Egy tiltott szerelem gyümölcse

Ülök a buszon. Fáj a fejem. Már megint. Mostanában elég gyakran fáj. Szinte szétrobban. A táskámba nyúlok fájdalomcsillapítóért. Kiveszek egy darabot a bogyók közül, s vízzel lenyelem. Az isteni csoda még várat magára. Nem múlik el egyből a fájdalom.
- Jajj, még fél óra és otthon vagyunk! –sóhajt fel Lina.
- Hál’ Istennek! Már nincs sok hátra! –mosolygok barátnőmre. –Már megint hasogat a fejem. –panaszkodom fancsali képpel.
- Vettél már be gyógyszert? –bólintok. –Akkor várj. Nem hat egyből.
- Tudom. –az út további részében nem szólunk egymáshoz. Néhány megállóval onnan, ahol leszállnék, rosszullét fog el. Hányingerem lesz, a fejfájásom rosszabbodik, szédülök és forog velem a világ. Felállok Lina mellől, s hasam fogva, meggörnyedve megnyomom a leszállásjelzőt.
- Szandi! Mi a baj? –rohan kétségbeesetten utánam barátném. –Mid fáj? –észreveszi, hogy fogom a hasam. –A hasad? Mi baj? Mondj valamit! Kérlek!
- Rosz- sz… ul… va… gyo… k… - csak ennyit tudok kinyögni, ezután elvesztem az eszméletemet. Egy kissé hűvös, fehér szobában térek magamhoz. Felkelek az ágyról. A szoba nem túl nagy, de hangulatos. Minden hely ki van használva benne. A falon nők és gyermekek képei vannak kirakva. Anyuka és gyerekei. Aranyosak együtt. Elnézem őket és boldogság járja át lelkem. Merengésemből egy ismerős hang zökkent ki. Lina az. Aggódó arca mindent elárul.

- Jaj, Szandi! Úgy aggódtam miattad! –borul nyakamba.
- Jól vagyok. –veregetem meg hátát finoman. –Nem kell aggódni. Folyton csak aggódsz. Olyan vagy, mint egy anyuka. –mosolygok rajta.
- Mert folyton olyan helyzetekbe hozol, amikben csak idegeskedek és aggódok miattad! –kissé felcsattan, de az orvos jön, nincs ideje folytatni a kiselőadást.
- Beszélhetnék önnel négyszemközt, hölgyem? –néz rám kérdőn.
- Igen. –felelem. –Megvársz kint? –nézek Linára kérő szemekkel. Bólint, s kimegy. Miután becsukja maga mögött az ajtót, a doktor leül az asztalánál, s engem is hellyel kínál. Leülök egy székbe, s kérdő tekintetemet a doktorra emelem.
- Nos, mielőtt megmondanám a diagnózist, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.
- Igen? Hallgatom!
- Nos, az első kérdésem: ön elmúlt már ugyebár 18 éves? –bólintok. –És… még iskolába jár?
- Igen. Most fogok érettségizni. 4 hónap múlva.
- Értem. –szól pókerarccal. –Szabad megkérdeznem, hogy önnek van most párkapcsolata? –a kérdése ledöbbent. Elpirulok, kissé megilletődöm, de bólintok. –Értem. És… ezzel a baráttal… folytatott az elmúlt hetekben szexuális viszonyt? –kérdi szemrebbenés nélkül.
- Már megbocsásson, doktor úr, de ennek mi köze van a diagnózishoz? –pattanok fel ültemből. A doktor is feláll.
- Nagyon is sok. Szóval volt szexuális kapcsolata a barátjával vagy sem? –kérdezi még mindig pókerarccal, kissé türelmetlenül.
- Hát… igen… volt… - ülök vissza szégyenlősen.
- Értem. –ő is helyet foglal székében. Kényelmesen elhelyezkedik, s közli velem a hírt. –Ön állapotos, kisasszony.
- Hogy micsoda? –szemeim elkerekednek. –De hát… én… nem… - ekkor gondolok csak bele, hogy tényleg. Mi nem is védekeztünk. Ekkora felelőtlenséget követtünk volna el? –Jézusom… - csak ennyit tudok kinyögni. Döbbent és meglepett vagyok. Hülyének és figyelmetlennek érzem magam. Felelőtlen voltam. Nagyon felelőtlen. Ekkora hülyeséget csinálni. És ráadásul ezzel nem csak a magam életét, hanem Balázsét is elrontottam. A hév, a szerelem, a vágy… teljesen úrrá lett rajtunk… és nem is védekeztünk. Ez nagy hiba volt. Nagyon nagy hiba. De már nem tudunk mit csinálni. Az idő kerekét nem tudjuk visszafordítani. Bele kell törődnünk hát a sorsunkba.

- Kisasszony… - látja, hogy magam alatt vagyok, s megpróbál talpra állítani. –Ha ez segít. –kezdi, de nem igazán figyelek rá. –Nem kell ennyire aggódnia. Az abortusz manapság…
- Nem! –pattanok fel helyemről. –Abortuszról egy szót sem akarok többet hallani!
- Értem. Szóval megtartja a kis jövevényt. –tetszik ez a kifejezés. „Kis jövevény”. Aranyos, ahogy mondja. Most kezdek csak belegondolni, mi is történik velem. Babát várok… a szívem alatt hordozok egy életet. Egy „kis jövevény”- t várok. De… ekkor hirtelen eszembe jut valami. Balázs. A gyermekem apja. Aki még maga is egy gyerek. Hiába szeretem. Még csak 16 éves. Én pedig 18. Tudom, hogy a kapcsolatunk így sem felhőtlen. És ez a gyerek… így is tiltják tőlem a szülei. Nem akarják, hogy egy nála idősebb lánnyal járjon. De ő ellenszegül a szülei akaratának, s mégis találkozgatunk, és szeretjük egymást. Az én szüleimet úgymond, nem érdekli, hogy hány éves. Ha szeretjük egymást, nincs kifogásuk a kapcsolatunk ellen. Ennek én nagyon örülök. Titokban kell viszont találkoznunk Balázs szülei miatt. Nagyon mérgesek rám, amiért elcsábítottam a kicsi fiacskájukat. Nem kellett nagyon csábítani. Jött ő magától is.

Az első találkozásunkkor a buszon ültem, ami az Etelére vitt. Megláttam néhány haverjával. Jóval idősebbnek néz ki, mint amennyi. Nagyon helyesnek találtam. Mosolygott és röhögcsélt a barátaival. Felszálltak a buszra, s leültek velem szemben. Én épp Linával folytattam eszmecserét. Tekintetünk találkozott. Gyönyörű szép zöld szeme volt. Hosszú másodpercekig fürkésztük egymás mélységét. Majd ő elfordult, s újra a haverjaival kezdett dumálni. Mivel elbambultam, Lina meglökött, s feleszméltem kábulatomból.
- Mi van? Mit bámulsz ennyire? –nézett abba az irányba, ahol az ismeretlen, helyes srác ült. –Ó! –szélesen mosolygott. –Már értem!
- Mit értesz? –néztem rá kérdőn. Még magamnak sem akartam bevallani, hogy tényleg tetszik nekem ez a srác. De tényleg tetszett. Már első pillanatban. Csak mivel nem közeledett felém, nem foglalkoztam vele.
- Semmit. –kuncogott barátnőm. –Semmit. –felállt, s jelzett. –Nem jössz? Vagy még maradsz? –kacsintott a srác felé. Megcsóváltam a fejem, felálltam, s mikor elmentem a srác mellett, rám nézett. Hosszan egymás szemeiben kutattunk. Majd megállt a busz, s én leszálltam. Végig, még a busz el nem ment és mi be nem mentünk a suliba, magamon éreztem a fiú tekintetét.
- Tetszett az a srác! Ne is tagadd! –szélesen mosolygott barátném.
- Hát… nem volt rossz. –mosolyodtam el visszagondolva gyönyörű szemeire. –Kimondottan tetszett. –pirultam fülig.
- Tudtam! –barátnőm eszelős tekintetét látva felkacagtam. Aznap nem láttam többé a „buszos fiú”- t. Mivel nem tudtuk a nevét, csak „buszos fiú”- nak neveztük. Másnap ugyanabban az időpontban, ismét megpillantottam a buszon. Lina nem volt velem. Később kellett bejönnie a suliba. A fiúval sem volt senki. Amint meglátott, felragyogtak zöld íriszei. Egy darabig – láttam rajta – hezitált, majd felállt, s mellém lépett.
- Sza… szabad ez a hely? –kérdezte vörösödő fejjel.
- Igen… - mondtam egy nagy gombóccal a torkomban. Innentől simán ment minden.

Beszélgetni kezdtünk, bemutatkoztunk egymásnak, s a suli utánra megbeszéltünk egy találkát. Elmentünk a közelben egy pizzázóba, s beültünk beszélgetni. Másnap is és az azutáni nap is elmentünk valahová. Szépen- lassan megismertem, s beleszerettem. A korkülönbség az elején zavart, de aztán beletörődtem. Rájöttem, hogyha az ember nagyon szeret valakit, akkor mindegy, hogy hány év van köztük. Mindegy, hogy ki, mit gondol róluk, minden mindegy, csak az a fontos, hogy szeressék egymást… teljes szívükből. És mi szeretjük egymást. A szülei nem fogadtak el. A mai napig nem. Pedig már lassan egy éve járunk. Ő mindig veszekszik a szüleivel miattam. Szegény. Úgy sajnálom. Már arra is gondoltam, hogy ne találkozzunk, hátha elfelejtjük egymást, s akkor a szülei is megnyugodhatnak. De nem. Nem megy. Nem tudom elfelejteni őt. Egyszer tartottunk egy „kis szünet”- et. Megbeszéltük, hogy néhány napig, esetleg hétig nem keressük egymást. Ennek az lett a vége, hogy egy nap után rohantunk egymáshoz. Nem bírtuk ki egymás nélkül. Szóval szerintem nagyon szeretjük egymást.
- Jaj… - elkeseredettségem a tetőfokára hág, mikor visszatérek merengésemből. Gondolataim sebesen száguldoznak fejemben. Egy percre sem állnak meg. Nem vagyok képes józanul gondolkodni. Ha ez így folytatódik, megőrülök.
Balázs… vajon mit fog szólni? Örülni fog? Vagy mérges lesz? Lehet, hogy nem akarja majd… megtartani a babát. Abba belehalnék. Nekem kell ez a „kis jövevény”. Szeretném megtartani, s felnevelni ezt a gyereket. Ha Balázs… nem akarja… én akkor is felnevelem. Ha kell, egyedül.

- Hölgyem. –szólít meg az orvos. –Szeretné megnézni a magzatot?
- Én… ö… igen. –elfelejtem minden gondomat. Az orvos az ágyhoz vezet, ahol ezelőtt feküdtem. Visszafekszem rá, s valami kék trutyit ken a hasamra. Olyan, mint a folyékony szappan, csak hideg. Egy gép van mellettem jobbra, amivel a doktor úr az ultrahangot készíti.
- Na, itt is van! –mutat a monitorra. Egy lüktető pontot látok. Ugyan nem sokáig, nem sok mindent látok belőle, de már most érzem, hogy nagyon kötődök hozzá. Ő vér a véremből, hús a húsomból. Az én gyermekem. És Balázsé. Boldog vagyok, hogy megnézhetem a „kis jövevény”- t. az orvos kikapcsolja a gépet, letörli rólam a kék gélt, majd meghallgatja a szívverésemet. És persze a babáét is. Hisz most már ketten vagyunk.
- Rendben. Mindkettejük szívhangja normális. –mosolyog rám a doki. –Ha szeretne valakivel beszélgetni… a terhességéről, a tanulásról, gondjairól vagy bármi másról, én itt leszek. –bíztatóan megsimogatja a hátam. –És várom vissza 2 hét múlva, rutin vizsgálatra!
- Köszönöm, doktor úr! Mivel tartozom?
- Semmivel.
- De…
- Nem. –csendre int. - Tényleg semmivel. Hisz… ez semmiség volt. Majd legközelebb, rendben? Kismama. –felkuncog. Én is elmosolyodok.
- Rendben. Köszönöm.
- Nincs mit. –az ajtóig kísér, kinyitja, majd búcsúzunk. –Viszlát!
- Viszontlátásra! –csukja be az ajtót. Egy nagyot sóhajtok. Lina felugrik helyéről, s odasiet hozzám. Kérdő tekintetét látva elmosolyodok.
- Gyere! Elmesélem, mi volt. –intek a kijárat felé. –Éreztem, hogy… valami nem jó… a testemmel… de ez… - még mindig hitetlenkedek, de rá kell jönnöm, hogy ez a valóság. Hasamra teszem kezem, megsimogatom, majd pityeregni kezdek.

- Szandi… - döbben le barátném. –Te… - elkerekednek szemei. –Te… te… terhes… vagy? –böki ki végül.
- I- igen. –szipogom.
- És… Balázstól?
- Persze, hogy Balázstól! –csattanok fel.
- Jó- jó. Bocsi. Csak… gondoltam, azért megkérdem. Ne hari.
- Semmi baj.
- És… most mihez fogsz kezdeni? Elveteted?
- Nem! –abbahagyom a sírást. –Megtartom a babát. Eszem ágában sincs elvetetni! Bennem most fejlődik… egy élet. Egy aprócska „kis jövevény”, akit majd miután megszültem, fel kell neveljek. –elöntenek az anyai érzések. - Hiszen én… felelősséggel tartozom egy emberi lény iránt!
- Ezt nagyon szépen mondtad. De… ha Balázs nem…
- Ha ő nem akarja, én akkor is felnevelem! Ha kell… - elszorul a szívem. –Akkor egyedül! De felnevelem ezt a gyereket!
- Értem. –nem túl hosszú, de annál kínosabb csend áll be a beszélgetésben. Görcs van a gyomromban, kicsit hányingerem is van és szédülök is. Kiérünk a rendelőből, s kicsit már jobban érzem magam, ahogy friss levegő áramlik tüdőmbe. Mélyen beszívom.
- Menj haza nyugodtan! –fordulok Linához. –Egy kicsit most… egyedül szeretnék lenni.
- Értem. De… ne felejtsd el, hogy én mindig itt vagyok neked! Ha… szeretnél valakivel beszélni…
- Tudom. –magamhoz ölelem barátném, s ő viszonozza. –Köszönöm.
- Bármikor. Szia. –válunk el. Ő a másik irányba indul, én pedig felfelé egy kisebb dombon. 20 percbe is beletelik, míg hazaérek. Holott kevesebb, mint 10 perc alatt otthon szoktam lenni. De most… ki kell szellőztetnem a fejem. Valamennyire sikerül is lehiggadnom. Átgondolom a dolgokat, s arra a következtetésre jutok, hogy először is a szüleimmel kell beszélnem. Hogyha ők nem állnak mellém, nem tudom mihez kezdek majd.

- Sziasztok. –köszöntöm családom. Már mindenki itthon van.
- Szia, kislányom! Hol voltál ilyen sokáig? –siet elém anyám.
- Orvosnál. –aggódó tekintetét látva hozzáteszem. –Nincs semmi bajom. –nagyot sóhajtok, majd leülünk az ebédlőben, s elmesélem nekik (anya és apa) a buszon és utána történteket.
- Jézusom… - anya úgy viselkedik, mint egy robot vagy mint egy élőhalott. Úgy beszél (vagyis inkább dadog), idegesen rángatózik a szeme, falfehér az arca és szaggatottan veszi a levegőt.
- Anya… - potyogni kezdenek könnyeim. –Ne hara… gudj… - szipogom. Nagyon rossz érzés így látni őt. Azt a kedves, megértő, szeretetre méltó asszonyt, aki felnevelt, szeretett, mikor beteg voltam, ápolt. És most… látni az arcát, mennyire csalódott bennem. Az egy szem lányában. –Én… nagyon figyelmetlen vagyok… én… nem is gondol… kodtam… én… én… - elakad a hangom. Nem tudom tovább mondani. De nem is tudnék mit. Erre a figyelmetlenségre nincs mentség. Anyám összeszedi magát sírásomat látva. Feláll, s mellém lép.
- Akármilyen hibát is követtél el. Akármennyire is figyelmetlenül és felelőtlenül cselekedtél. Még mindig az én lányom vagy. És az is maradsz! –ezek a szavak csak még jobban megríkatnak. Anya karjaiba borulok, s folytatom a zokogást. Gyengéden ölel, érzem benne a rengeteg szeretet és megértést. Percekig csak állunk és ölelkezünk. Majd apa megszakítja ezt a meghitt pillanatot.
- Szandi! –tekintetem apára vándorol, aki komoly képpel ül a helyén és szivarozik. Ha ideges, mindig szivarra gyújt. Rossz előérzetem van.
- Igen? –kérdem félénken.
- Ülj le! –szól parancsolón. Engedelmeskedem. Anya is leül. –Nos… ez a váratlan… terhesség… Balázstól van, igaz? –bólintok. Felháborít, hogy egyáltalán ilyet kérdez tőlem. Miért gondolja mindenki, hogy nem tőle van? Miért ne tőle lenne? Hiszen szeretem! –Értem. Ez nehezebb dió lesz, mint gondoltam. –keservesen felsóhajt. –Mint te is tudod… Balázs szülei… nagyon ellenzik a kapcsolatotokat. És ez a gyerek… ez a gyerek megbolygatja a dolgokat. Csak még jobban. –ismét egy keserves sóhajtás. –És… azon gondolkodtál már, hogy… meg akarod- e tartani ezt a gyereket?

- Persze, hogy meg akarom! Micsoda kérdés ez? –felpattanok ültemből, s mérges tekintettel nézek apára. –Bocsánat… - kapok észbe. –Igen. Meg akarom tartani. Nem érdekel, hogy ki mit gondol. Hogy ki, mit szeretne. Én… ha kell… egyedül is felnevelem ezt a gyereket! –visszaülök a helyemre.
- Rendben. Hát… most olyan sok mindent nem tudunk tenni. Egyelőre mond el Balázsnak a hírt. De… szerintem a szüleinek még nem kéne. Nem egyeztek bele a kapcsolatotokba, nem fogják a gyereket sem akarni. De mindegy. Most ez nem lényeg. Egyelőre az a fontos, hogy tégy úgy az iskolában, mintha mi sem történt volna. Egyelőre. Amíg megszületik a baba… addig még durván 9 hónap van, nem? –bólintok. –Akkor… még le tudod rakni az érettségit. És utána… majd mi segítünk felnevelni a gyereket. A többi meg majd kialakul.
- Köszönöm, apa. –beleborulok a nyakába, s kicsit elpityeredek.
- Kicsim… ne sírj. –átölel.
- Köszönöm… hogy ilyen… szüleim vagytok… - letörlöm könnyeim.
- Te kis butus. Hát… mikor hagytunk mi téged cserben? –kérdi anyám könnyekkel küszködve.
- Soha.
- És nem is fogunk. –jegyzi meg apám. –Na, most pedig irány tanulni, aztán lefekvés!
- Jó. Megyek már. –felballagok az emeletre, s tanulni kezdek. Megírom a leckéket, aztán elkezdem bemagolni a tanulnivalókat. 1- 2 órán belül végzek is. Hulla fáradtan, de okosan dőlök el az ágyamon. Gondolkodom. Balázsról. A szerelmünkről. A „kis jövevény”- ről. A suliról. A gondjaimról. A jövőről. Most csak boldog dolgok jutnak eszembe, elképzelem Balázst, a gyermekünket és magam, ahogy boldogan élünk együtt. Szerelemben, szeretetben. Szép- lassan álomba merülök.

Másnap suli után Balázzsal találkozom. Nem tudom, hogy elmondjam- e neki a hírt vagy még várjak vele? Linától kérek tanácsot. Ő azt tanácsolja, ha még nem érzem felkészültnek magam, akkor ne mondjak neki semmit. Még ráérek. Megfogadom a tanácsát, s úgy döntök, nem mondok semmit.
- Szia! –köszöntjük egymást egy csókkal.
- Szia, édesem! –kézen fogva sétálunk a Feneketlen- tó körül. Szép az idő. Csiripelnek a madarak. Beszélgetünk a suliról. Annyira édes tud lenni. Kedves, megértő, úgy viselkedik, mint egy felnőtt. Pedig még gyerek. De ez nem számít. Ha az ember szeret valakit, nem számít se kor, se távolság, se semmi egyéb. Csak a két fél szerelme egymás iránt. Csak az a fontos. A többi dolog mellékes.
- Mi ez a szomorú, gondolkodó fej? –néz rám meglepetten Balázs.
- Én… semmi.
- De. Látom rajtad, hogy valami bánt. Mond el… kérlek. –annyira édesen néz rám azokkal a gyönyörű szép zöld szemeivel.
- Igen… valami bánt. De… még nem mondhatom el. Nem tudom, hogyan mondjam el. Lehet, hogy sokkolni fog a hír. Erre még te sem és én sem készültem fel.
- Értem. De ha felkészülsz, kérlek mond el nekem is!
- Persze. Elmondom. Ez téged is érint. Csak… még nehéz erről beszélnem. Kérlek, bocsáss meg!
- Megértelek. Semmi baj. Nem kell bocsánatot kérned. Megértem, ha még nem akarod elmondani nekem, nem baj. Én tudok várni. –mosolyog rám azzal az édes mosolyával. Átölelem, s megcsókolom. Nagyon szeretem.
- Köszönöm.
- Szívesen. Neked bármikor bármit. Édesem. –tovább sétálunk a parton. Az egyik padon egy terhes anyuka ül, a hasát fogja, s simogatja. Belegondolok, mi lesz, ha nekem is már ekkora hasam lesz. Vajon Balázs velem lesz akkor? Vagy nem? Szeretném, ha velem lenne. Nem szeretném egyedül felnevelni a babát. Szeretném, ha lenne apukája és anyukája is. Szeretném, ha egy igazi, szerető családban nőne fel. Elhaladunk a terhes kismama mellett, s ránk mosolyog. Aztán megjön a férje (valószínűleg az) és kettesben ücsörögnek tovább. Csacsognak és boldognak tűnnek. Szeretnék egyszer én is így együtt lenni Balázzsal. Továbbsétálunk, beszélgetünk és jól érezzük magunkat. Mikor vele vagyok, nem számít semmi. Nem érzem magam rosszul, csak miután elválunk és hazafelé tartok a buszon. Elfog a hányinger és szédülés, de mikor leszállok a buszról, kicsit jobb lesz. Otthon minden nyugodtan telik. Nem esik szó se a suliról, se a babáról. Örülök is neki. Nem akarok mindig ezekre gondolni. Általános, semmit mondó dolgokról csevegünk, majd felmegyek az emeltre tanulni, s lefekszem.

Hetek telnek el. Rosszullét és szédülés lesz úrrá rajtam nagyon sokszor. Emiatt felmentést is kapok testnevelésből. Mikor visszamegyek az orvoshoz, a rutinvizsgálat jó eredményeket mutat. Megkönnyebbülök. De Balázsnak még mindig nem mondtam el, hogy mi „bánt”. Lassan már el kéne mondanom, joga van tudni. Egyik nap is találkozunk. Erőt gyűjtve állok a megállóban, s szavakat keresek. Balázs… én… hát… tudod… nem. Ez így nem lesz jó. Nem makoghatok össze- vissza. Még egyszer. Balázs… én… terhes vagyok. Nem. Ez túl… erős lenne. Be kell vezetnem valahogy. Balázs… én… a gyermekedet várom a szívem alatt. Nem. Ez túl… nyálas. Ajj! Miért nem tudom megmondani neki egyszerűen, hogy babánk lesz? Azt, kész!
- Szió, drágám! –köszön egy csókkal szerelmem.
- Hello. Ö… hogy vagy?
- Megvagyok. Köszi. És te? Linától hallom, hogy mostanság rosszul szoktad érezni magad. Ugye nincs semmi baj? –néz rám aggódó szemeivel. Elveszek szemei mélységében.
- Én… nem vagyok beteg. –szögezem le. –Csak… hogy is mondjam… én… és te… nekünk… babánk lesz. –suttogom. Örülnék is, meg nem is, ha nem hallaná meg. De meghallja. Döbbenten néz rám. Szája tátva marad a megdöbbenéstől. Homlokát ráncolva ül le a közeli padra.

- Tessék? –kérdezi hitetlenül.
- Babát várok. –még mindig suttogom, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja. Pedig rajtunk kívül senki sincs most a Feneketlen- tó körül. –Én… nem tudom, mit mondjak. Sajnálom. –erősödik fel a hangom. –Jobban is vigyázhattam volna. Sőt… nem lett volna szabad megtennünk. –sóhajtok nagyot. –De… az időt már nem lehet visszapörgetni. Ez a gyerek már elkezdett nőni bennem. –kezem hasamra teszem, s simogatni kezdem. –Ami történt, megtörtént. Kár rajta rágódni. Én… - folytatnám, de Balázs közbevág.
- Mi lesz most? Mihez kezdünk most? A szüleim… meg fognak engem ölni! –esik kétségbe. –És a suli? Hogy fejezem be a sulit? Dolgozni kell mennem, hogy eltartsalak téged… és a babát… jaj! –mondaná tovább, de csendre intem egy jókora pofonnal.
- Állj le! –felnéz rám. A pofon megtette a hatását. –Ne reagáld túl a dolgot! A szüleid nem fognak megölni, mert nem mondjuk el nekik! A sulit pedig mindketten befejezzük!
- Honnan tudod ennyire biztosan? –kérdi flegmán.
- Onnan, hogy… - ekkor olyan döntésre szánom el magam, amit még később nagyon megbánhatok. –Hogy szakítok veled! Nekem nincs szükségem egy ilyen… gyerekre! Mint amilyen te vagy! –a szívem szakad meg, amint kimondom ezeket a szavakat. De csak így tudom elérni, hogy Balázs befejezze a sulit. Ha nem szakítok vele, akkor elrontom vele az egész életét. Egy aprócska hibával. Ismerem már Balázst. Nagyon is jól. Ha valamilyen kötelessége van, annak mindig eleget tesz. S most ez a gyerek… számunkra ez is egy kötelesség. De nem szabad engednem neki, hogy miattunk rontsa el az egész életét. Felnevelem ezt a gyereket egyedül. Balázs pedig elvégzi a sulit… és… és… utána valószínűleg már soha többé nem látom őt. S a gyermekem sem fogja ismerni az apját. Ha megkérném Balázst, akkor biztos vagyok benne, hogy velem maradna és segítene felnevelni a babát. De akkor tuti, hogy otthagyná a sulit, és valami nagyon tré munkahelyen dolgozna. És megutálna engem is és a családunkat is. Azt pedig nem akarom. Inkább most váljunk el, amíg még nem késő. –Most miért nézel így rám? –kérdem undok hangon. –Sajnálom, hogy ezt így és itt kell közölnöm veled. –nem nézek rá. Érzem, hogy az akaratom, az erőm kezd elhagyni. Nem bírom folytatni a mondatomat. Belülről teljesen összetöröm a szívem. Sikoltanék, sírnék, zokognék, üvöltenék fájdalmamban, de nem lehet. Nem mutathatom meg Balázsnak, hogy mennyire fáj az elvesztése. A szakítás. Tettetnem kell, hogy már nem szeretem.

- De… én… azt hittem, jól megvagyunk együtt… - látom rajta, hogy nagyon megviseli a dolog. Majd megszakad a szívem bele. Hirtelen megkeményednek vonásai, s mérges, feldúlt lesz. –Jó, akkor szakítsunk! Nem érdekelsz. Úgyis túl öreg vagy hozzám! –vágja a fejemhez. Pedig, míg jártunk mindig azt hajtogatta, hogy egy cseppet sem érdekli a korkülönbség. Most meg… ilyen hirtelen… öreg vagyok hozzá. Ezzel a kijelentésével teljesen összetöri a szívem még meglévő, egész darabjait.
- Hát, azt hiszem, akkor itt vége is a kapcsolatunknak! Én megyek! Pá! –ezt olyan hangsúllyal mondom ki, hogy Balázs még mérgesebben néz rám, mint eddig, s dühtől vezérelve rossz irányba megy tovább. Hátranézek, s látom, ahogy bolyong össze- vissza. Felzaklattam. Nem kétséges. Szívtelenül viselkedtem, de nem volt más választásom. Szomorúan, könnyekkel küszködve, lassan andalgok a buszmegállóhoz. Hamarosan jön egy busz, s felszállok rá. Végig a földet bámulom. Egy pár van a buszon, akik csókolóznak. Csak nézem őket és elszorul a szívem. Elfordulok, hogy ne is lássam őket. Megérkezünk az Etelére, ahol megint felszállok egy buszra, s hazafelé veszem az irányt. Most is kb. 20 perc alatt érek haza a 10 perc helyett. De most már nem bírom visszatartani a könnyeim. Potyognak, mintha dézsából öntenék őket. Mire hazaérek, elfogy az összes könnyem. Már nem érzek semmit. Se szomorúságot, se bánatot, se semmit. Teljesen kiürülök. Belülről teljesen üresnek érzem magam. Kiégtem. Hazaérek, s felballagok a szobámba. Nem eszek semmit, csak lefekszem az ágyra, s virrasztok. Egész éjszaka. Sírni már nem tudok. Csak fekszem az ágyon és gondolkodom. Az aznapi dolgokon, a jövőn. Nem tudom, mi lesz. Csak azt, hogy szeretni fogom ezt a „kis jövevény”- t. Mindent megadok neki, amit csak tudok. Megpróbálok a legjobb anyuka lenni a világon.

Az órák, s a percek rettentő hosszúan telnek. Minden perc, másodperc kínszenvedés Balázs nélkül. A tanórákon elunom magam, utána pedig a magánytól szenvedek. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy valami célom van. Élnem kell. A gyermekemért. Minden nap ugyanúgy telik. Reggel felkelek, megyek az iskolába, elunom magam az órákon, aztán hazamegyek, tanulok és magányomban mindig csak zokogok. Miután már az összes könnyem kisírtam, elnyom a fáradtság.
A tanulás szerencsére még a szakítás után is jól megy. Így az érettségit is sikeresen le tudom tenni. Utána már jó nagy a hasam. A gyerek szépen fejlődik, a doki szerint egészséges kis palánta lesz belőle. Aminek nagyon örülök.
- Gyere már! Naa! Léci! –fűz Lina. Amióta szakítottam Balázzsal, mindig nyaggat, hogy menjek el vele bulizni. Hátha ott felszedünk két srácot.
- Nem.
- Naaa… ne gubózz már be! Mióta… - megáll. Rájön, hogy nem kéne Balázst felhoznia, ezért máshogy fejezi be a mondatot. Bár tudom, hogy mire gondolt valójában. –Már 5 hónapja nagyon visszahúzódó, magányos, szomorú lettél. Tom, hogy hiányzik neked… De akkor is tovább kell lépned! Gyere el velem bulizni! Csak néhány órácskára! Kérlek!
- De… most nézz rám! –már jókora pocakom van. A melleim is görögdinnye méretűek. Az egész testem megváltozott. Csak a hülyék nem vennék/veszik észre, hogy terhes vagyok. –Kinek kellenék így? –kövér vagyok. –nézek végig magamon. - Úgy nézek ki, mint egy felfújt léggömb! –barátném felkacag.
- Nem nézel ki úgy! –csóválja a fejét. –A terhesség megszépített. Csak úgy ragyogsz! Gyönyörű vagy, jól áll neked! Biztos vagyok benne, hogy mind a 10 ujjadra találnál magadnak minimum egy pasit!
- De…
- Csak semmi de! 5 hónapja alig mozdulsz ki otthonról! –dühödik be. Erélyesen, elszántan beszél hozzám, ellentmondást nem tűrő hangon. –Ma este eljössz velem a Night Clubba! Kész. Pont.
- Jó. –adom be a derekam. –Legyen. –tudom, hogy eddig mindig nemet mondtam barátném meghívásaira, de mostanra már belefáradtam. Belefáradtam a sírásba, a bánatba, a magányba. Lehet, ha kimozdulok otthonról, sikerül elfelejtenem Balázst.

Délután 3 fele átjön hozzám Lina. Kisminkel, segít ruhát választani (ami még rám jön) és ékszereket aggat rám.
- Muszáj mindet rám aggatni? Úgy nézek ki, mint egy karácsonyfa! –Lina felkuncog.
- Nem nézel ki úgy, mint egy karácsonyfa! –nevetve mondja ki a mondatot. –Gyönyörű vagy! Vedd már észre!
- Persze… - húzom el a szám.
- Igen. –nyomatékosítja szavát. –Nincs vita! Na, mehetünk! –elmegyünk a Night Clubba. Nem túl hangos a zene, nem is halk. Pont jó. Kellemes a hangulat, a világítás különösen tetszik. Legalább így nem lát senki. Félhomályban.
- Jó ez a kis sötét. –suttogom barátnőm fülébe.
- Jajj, butus! –lelki szemeim előtt látom is barátném mosolyát. –Figyeld! –áll meg a pult mellett. –Ott! Szemben a pultnál ül egy helyes pasi! Egyedül! Azt hiszem… sört iszik. –megtalálom az illetőt, akiről Lina beszél.
- Hm… nem rossz. –ülök le a pulthoz egy forgó székre.
- Nem rossz? –ül le mellém barátném is. –Szerintem, baromi jól néz ki!
- Akkor hajts rá!
- Igen, ezt fogom tenni! Csapos! –kiált oda a pultosnak. –Hozzon nekem egy blody maryt! Te mit kérsz? –fordul felém.
- Én… ö… valami üdítőt. Fantát. Citromot.
- Jaj már!
- Pedig de már! Ebben az állapotomban… - pillantok kitüremkedő hasamra. –Nem iszok alkoholt!
- Igaz. Bocsi. Akkor 2 deci fanta citromot és egy pohár blody maryt kérünk!
- Máris! –nem telik bele két perc és már ihatjuk is a megrendelt innivalókat.
- Köszönjük. A számlát majd a végén rendezzük! –a csapos bólint, majd távoz. –Na, én elmentem „vadászni”! –nevetünk mindketten. Lina felhajtja az italát, majd feláll, s kecsesen, csípőjét ingatva elsétál. Minden férfiszem reá szegeződik. Csábos és kívánatos. Még így, női szemmel nézve is. Hamar beszédbe is elegyedik kiszemeltjével. Mellém is leül egy srác. Jól néz ki. Rám mosolyog, visszamosolygok rá. Hasamra téved tekintete, s flegmán megjegyzi.
- Egy kis botlás, mi? És hol van a „boldog apa”? –kérdi gúnyosan. Bajsza alatt nevetve. Sértő, ahogy beszél. Nem csak engem sért, hanem a születendő gyermekemet is!
- Ez a kis botlás nem tartozik magára! –fortyanok fel. –Hogy jön maga ahhoz, hogy „botlás”- nak nevezze a gyermekemet? És különben sincs semmi köze az életemhez! Maga… maga… felfuvalkodott hólyag! –kicsit erősebb a hangom, mint kellene. Sokan felénk is fordulnak. Kiveszek egy 200- ast a táskámból, s a pultra teszem. –Köszönöm. –mosolygok a pultosra, aki bólint. –Viszlát! –erélyesen köszönök el a kotnyeles férfitől. Lina el van foglalva újdonsült barátjával, nem veszi észre, hogy távozom. Taxit hívok. A szüleim nem örülnének, ha egyedül, gyalog vágnék neki az útnak. Elég hideg is van az utcán. Csupán egyetlen lámpa fénye világítja be a környéket. Még mindig mérges vagyok arra a férfire. Nincs joga hozzá, hogy faggasson! Se a gyerekemről, se az apjáról! Balázs… vajon mi lehet most veled? Sírva fakadok. Miközben várok a taxira, valaki mellém sétál. Nem nézek felé. Nem akarom, hogy lássa, sírok. Letörlöm könnyeim.

- Van egy cigije? –kérdi az ismerős, bunkó hang. Felé nézek. Ő az. A „felfuvalkodott hólyag”. Rám néz. –Ne haragudjon… az előbbi viselkedésemért. Nem akartam… a magánéletében kutakodni. Én csak… nem. Erre nincs mentség. Nincs jogom kérdőre vonni… kérem, bocsásson meg! Tudja… én… voltam olyan gyáva, hogy elhagytam a barátnőmet… mikor kiderült, hogy terhes. Miután rájöttem, hogy mekkora ostobaságot követtem el… addigra már túl késő volt. Nem fogadott vissza. Pedig… csak… megijedtem. Össze voltam zavarodva. A gyermekem… azóta már megszületett. Mindennek már 4 éve. Még azt sem tudom, hogy… fiú- e vagy lány? A volt barátnőm… nem enged a közelébe. –hangja szomorú. Sajnálni kezdem.
- Sajnálom. Nekem pedig… nem kellett volna kiabálnom magával… borítsunk fátylat a múltra! –mosolygok rá. Ő visszamosolyog rám. De mosolya fájdalmas.
- Rendben. –jól elbeszélgetünk. Kiderül, hogy Misinek hívják. 24 éves és nagyon rendes ember. 18 éves volt, mikor elhagyta a barátnőjét. Azóta nem volt komoly kapcsolata. Hiába bánta meg tettét, barátnője végérvényesen lezárta vele a kapcsolatot. Ahogy a mondás tartja: „Késő bánat, eb gondolat!” miután megjön a taxis, beülünk, s ő kiszáll Pesten. Én pedig majd csak otthon. Aznap este boldogan, mosolyogva alszom el. 5 hónapja – a szüleimen, s Lián kívül – jóformán senkivel nem beszélek. Jó, hogy valakivel őszintén, gátlások nélkül, szabadon dumálhatok. Már rám fért. Telnek a napok, a hetek. Mindig találkozunk, s beszélgetünk. Erős barátság szövődik közöttünk.

Egyik nap gondolok egyet, s felkeresem Misi volt barátnőjét. Megbeszélem vele a dolgokat. Mint nő a nővel. Mint anyuka a leendő anyukával. Végül sikerül meggyőznöm, hogy Misi láthassa a fiát. Ugyanis fia született. Egy héten kétszer viheti el.
- Köszönöm. Neked köszönhetem, hogy láthatom a fiamat.
- Nincs mit. Neked bármikor szívesen segítek. Hisz te is nagyon sokat segítesz nekem. Segítettél megvenni a baba dolgait. A kiságyát, a szekrényét segítettél megvenni és hazacipelni. Berendezni a szobáját, kismama ruhákat vettünk együtt, és lelkileg is támaszt nyújtottál a nehéz pillanatokban. Köszönöm. –mosolygok rá.
- Nos, akkor mindketten köszönhetünk valamit a másiknak. –mosolyog vissza.
- Igen. –az elkövetkezendő 3 hónapban mindig összejárok Misivel és jól érzem magam vele. De még mindig bennem van a Balázs elvesztése okozta szomorúság, fájdalom. Hiába van mellett Lina és Misi is, na és persze a szüleim. Nem tudják elfeledtetni velem Balázst. Sok mindent csinálok terhességem alatt. Mindig mást. Hol olvasok, hol zenét hallgatok, hol tornázni van kedvem, hol semmihez nincs türelmem. Néha szomorú, néha vidám, néha kibírhatatlanul undok és kötözködő vagyok. De a családom és barátaim mindig mellettem állnak. Még a nehéz pillanatokban is. Már a 8. hónapban vagyok. Reggel felkelek és épp megreggelizek, mikor kopognak az ajtón. Kinyitom. Misi az.
- Hát te? Mit keresel itt ilyen korán? –kérdezem meghökkenve.
- Ma… ma van a nagy nap! Ma fog megszületni a gyermeked! Veled akarok lenni, hogy segíthessek mindenben, amiben csak tudok!
- Ez kedves tőled, de…
- Csak semmi de! Szandi… - kezdi a szokott, kedveskedő, figyelmes hangján. Ilyenkor nagyon aranyos tud lenni. –Nem hagylak most egyedül! Szükséged van egy barátra, aki támaszt nyújt! Linát is áthívtam! –mosolyog rám szélesen.
- Ajj… ő hiányzik nekem pont most! –ekkor jelenik meg az ajtóban az említett is.
- Sziasztok! Szandi… jól vagy? –kérdi aggódva.
- Semmi bajom. Szólni fogok, ha fájásaim lesznek. Na, gyertek beljebb! –invitálom be barátaimat. Egész nap nem jelentkezik semmi. Se görcs, se fájás, se semmi. Néha megrúg a baba, de ez megszokott.
- Most kicsit csalódtam a kölyökben. –sóhajt fel Misi.
- Miért?
- Azért, mert arra számítottam… hogy olyan pontos lesz, mint az anyukája. De nem. Késik. –barátnémmel felnevetek.
- A gyerek nem akkor jön, amikorra ki van írva. Hanem amikor jónak látja. Amikor érzi, itt az idő.
- De én már szeretném, ha itt lenne. –vág szomorú fejet.
- Ajj. Majd jön. Már én is szeretném a karomba zárni! Átölelni és soha többé nem engedni el! –simogatom pocakom.

Estefelé sem jelentkezik semmilyen tünet. Elunom magam, s lefekszem aludni. Barátaim ragaszkodnak hozzá, hogy itt maradjanak, hátha este megindul a szülés. Beleegyezem. Amúgy sem szeretek egyedül lenni. Szüleim épp ezen a héten utaztak Görögországba, nászútra. Én pedig maradtam egyedül. Lina és Misi kint, a nappaliban fekszenek le és ott beszélgetnek. Én pedig bemegyek a szobámba, de nem jön álom a szememre. Hónapok óta most jut először eszembe Balázs. Mióta Misi itt van nekem, azóta nem érzem magam egyedül. Minden nap meglátogat, még ha csak 5 percre is, de jön. Nagyon szeretem. Még órákig nem tudok elaludni, csak Balázsra gondolok egyfolytában. Végül a fáradtság elaltat.

Másnap kora reggel kelek, nem bírok aludni. A baba felkelt. Rúg- kapál és rettentően fáj a hasam. Nem tudom, mi lehet a baj. Ilyen rosszul még nem éreztem magam. Kitámolygok, hasamat fogva a nappaliba, ahol Lina és Misi már ébren várnak. Csendesen beszélgetnek.
- Jó… - látva arcom, járásom és hogy fogom a hasam, Lina szava elakad. –Mi baj?
- Azt hiszem… eljött az idő… - suttogom. Barátaim felpattannak, s rohannak a kocsihoz, bőröndért (amit már előre bepakoltunk), s már robogunk is a kórház felé. Több órányi vajúdás után megszülöm gyönyörű kislányomat. Eleonórát. Tudom, hogy minden kismama a saját gyerekét hiszi a legszebbnek, de Eleonóra tényleg gyönyörű. Rögtön eszembe is jut Balázs. Megint. Kezemben tartom a kicsit, mikor Lina és Misi bejöhetnek. Potyognak a könnyeim.
- Szandi… mi baj? –érdeklődik aggódva barátném.
- Csak… eszembe jutott… Balázs…
- Ajj… - odalép mellém, s gyengéden átkarol. Vigyáz, hogy a picinek ne essen baja. –Semmi baj. Ne gondolj most rá! –suttogja fülembe. –Ez egy boldog pillanat! Most ne légy szomorú!
- Rendben. Nézzétek… milyen gyönyörű!
- Akár az anyja! –bókol Misi.
- Köszi. –nem telik bele túl sok idő, jönnek, s elviszik Eleonórát. Fájó szívvel válok el tőle. De még neki is és nekem is pihennünk kell. Misi és Lina is hazamennek. Vége a beteglátogatásnak.

Néhány nap múlva hazamehetek. Eleonóra makk egészséges, aminek nagyon örülök. A szüleim, amint megtudták a jó hírt, rohantak haza. Imádják az unokájukat. Ahogyan én is kislányomat. Gyakran eszembe jut Balázs, mikor Leonórával vagyok. Márpedig igyekszem minden percemet vele tölteni. Lina és Misi sokat segítenek a gyereknevelésben. Persze csak akkor, ha a közelben vannak.

Leonóra szépen fejlődik, okos kislány. Szereti a színes dolgokat, a zenélő plüss állatokat és a televíziót. Minden este mesélek neki egy szép mesét. Csak úgy alszik el, ha valaki mesél neki. Kicsit elrontottam azzal, hogy elkényeztettem. Most készülünk Leonóra 2. születésnapjára. 2 éves lesz a kis drágaságom. Szülinapi bulit készítünk neki. Szüleim, Lina, Misi és én. Mi vagyunk a kicsi családja. Ha már apukája nincs, el kell kényeztetnem. A születésnapi bulira meghívok pár velem egykorú anyukákat, apukákat, hogy hozzák el csemetéiket. Húsz fő össze is gyűlik. A kicsik eljátszadoznak, tortát eszünk és kinyitogatjuk az ajándékokat.

Mivel még nagyon kicsik az igazi bulizáshoz, megmaradnak ott, hogy gügyögnek, gagyorásznak egymáshoz, nevetgélnek és szórakoztatják a szüleiket. Miután már rendesen elfáradnak a babócák, a szülők hazacipelik őket. Mára vége szakad a zsúrnak. Leonóra is úgy alszik, mint a bunda. Kiságya felett őrködöm egy ideig. Már mindenki hazament. Ahogy nézem a gyönyörű, ártatlan kisbabát, ahogy szuszog. Balázsra gondolok. Mikor fogom végre elfelejteni őt? Soha. Azt hiszem soha. Egyszer Leonóra is meg fogja kérdezni: hol van az apukám? Ki az apukám? Akkor mit fogok neki mondani? Valószínűleg az igazat. Azt, hogy Balázs a neve. És ezen kívül? Hogy miért nincs velünk? És hogy mi van most vele? Ezekre a kérdésekre még én sem tudom a választ! Hogy fogom akkor elmagyarázni Leonórának? Ajj. Elmegyek lefeküdni, de még ott is ezen töröm az agyam. Végül már annyira fáradt leszek, hogy el tudok aludni.

- Gyere, Leonóra! Elmegyünk vásárolni! –kapom ölbe kincsemet. –Anyu vesz neked szép ruhákat! Jó lesz? –kérdem mosolyogva kislányomtól.
- Jó. –mondja édes, gyermeki hangján. Már most milyen szépen tud beszélni. Fiatal kora ellenére. Büszke is vagyok rá. Ahogy így töprengek, gondolkodom, egyszer csak csengetnek.
- Pillanat! –kiáltok az ajtó felé. –Várj meg itt, kincsem! Anyu kinyitja az ajtót. –elindulok a bejárat felé. Kinyitom az ajtót, s majdnem elájulok a meglepettségtől. Velem szemben… ő áll. Már lassan 3 éve nem láttam. De nem változott túl sokat. A vonásai ugyanolyanok, csak férfiasabbak, keményebbek.
- Ba… Balázs… - hebegem.
- Szandi… én…
- Mit keresel te itt?
- Látni akartalak. És… a gyermekem… - hangja megremeg. Látszik rajta, hogy nagyon szégyelli magát és zavarban is van.
- Nincs itt keresnivalód! Miután szakítottam veled… azt hittem elég világos voltam, hogy többé nem akarlak látni, nemde? –kérdem magabiztos hangon. Bár belülről remegek. Még mindig ugyanolyan hevesek és erősek az érzéseim iránta, mint 3 évvel ezelőtt.
- Tudom. De jogom van látni a gyermekemet! –közli sápadtan.
- Á… rendben. De ne mond meg neki, hogy te…
- Nem mondom. –hajtja le fejét. –Még nem. –néz vakmerőn, elszántan szemeimbe.
- Jó. Most még nem kell tudnia. Még kicsi hozzá, hogy megértse.
- 2 éves. Nemde?
- Igen. Annyi. Eleonóra! –kiabálok be a nappaliba. Szőke hajú, kékszemű kislányom szalad ki a szobából.
- Anyu… Megyünk vásájolni? – kérdi ártatlanul. Kicsit pösze, az „r” betű még nem megy neki rendesen.
- Mindjárt, kincsem! Itt van egy… bácsi, aki anyu… régi barátja. S… ő szeretne téged is megismerni… - potyogni kezdenek könnyeim, ezért elfordulok Balázs és Leonóra elől is. A konyhába robogok zsebkendőért.

Megtörölgetem szemeimet, majd visszamegyek a számomra legfontosabb két emberhez. Akik közül az egyiket örökre elvesztettem. Balázs leguggol Leonóra mellé, s megöleli. Istenem. Megszakad a szívem. Olyan aranyosak együtt. Leonóra sokban hasonlít az apjára. S ez csak most látszik igazán.
- Aranyosak vagytok együtt. –csúszik ki a számon. –Ha… - nehezemre esik kimondani, de azt akarom, hogy a kislányomnak legyen apukája is. Ha nem is élek vele együtt, legalább a kislányról gondoskodjon. –Ha szeretnéd… néha elviheted Leonórát… valahova.
- Igen, szeretném. –mondja csillogó szemekkel.
- Most… például elviheted. Majd legközelebb megyünk vásárolni, rendben van, Leonóra? –kérdem lehajolva a szőke teremtéshez.
- Jó, anyu. –kicsit szomorú a hangja.
- Nem kell miattam lemondanotok a vásárlásról. Majd elviszem máskor!
- Nem. Te… még nem is láttad a lányom… a lányunkat… én már sok időt töltöttem vele. Most… legyen veled is kicsit.
- Hát… rendben. Jössz, Leonóra? Szereted a fagyit?
- Igen! –ragyog fel a kislány szeme.
- Imádja a fagyit! A vaníliás a kedvence. Pont, mint… neked. –Balázs elviszi lányunkat néhány órára. Mikor hazajönnek, Leonóra mosolya mindent elárul. Elkezdi mesélni, hogy állatkertbe voltak, fagyiztak és csúszdáztak is.
- Jól van, jól van. Most irány az ágy! Én kikísérem a bácsit… és megyek olvasok neked egy szép mesét!
- Jó. Szia! –integet Balázsnak Leonóra, majd felbattyog a lépcsőn.
- Aranyos kislány. Gyönyörű, okos… olyan, mint te.
- Köszönöm. –állunk az ajtóban. Kínos csend következik. Belenézünk egymás szemeibe. Vágyom rá, hogy megérintsem. Hogy megcsókoljam. Hogy megöleljem. Hogy azt mondjam neki, hülye voltam, mikor szakítottam veled. Gyere vissza hozzánk! A családodhoz!

- Én… nem is emlékszem már… miért is szakítottunk? Mert én… még mindig szeretlek… - már nem néz szemembe, a padlót bámulja. –Nem tudom miféle hülye ok miatt szakítottál velem. Ha jól emlékszem akkor… amiatt, hogy gyerekes vagyok… és túl fiatal hozzád? Mikor jártunk ez nem zavart. Aztán miután… kiderült, hogy terhes vagy… rögtön ezzel jöttél. Miért? Miért dobtál el magadtól? Már nem szerettél? Tényleg csak kolonc voltam a nyakadon? 16 évesen az ember még… túl fiatal. Nem fogtam fel teljesen, hogy mi is történt kettőnk között. Csak később. Miután már késő volt. Kerestelek titeket, de sehol sem találtalak meg. A szüleid nem álltak velem szóba, Lina se. Több rokonod, barátod vagy ismerősöd pedig nem nagyon ismertem. Most is csak úgy sikerült rátok találnom, hogy megláttalak téged tegnap a bevásárlóközpont előtt, s hazáig követtelek. De nem mertem bejönni tegnap… előbb át kellett gondolnom, mit is akarok mondani neked. –megint sírni kezdek. –Most meg miért sírsz? –kérdi ártatlan hangján. Akár egy kisgyerek.
- Mert… én is szeretlek… - hebegem. –Csak… nem akartam elrontani… az életedet… ezzel a gyerekkel… akkor ott kellett volna hagynod a sulit, dolgoznod kellett volna és… eltartani bennünket. Nem akartam, hogy miattunk szúrd el az egész életed. Egy kis… apróság miatt. Jobbnak láttam szakítani veled. –záporesőként hullnak könnycseppjeim.
- Te kis butus… - tenyerébe temeti arcomat, s gyengéden megcirógatja. –Csak emiatt szakítottál velem?
- I- igen. –szipogom.
- Jaj. A szüleink biztos segítettek volna, ha megkérjük őket. Nem kellett volna otthagynom a sulit és nem kellett volna dolgozni mennem se.
- Ja, persze! A te szüleid pont olyan megértők voltak velünk, hogy segítettek volna, a kapcsolatunkkal is egyet értettek, ugye?
- Nem. De miután szakítottunk, belátták, hogy jobb passzban voltam, jó hatással voltál rám, mint előtted bárki más. Miután elveszítettelek… rosszabbul tanultam, nem lehetett elrángatni sehova, barátnőm sem volt és… végig mardosott belül egy…
- Szívet szorongató, görcsös érzés, ami nem hagy nyugodni. Addig marja belülről a szívedet, lelkedet, amíg bele nem pusztulsz.
- Pontosan. –átkarolja vállaimat. Jólesik érintése. Már régóta… nagyon régóta vágyom kezei simogatására. –Akkor… szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek! –örömkönnyekkel küszködve mondom ki a bűvös szót. –Szeretlek!
- Én is szeretlek! –csókol meg. Vadul, szenvedélyesen, érzékien, ahogy még azelőtt soha. Viszonzom csókját. Hosszú, végtelennek tűnő percek múlva Leonóra vékony kis hangja ébreszt fel minket kábulatunkból.

- Anyu… jössz mesét olvasni? –kérdi az emeletről lekiabálva.
- Igen, kicsim! Mindjárt megyek! –Balázshoz fordulok. –Akkor… megbocsátasz nekem?
- Igen. Ha te is?
- Ezt megbeszéltük. Itt maradsz?
- Ha szabad?
- Igen! –ugrom nyakába, s össze- vissza csókolgatom. –Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretem az illatod, a hajad, a bőröd, a mosolyod! Mindened! Nem tudok nélküled élni! Nagyon szeretlek, édesem! Nem tudom, hogy bírtam ki eddig nélküled!
- Hát, azt én sem tudom. –becsukja maga mögött az ajtót. –Mesélhetek most én Leonórának?
- Persze! –kézen fogva indulunk az emeletre, ahol már türelmetlenül vár ránk kislányunk. –Leonóra… kicsikém! –beviszem szobánkba, s leültetem az ágyra. –El kell mondanom neked, hogy ez a bácsi… - mutatok Balázsra. –Az apukád.
- Bizony. Én vagyok az apu. –mosolyog Balázs. –De fura ezt kimondani.
- Apu? –kérdi összeráncolt szemöldökkel Leonóra.
- Igen, apu. Tudod, minden kisgyereknek, mint amilyen te is vagy, van egy anyukája és egy apukája. Tudod, vannak nagyszülei is, neked a nagyi és a nagypapi. Hát, itt van az apukád is. Mostantól… - Balázsra nézek. Bólint. –Velünk lesz nagyon sokat. Majd megszokod. És megszereted.
- Mesélj, anyu! Mese! Mese!
- Még nem érti meg. Túl kicsi hozzá. –sóhajtok. Balázs mellénk ül egy mesekönyvvel a kezében, amit az asztalon talált.
- Ebből jó lesz, ha mesélek?
- Igen. Anyu is abból mesél mindig. –bújik a takaró alá gyermekünk. Balázs mesél neki egy szép történetet, majd a szőke kislányunk horkolva elalszik. Halk léptekkel hagyjuk el a szobát, lemegyünk a nappaliba, ahol folytatjuk az előzőleg abbamaradt beszélgetésünket. Egész éjszaka dumcsizunk. Arról a 3 évről, amikor nem voltunk együtt. Balázs sikeresen leérettségizett, s már néhány hónapja az apja cégénél dolgozik. Azt is megbeszéltük, hogy egyelőre elkezdjük előröl a dolgokat. Balázs látogat minket, elmegyünk hármasban valahova, hogy összeszokjunk. Aztán még meglátjuk, mi lesz.
Éjféltájban elalszom a fotelban. Balázs keres egy takarót, s betakar. Ott marad mellettem, s vigyázza álmomat.

Reggel Leonóra kelt fel minket.
- Anyu… éhes vagyok… - rángatja le rólam a takarót. Kipattannak szemeim.
- Igen… máris… azonnal megyek és készítek neked enni. Mit kérsz? –dörzsölöm álmosan, ásítozva szemeim.
- Tojást! –ragyognak fel szemei. A kedvence a tojás. Mindegy, hogy főtt, rántott vagy tükör, csak tojás legyen. –Apu még alszik…
- Igen. Még alszik. –pillantok magam mellé. Elmosolyodok. Lassan Balázs felé hajolok, s gyengéd csókot lehelek homlokára.
- Gyere, kincsem! –suttogom. –Hagyjuk aput aludni! –kézen fogom a szőkeséget, s a konyhába vezetem. Sütök magunknak tükörtojást, pirítóst és főzök citromos teát. Alighogy kész vagyok, Balázs álmos feje bukkan fel a konyhaajtóban.
- Szép jó reggelt! –köszöntöm szerelmem.
- Nektek is! –mosolyog lányunkra.
- Szia. Anyu…
- Adom már, adom! –teszek két tükörtojást kislányom tányérjára.
- Köszönöm. –kezd el falatozni drágaságom.
- Szívesen, csillagom! Te mit kérsz? –fordulok Balázs felé. –Van tükörtojás és pirítós. Hm?
- Inkább pirítóst. –feleli. Adok neki két szelet pirítóst. –Ha kell még, készítek. Nem csináltam többet, mert Leonóra és én inkább tükörtojást eszünk, de miattad készítettem pirítóst is. Tudom, hogy te nem rajongsz a tükörtojásért. Ismerlek… - felötlenek bennem a múlt fájó és szép emlékei is. Leperegnek a szemem előtt, mint a villám.
- Köszi. Igen, ismersz. A régi énemet. A 16 éves kamasz énemet. De a 19 éves mostani, felnőtt, dolgozó férfi énemet még korántsem ismered. –figyelmeztet. Leül Leonórával szemben.
- Igaz. De szeretném megismerni. –pajkos mosoly ül ki arcomra. Helyet foglalok közben. Lányunk már majdnem befejezi az evést, mire mi elkezdjük. Reggeli után sétálni megyünk, miközben beszélgetünk. Leonóra is kezdi megszokni, megkedvelni Balázst. Nem esik nehezére apunak szólítani. Hamar rááll a szája.

Minden nap átjön hozzánk Balázs, vagy olyan is van, hogy nálunk alszik. Nagyon jól érezzük magunkat együtt. Úgy érzem… olyan kezdünk lenni, mint egy igazi, boldog, szerető család.
- Ö… Balázs… már néhány hete azon gondolkodom… hogy is mondjam el… arra gondoltam, hogy… jó lenne, ha… ha ideköltöznél… - nyögöm ki végül. –Mit szólsz?
- Örülnék neki! –mosolyog rám szélesen. –Már nekem is eszembe jutott ez, de nem akartam bunkónak vagy… túl rámenősnek tűnni, ezért inkább nem szóltam semmit.
- Jajj. –csókolom meg. –Itt mindig otthonra lelsz. „Csak kérned kell, s adatik.” De igaz, nekem kellett volna előbb mondanom, hogy költözz ide. Csak… túl gyáva voltam. Nem tudtam, akarod- e.
- Persze, hogy akarom! –ölel magához szorosan.
- Rendben. Ezentúl… ez a te otthonod is, édesem!
- Köszönöm.
- Ne köszönd. Én tartozom köszönettel, hogy itt vagy velem! Amilyen bolond és zavarodott voltam 3 éve… amiért eltaszítottalak magam mellől… hülye voltam. Meg sem érdemlem a szerelmedet.
- Nem. Én is ugyanolyan hibás vagyok. Összezavarodtam, mikor megtudtam, hogy apa leszek. Bepánikoltam. 16 évesen az ember még nem készült fel arra, hogy apa legyen.
- Ahogy 18 évesen sem.
- Igaz. Még egyikünk sem volt elég felkészült, érett egy gyerekhez. De most… most már készen állunk. –csókol meg szenvedélyesen. Viszonzom édes csókját. Végre boldog, felszabadult és gondtalan vagyok. Nem számít semmi. Pont, mint régen. Nem számít se kor, se távolság, se az emberek véleménye, se semmi. Csak az, hogy Balázs és persze Leonóra velem vannak! Mellettük érzem magam a legboldogabbnak a világon.

Balázs miután hozzánk költözik, már nincs szükségem a szüleim támogatására. Leonóra 3 éves lesz. Ismét egy Szülinapi bulit készítünk neki. De most már nem egyedüli anyukaként, hanem párommal együtt. Jól sikerül a zsúr. Leonóra vidám, boldog kacaja tölti be a házat. Miután felvágom a tortát, Balázs kér figyelmet. Még én sem tudom, mit akar mondani. Minden tekintet rá szegeződik.

- Köszönöm a figyelmet. Én csak pár hónapja ismertem meg a kislányomat, Leonórát. Az előtte történt dolgokra nem szeretnék többet gondolni. Ami volt, elmúlt. Tekintsünk a jövőbe. Szandi, kérlek, gyere ide mellém! –odalépegetek mellé. Mikor odaérek, megfogja a kezem, mintha attól tartana, hogy elszököm. Hirtelen letérdel. –Szerelmem… nem győzöm a bocsánatodért esedezni. Tudom, hogy már megbocsátottál, engem mégis mar belülről a fájdalom, amiért nem voltam veled a nehéz pillanatokban. Szeretném bepótolni az elmaradt dolgokat. –egy kis dobozkát húz ki a zsebéből. –Szeretném, ha újra olyan lenne a kapcsolatunk, mint régen. És azt is szeretném, ha egy család lennék. Te, Leonóra és én. Szandi… hozzám jössz feleségül? –kinyitja a dobozt, s egy gyűrűt vesz ki belőle. Örömkönnyeket hullatok, s közben mosolygom.
- Igen! –felhúzza gyűrűsujjamra az aranykarikát, majd egymás nyakába ugrunk, s vágytól túlfűtött csókot váltunk. A vendégek tapsolnak körülöttünk. Leonóra még nem nagyon érti a dolgot. Csak azt fogja fel, hogy mennyire boldogok vagyunk. Egy hónapra a zsúrra, megtartjuk az esküvőnket. Gyönyörű szép koszorúslány lesz kislányunkból, aki előttem vonul be a templomba, s virágszirmokat szór. Rajtam egy meseszép fehér mennyasszonyi ruha díszeleg. Balázs az oltárnál, kezét tördelve, szmokingban áll. Már messziről mosolygok idegességén. Körbenézek a sorok közt. Mindenki eljött, aki fontos számunkra. A szüleim, Lina, Misi, Balázs szülei (akik végre megbékéltek velem), rokonok és barátok. Odaérek szerelmem mellé. A pap elkezdi a szertartást. Elérkezünk az „Igen”- ekhez. Fülig érő mosollyal mondom ki a bűvös szót. Balázs is hasonlóképp. Végig egymás kezét fogjuk, s szemeink nem eresztik el a másikét. Végre eljön az a pillanat, mikor a pap azt mondja:

- Ezennel férj és feleség vagytok. Csókold meg a mennyasszonyt! –Balázs örömittasan, szenvedéllyel teli csókot ad. Viszonzom szédítő nyelvjátékát. Miután elválnak ajkaink, az emberek állva tapsolnak. Miközben kifelé megyünk a templomból fogadjuk a gratulációkat, jó kívánságokat. Egy étteremben tartjuk a lakodalmat. A polgármesteri hivatal ceremóniája után rögtön odamegyünk. Iszogatunk, eszegetünk, táncolunk, jól szórakozunk. 11 óra felé érzem, hogy valaki matat a lábamnál. Lenézek. Leonóra szedi le épp a cipőmet.
- Balázs… nézd. –bökök az asztal alá. –Biztos valaki mondta neki, hogy lopja el tőlem. Ez a szüleimnél egy régi hagyomány. –miután sikerül leszednie az egyik cipőmet, eliszkol az asztal alól. Nézem kihez szalad. Misihez. Sugdolóznak valamit, majd Misi a mikrofonhoz lép.
- Szeretnék köszöntőt mondani az ifjú párnak! –mindenki elcsendesedik. –Szandinak köszönhetem, hogy újra talpra álltam. Visszakaptam a családomat. –időközben a volt barátnője megbocsátott neki, s újra összejöttek. –Ha ő nem lenne, most én sem lehetnék ilyen boldog. Kívánom neked és párodnak, hogy leljetek egymásban sok boldogságot, megértést, szeretetet. Legyen örömötök kislányotokban és egymásban is. Sok boldogságot! –tapsvihar közepette indul el felénk.

- Köszönöm, Misi! –ölelem szorosan magamhoz.
- Én köszönöm. –kezet fog Balázzsal, majd visszaadja a cipőm. –Ezt csak a hagyomány kedvéért csentettem el kislányotokkal. Most már visszaadom.
- Köszi. –veszem fel. A mennyasszony tánc jól sikerül. Gyűjtünk annyi pénzt, amiből tudunk venni egy szép, tágas, külön házat szüleimtől. Már túl zsúfolt volt otthon. Azért egy kis ház ötünknek már elég kicsinek számít. Nem költözünk messze tőlük, de mégis megvan az a tudat, hogy van egy saját házunk. Kényelmesen elférünk benne hárman.
- Rosszul érzem magam… hányingerem van… - lehelem. A mosdó felé veszem az irányt, ahol majd egy órát leszek bent. Miután kijövök, Leonóra és Balázs aggódóan kérdik, jobban vagyok- e már.
- Picit. Olyan furcsán érzem magam néhány napja. El kéne mennem orvoshoz. –Balázsnak nem mondom, de már 7 napja nem jött meg. Kérek időpontot az orvosnál, s még aznap fogad is. Kiderül, hogy beigazolódott a gyanúm. Gyermeket várok. Szinte repülök haza a boldogságtól, s már alig várom, hogy elmondjam az örömhírt Balázsnak és Leonórának.
- Üljetek le! Valamit el kell mondanom. –helyet foglalnak a nappaliban a kanapén. –Mint tudjátok, voltam orvosnál, s kiderült, hogy… babát várok. –kislányom arca felderül. Már régóta nyúz minket egy kistesóval. Balázs meglepetten néz rám.

- Ez… komoly?
- Igen, komoly. –szerelmem felpattan, felkap és körbeforog velem.
- De hiszen ez nagyszerű! Édesem! Annyira boldoggá tettél! –csókol meg szenvedélyesen.
- Igazán? Ennek örülök.
9 hónap után megszülök egy gyönyörű kisfiút. Dánielnek nevezzük el. Leonóra nagyon örül, hogy van egy kistestvére. Mindenben segít nekem, amiben csak tud. A házimunkában segédkezik, az öccsére vigyáz, játszik vele. Nagyon dolgos, szorgalmas lány.
Ma már 25 éves felnőtt nő. Az öccse pedig 20 éves. Már mindketten házasok, Leonórának van 2 szép lánya. Lili és Vivi. Dánielnek most fog születni egy fia, ha minden igaz, s az orvosok nem tévednek.
Balázs és én nagyon örülünk a gyermekeink és unokáink boldogságának. Azóta, mióta újból egymásra találtunk, sosem váltunk el. Sosem volt egymáshoz akár egy rossz szavunk sem. Mindig igyekeztünk megérteni egymást, s segítni, amiben csak tudtunk. Arra való egy család. Hogy megértsék, segítsék és szeressék egymást.

Remélem, még nagyon sokáig élvezhetem az életet családommal. Balázs és köztem a szerelem még szorosabb, mint eddig valaha is volt. Tanultunk a hibáinkból, s többé nem követünk el hasonlókat. Remélem, hogy ez így is marad. Az együttélés összekovácsolja az embereket egy életre. Az összetartozás, a szerelem még erősebbé válik az évek során.
A szerelemhez két ember kell: egy férfi és egy nő, kik hűségesek, vakon megbíznak egymásban, és tiszta szívükből szeretik egymást.

Kívánom mindenkinek, hogy találja meg a hozzá legjobban illő párt. Ne érdekelje, hogy mások mit gondolnak választottjáról, ne törődjön se korral, se távolsággal, se a szülők tiltásával. Csak szeresse, szeresse és szeresse, akiért - akár meg is halna - a szíve dobog…


Vége