak megkívánhatott. A közlekedése ennek megfelelően életveszélyes volt. Valóságos művészet volt átmenni az autók áradata közt Stopnál, mivel ha nem vigyáztál, könnyen egy biciklista áldozatává váltál. Nem fogott ki rajtam hála az égnek ez a megbolydultság, s könnyen átjutottam az utca túloldalán található csöndes kis sikátorba. Tele volt szeméttel, karton- és fadobozokkal, kukákkal és a csatornából feljövő gőzzel. Biztos léptekkel elindultam, amit a házfalakról visszaverődő cipőkopogás is mutatott. Egy halandó számára ijesztő lett volna, főként, hogy néha egy-egy patkány zörgette meg a kukákat, s a falak oldalán levő tűzlétrákról macskanyávogás is hallatszódott.

Teljesen üres volt egy erre tévedőnek, ám sokan okkal jönnek ide. A titok nyitja úgy az utcafelénél egy ajtóval kezdődik, melyet néhol átfaragtak nonfiguratív motívumokra, s ezeket kivilágították. Sokan hiszik rá, hogy valamiféle bordélyház, ahova kéjelegni járnak, de ez koránt sincs így.
Az ajtóhoz érve megfogtam a kopogtatót, s három erőteljes ütést mértem az ajtóra.
-Ki vagy és mit akarsz?- húzódott el a kukucskáló, s egy ismerős arc szempárjai néztek rám.
Elmosolyodva nekitámasztottam a karom a bejárathoz, s így válaszoltam:
-Ugye nem kell bemutatkoznom neked?
-Jenna!- kiáltott fel az emberke, s már nyílt is az ajtó.- Jó öreg Jenna! Téged lehet látni is?
Az ajtó őrzője egy Fred nevű, szeretetre méltó vámpír volt, akinek magassága alig volt 140 cm. Hogy probléma nélkül elérje a kukucskálót, belülről egy masszív deszkalapot szögeltek fel, amire fel tud állni.
-Na tessék! Ezt jól megkaptam!- mondtam tréfálkozva.- Szóval öreg vagyok.......
-Tudod te, hogy hogyan értettem. De gyere, bent már a tetőfokára hágott a hangulat- fogta meg a karom, s húzott a klub belseje felé.
-Igazából nem bulizni jöttem, hanem keresek valakit.
-Ne is mondd, tudom, hogy kit!
-Könnyű olvasni más fejében, igaz?- vontam kérdőre.
-Nem, nem dehogy! Ezt tudtam anélkül is!
-Nem hiszem, de azért, próbáld meg!
-Hát Mariust!- mondta magától értetődően.
-Az igazat bevallva nem őt, de ha már itt tartunk: ITT VAN????- hüledeztem.
-Pontosan, na, gyere, bekísérlek hozzá.

Kicsit tartózkodtam ettől, hiszen a mai események után már nem igazán tudtam hinni az ilyen hírben.
-Azért tegyünk egy próbát- mondtam nem sokat remélve.
Ezzel belöktük a csuklóajtót, s elvegyülve a tömegben, valódi mentorom keresésére indultunk.