Egy nem mindennapi szombat este (igaz történet)

Az az este magáért beszélt! Pedig nem történt kettejük között semmi.
A fiú átkarolta a lány derekát, aki vele szemben állva lejtett táncot. Táncában tükröződött az erotika angyalának buja, gyönyörködtető mosolya. Úgy néztek egymásra újra és újra, hogy a benti levegő piciny lángja hatalmas tűzzé kerekedett. Így még nem láttam két ember egymás iránti érzelmeit a "színpadon táncolva macska-egér játékot" játszani. Azokban a lángoló szemekben és azokban a csókra éhes, forrón mosolygó ajkakban minden szóban meg nem fogalmazható vallomás lezajlott. Csak álltak egymással szemben, némán. És mint a kiéhezett, vad, tüzes vérfarkasok: kínozták, tépték egymás lelkét. De sem a fiú, sem a lány nem tett semmit, nem tehetett. Csak nézték egymást az éjszakai buli fényében azt remélve, talán egyszer egymáséi lehetnek. A lány inkább félve menekült a fiú öleléseibe, akárhányszor elgyengült.
A sors keze festette meg játékos könnyedséggel azt a festményt, mely az öröm és a bánat, a félelem és a visszafogott bátorság keveredését ábrázolta. Mert mit is jelent a bánat? A bánat egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. A fájdalmat megelőző, percekig tartó érzés. A fájdalom és a szerelem nem tér el egymástól, mert mindkettő lehet lángoló, csapongó és mély. A lány nem volt biztos abban, mit is szeretne igazán, a fiú pedig félt megmutatni vagy megmutattatni. Ám a fiúban rejtőző pokoli tűz ördögi alakra formálva próbálta megégetni a kedvességgel, szeretettel megáldott angyalt, a lányt.