Ült a kanapén és már sokadjára végigjátszotta magában a párbeszéded. Sejtette, hogy utólag meg fogja bánni, de úgy érezte, muszáj most megtennie. Muszáj lemondani a randevút. Felvette a telefont és tárcsázott ...
...
Délben elment a borbélyhoz. Igen. Borbély. Nem fodrász, nem hajszobrász, borbély. Nemrég látta meg az egyik főúton a jól látható, de mégis szerény cégért. Azonnal megtetszett neki. Régóta ábrándozott arról, hogy amolyan urasan elmegy, beül egy borbélyhoz és nem csak a haját rakatja rendbe, de az arcát is rendesen leborotváltatja. Nem a mostanában reklámozott ilyen-olyan high-tech gépekkel, hanem igazi borotvával.
Elmosolyodott. Egy régi film jutott az eszébe, ahol a főszereplő betért egy borbélyhoz és ott megborotváltatta magát a rosszfiúk egyikével, miközben egy pisztolyt fogott rá. Eszébe jutott a borosta sercegése, ahogy az éles borotvapenge lassan lehúzta a bőrről. Ezt akarta átélni. Ezt a békés, régi időkre emlékeztető sercegést, a megnyugtató hangokat és mozdulatokat. Ahogy belépett a borbélyüzlet ajtaján, megszólalt az ajtó fölé lógatott csengő és megcsapta az arcszesz és borotvahab illata, tudta, jó helyen van. A középkorú borbély ránézett - épp egy borotválás kellős közepén tartott - majd kis biccentéssel a kényelmesnek tűnő székek felé intett és visszafordult a vendégéhez. Halkan beszélgettek a vendéggel, ő pedig leült és félig lecsukott szemmel átadta magát a hely varázsának.
Talán fél óra se telt el, de szinte megfiatalodva lépett ki az ajtón és úgy érezte, mintha az élet vizéből kortyolt volna egy jókorát. Kényelmesen sétált vissza az autójához, de csak arra a pár percre, hogy visszaszóljon telefonon a munkahelyére, ma már nem megy vissza dolgozni, szabadságot vesz ki. A délutánt az előkészületekkel töltötte el. Elment a kedvenc virágosához és kért egy szép, de ugyanakkor visszafogott, kis csokrot. Nem akart ajtóstul rontani a házba egy nagy, drága csokorral, de éreztetni akarta, hogy fontos neki a Nő.
Gondolkodott egy finom, különleges desszerten is, de végül elvetette az ötletet. Hátha nem rajong értük. Hazament, vázába tette a csokrot, majd az inteneten rövid keresgélés után kinézett egy boltot, ahol különleges borokat árultak megfizethető áron. Nem voltak olcsók, de a bolt honlapján és a leírásokon is látszott, hogy nem a sznobizmus irányítja őket, hanem a tényleges hozzáértés. Bepötyögte a bolt címét a telefonjába és pár perc múlva már úton is volt.
A boltban több vásárló is volt, de amint belépett, egy alkalmazott rögtön hozzálépett és a segítségét ajánlotta. Más helyeken irtózott attól, hogy az eladók azonnal odaugrottak és nem hagyták, hogy körbenézzen, de itt annyira diszkrét és finom volt az alkalmazott érdeklődése, hogy nem érezte kényszer alatt magát. Kis egyeztetés, nézelődés, válogatás, majd újabb egyeztetés után kiválasztott egy palack fehér bort. Ízléses kis csomagolást kapott az amúgy is szépen címkézett üveg, majd indult haza az új szerzeménnyel.
Most, hogy már minden kelléket beszerzett, otthon mégegyszer gyorsan lezuhanyozott. A tükör előtt elégedetten végigsimította tükörsima arcát. Fújt magára egy keveset a parfümjéből, felvett egy divatos szabású fehér inget, majd az öltönyét. Nyakkendőt végül nem kötött. Úgy érezte azzal túlöltözné magát és a helyhez, ahova menni akart, nem illett volna a nagyon elegáns megjelenés. Ugyanakkor tetszeni is akart a Nőnek, bár az első beszélgetésük alkalmával a Nő többször is elmondta, a külső Neki nem számít.
Eljött az idő. Fogta a virágot és a bort, kocsiba ült és a korábban telefonon egyeztetett címre hajtott. Bár az utcában nem volt hely, a szerencse mellé szegődött, mert az első keresztutcában épp akkor állt ki egy autó, amikor odaért. Elrebegett magában egy köszönömöt, majd bekormányozta az autóját a felszabadult helyre. Kiszállt a kocsiból, a hátsó ülésről kivette a csokrot és a bort. A ház elé érve döbbent rá, hogy a bort feleslegesen hozta magával. Kínjában felnevetett. Totál hülyének érezte magát. Gyorsan a karórájára pillantott és konstatálta, hogy nincs már egy perce sem a megbeszélt időpontig. Fújt egyet és magában vállat vont.
Megnyomta a kapucsengőt. Talán pár másodperc telt el mikor diszkréten kattant egyet a kaputelefon hangszórója.
- Igen, tessék.
A Nő hangja olyan volt, mintha mézet és valamilyen illatos, gyümölcsös pálinkát gurított volna le a torkán. Elakadt tőle a lélegzete és azonnal átjárta a borzongás. Megköszörülte a torkát.
- Hello ... én vagyok ... - nyögte ki végül.
Szinte maga előtt látta a Nő csillogó szemeit és a száját, ahogy kedves mosolyra húzódik.
- Nyitom.
A berregés belerobbant az esti csendbe és a kapu szinte magától nyílt ki a kezei alatt. A világítás automatikusan kapcsolt fel, fényárba borítva nemcsak a ház előcsarnokát, de az utcát is. A régi, polgári bérház gyönyörűen fel volt újítva. Fehér gipszstukkók díszítették a halvány krémszínű falakat és a plafont is. A lépcsőházba vezető nagy, kétszárnyú üveges ajtóval szemben egy hatalmas tükör díszítette a falat. Ahogy a lámpák felkapcsoltak, rejtett hangszórókból halk, klasszikus zene szólalt meg. Egy pillanatra megállt a süppedős szalagszőnyeg közepén, behunyta a szemét és élvezettel hallgatta a felcsendülő dallamot.
Igazi felüdülés lehet így hazaérni, gondolta magában. Legszívesebben leült volna az udvarra vezető ajtó melletti kis, kényelmesnek tűnő fotelba, hogy hallgassa még kicsit a zenét, de nem ezért jött. Benyitott a lépcsőházba, kikerülte a régies kinézetű liftet és a lépcső felé vette az irányt. Komótos léptekkel felment az emeletre. Kezével élvezettel simította végig a míves kovácsoltvas korlátot. Igazi mestermunka volt a ház és azok, akik felújították, tisztelettel bántak vele, beépítve a modern kor vívmányait, de meghagyva az évszázados, patinás kinézetet.
Az ajtó már nyitva volt és ott állt Ő. Látta a pillantását, ahogy végigméri. A villanást a szemében, ahogy nyugtázza a virágot és a bort. Talán egy kis elismerő mosoly is végig futott az arcán az öltöny láttán. Ahogy közel ért, a mosoly szemmel látható lett.
- Szia. Gyere, kerülj beljebb! - szélesre tárta az ajtót és félrehúzódott.
- Tessék - nyújtotta át a férfi a virágcsokrot - ezt Neked hoztam.
A Nő átvette és az ismert mozdulattal beleszippantott a bársonyos szirmok közé.
- Tudtad, hogy ezek a kedvenceim? - nézett fel még a csokorból.
- Nem. Azaz nem kutattam utána, csak valahonnan rémlett, mintha olvastam volna.
- Mindegy végül is. Örülök nekik így is, úgy is. Vázába teszem és indulhatunk is ... a bor? - nézett a kezére kérdően - Az másnak lesz? - mosolyodott el újból.
- Nem, az Nekünk lesz, de visszük magunkkal.
A Nő a válasz hallatán kicsit meghökkent, de nem válaszolt rá semmit. Fogta a virágcsokrot és bement az egyik ajtón.
Körbenézett. Viszonylag tágas volt az előszoba, ízlésesen berendezve. Az egyik falat egy réginek tűnő, hatalmas tükör uralta. Odalépett és önkéntelenül megigazította a zakóját, ahogy a tükörbe nézett. A tükör kerete egyértelműen régi volt, kicsit kopottas. Ennek ellenére nem leharcolt, inkább tükrözte a régi korok báját, de nem takargatva az öregségét. Mint egy elegáns, idős hölgy.
- A dédmamámtól származik - tűnt fel a tükörben a Nő. Ellágyult a pillantása, ahogy végigsiklott a tükrön. - A háborúban ez volt az egyetlen bútor, amit lecipeltek a lakásból a pincébe. Szinte jobban féltették, mint a saját életüket. Szerencséjük is volt, mert a lakásukat bombatalálat érte és minden megsemmisült.
- Csodálatosan néz ki. Ha nekem lenne egy ilyen darabom, talán én is fontosabbnak tartanám mindennél.
- Pedig csak egy tükör - nézett a szemébe a Nő a tükrön keresztül.
- Igen, de hányan álltak ezelőtt a tükör előtt?! Hány ember képét raktározhatta el magában? Talán ez a tükör látott régi Nagyokat?! Régi, igazi Urakat, talán fontosabb embereket is, akik a történelem szerves alkotórészei voltak, akik formálták a múltunkat. Olyanokat, akik híresek és ismertek voltak.
- Vagy egyszerűen csak emberek voltak.
Összekapcsolódott a pillantásuk és egy percre megszűnt az idő. Nézte a Nőt, akit korábban már sokszor látott, de mindig másképp. És most itt van. Egyszerű emberként. Vele. Nem egy filmben, színházban, nem a tévében, hanem itt, vendégül látva őt a lakásában. Legalább is az előszobában. Elmosolyodott és megfordult.
- Indulhatunk?
- Igen - a Nő megbillegtette magát - így jó leszek? Nem tudtam, hogy öltözzek és most az öltöny láttán kicsit topisnak érzem magam.
- Csodálatosan nézel ki és ez a ruha pont megfelelő. Az igazság szerint én öltöztem túl magam, de majd a helyszínen elmagyarázom.
Elindultak. A lépcsőn kis távolságot tartva lépdeltek egymás mellett. Ahogy a kapuhoz értek, gyorsan előrelépett, kinyitotta a kaput és előreengedte a Nőt. Ő ismét rávillantotta a mosolyát.
- Jobbra. - mondta a férfi magyarázatképp, amikor kiléptek - Az első mellékutcában találtam parkolót.
Elsétáltak az autóig. Ott ismét előresietett és kinyitotta a kocsi ajtaját a Nőnek és jelzés értékűen tartotta a karját, amíg az beszállt. Becsukta az ajtót, visszarakta a csomagtartóba a bort és beült a másik oldalon. Némán indultak el és soroltak be a város esti lüktetésébe. Szerencsére aznap nem volt nagy forgalom így nem tartott sokáig kikeveredni a belvárosból.
- Ez a hely egy kis, családi étterem - törte meg a csendet, amikor már közeledtek a külvárosban a célhoz. - Még a szüleim fedezték fel. Egy kedves, náluk kicsit idősebb házaspár a tulajdonos. Korábban Olaszországban, Toscana-ban éltek pár évet, onnan hoztak sok receptet magukkal. Itthon megnyitottak egy panziót, főleg külföldieknek, akiket kinn ismertek meg. Aztán az ismerőseik ismerősei jöttek, majd így sorban. Végül már akkora lett a forgalmuk, hogy megnyitották a panzió aljában ezt a kis éttermet.
Elsősorban a magukkal hozott olasz recepteket készítik, de hozzáadtak néhány saját, kevert receptet is. Itt a kertvárosban kicsi a jövés-menés, de mivel közlekedés szempontjából jó helyen van, ideális a turistáknak. Az éttermük pedig csak a környéken ismert, így nincs tömeg, bár nagyon sok a visszajáró vendég.
A szüleim egyszer erre sétáltak és véletlenül fedezték fel a helyet. Beültek és rendelni akartak, de a tulajdonosok nem hagyták. Mintha egy családi ebédre ültek volna be, úgy látták őket vendégül. Beszélgettek velük, szórakoztatták őket és a végén szinte úgy kellett rájuk tukmálni, hogy elfogadják az étel ellenértékét.
Összebarátkoztak és azóta szinte családtagokká váltunk. A férj már nem dolgozik. Egy baleset miatt nehezen mozog és ezért nincs mindig ott, de Nagyi - így hívja mindenki - mindig ott van. Hihetetlen energia van benne. Mint egy olasz donna, úgy irányítja a kis csapatot, akik ott dolgoznak. Határozottan, de közben mintha a gyereke, unokája lenne mindenki.
- Kedves helynek tűnik. – tette hozzá a Nő.
- Igen, az, de Nagyinak köszönhetően néha kicsit nyüzsgős ... meg is érkeztünk.
Leparkolt egy csendes kis utcában, kisegítette a Nőt és mutatta az utat. Időközben kezdett besötétedni. Álmosan hunyorogva ébredeztek az utcai lámpák és vonták be arany színű ragyogásba a járdát egy-egy szélesebb foltban. A levegő langyos és illatos volt. Még egy-egy tücsök ciripelése is hallatszott. Bár még a városban voltak, mégis úgy tűnt, mintha kiszakadtak volna a nyüzsgésből. A város alvásra készülődő méhkasként adta a tücskök hangversenyéhez a háttérzenét.
Egy kis kerthelységhez érkeztek. Gyertyák és halovány lampionok adta fényben halkan beszélgettek az asztaloknál ülő emberek. Néha egy-egy csendes kacagás törte meg a zsongást, a tányérok és evőeszközök halk koncertjét.
- Kisunokám! - csattant fel egy határozott, mégis simogató hang. - Na végre eljöttél hozzám!
Egy apró, de gömbölyded nénike lépdelt határozottan az asztalok között gyorsan feléjük. Ahogy odaért, láthatóvá vált a széles mosoly az arcán. Kitárta a karját, átölelte a férfit és két hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcára. Aztán gyorsan elengedte és a Nő felé fordult. Villámgyorsan végigmérte kicsit kutató, fürkésző szemekkel, de ahogy a tekintetük összekapcsolódott, a tartása mintha megenyhült volna és bár az arcán folyamatosan ott volt a mosoly, a szeme csak ekkor kezdett el igazán mosolyogni.
- Jó estét, Kedveském! Jöjjenek csak be, kapnak tőlem egy igazi, rendes vacsorát! - egy villantásra a férfi felé biccentett, majd rögtön hátat fordított nekik és elindult befelé.
A férfi előre tessékelte a Nőt és követték Nagyit. Egy eldugott kis asztalhoz ültek le végül. A férfi odaadta a bort Nagyinak, pár percig beszélgettek, majd az idős néni elviharzott.
- Korábban mondtad, hogy szereted az olasz konyhát - fordult a Nőhöz - ezért volt merszem idejönni. Meglátod majd, Nagyi igazi ínyenc.
- Na és mit ajánlasz, mit együnk?
- Az igazság az, hogy nem mi döntjük el mit eszünk. - felnevetett – Nagyi bizonyos embereket nem hagy rendelni, legalább is nem a hagyományos értelemben. Én már hozzászoktam, hogy ide akármikor jövök, Nagyi dönti el, mit kapok. Persze nem mindig ugyanazt. Nagyi figyel arra, mikor, mit eszik az ember. Első alkalommal szinte az egész menüt kihozza kis adagokban. Abból és annyit veszel, amennyi jól esik. Ha valami nem tetszik, csak ne vegyél belőle, nem fog megsértődni. De legközelebb már csak azokat kapod, amiből korábban ettél.
- Lesz legközelebb? - kérdezte a Nő mosolyogva.
A kérdés ott maradt a levegőben, mert közben az egyik fiatal felszolgálólány lépett oda poharakkal, ásványvízzel, limonádéval és egy kancsóval, amiben az általuk hozott bor volt kitöltve. Lepakolt az asztalra, kitöltött egy kevés bort az egyik pohárba és megvárta, amíg a férfi szertartásosan belekóstol.
- Köszönöm, tökéletes - fordult a férfi a lány felé - megvan már a vízum?
- Igen, sikerült elintézni - válaszolt a lány, miközben töltött a borból mindkettőjüknek - Jövő héten még be kell mennem hozzátok a papírokat aláírni, de utána már csak a tervezgetés van hátra.
- Nagyszerű! Hívj majd fel, ha megérkeztél, segítek közlekedni az irodában.
- Ok, köszi - válaszolt a lány - további szép estét!
- Köszönjük - válaszolták szinte egyszerre.
A Nő kérdő tekintettel nézett rá a férfira, amikor a felszolgálólány elment. A férfi elértette a kimondatlan kérdést.
- Nagyi egyik pártfogoltja - magyarázta félmosollyal - illetve az enyém is. Nagyi hatására a cégemnél kijártam, hogy kaphasson külföldre ösztöndíjat. Nyár végéig még itt dolgozik felszolgálóként, utána megy ki.
- Nagyi hatására?
- Igen. - válaszolt a férfi, majd magyarázni kezdett - Mondtam, hogy ez a hely olyan, mintha egy nagy család lenne. Mindenki, aki idekerül, Nagyi gyereke, unokája lesz. Ha valakinek szüksége van valamire, Nagyi addig nem nyugszik, amíg meg nem oldja. Legtöbbször nem is szól Neki senki, Nagyi mégis megtudja a titkot. Utána elkezd futkosni, szervezkedni és a végén elintézi, hogy megvalósuljon az, amire az illető vágyik. Olyan, mint a Mikulás. Titkos kívánságok teljesítője. De soha nem feledkezik meg azokról, akik segítettek másoknak valamiben. Előbb, vagy utóbb azok is kapnak valamit, akár akarják, akár nem. Én tulajdonképpen így jutottam el arra a rendezvényre, ahol először találkoztunk. Kaptam egy meghívót ingyen és bérmentve. Cserébe a segítségemért.
- Na és akartad ezt a meghívót? - kérdezte a Nő kíváncsian.
- Megmondom őszintén, nem. - mondta kissé elpirulva a férfi - Nem szeretem ezeket a ... remélem nem bántalak meg vele ... puccos estélyeket.
A nő vágott egy fintort, de aztán elmosolyodott.
- Hidd el, én se szórakozni voltam ott, inkább amolyan dísz voltam a tortán. A híresség, aki a tévében, a lapokban szerepel, akivel drágábban el lehet adni a jegyeket.
- Akkor azért álltál ott olyan fancsali képpel az arcodon - kuncogott a férfi - le se tagadhattad volna, hogy nem akarsz ott lenni.
- Hát nem, pedig igyekeztem. Mosolyogtam, bájologtam mindenkivel. De én a szponzori szerződésemnek tettem eleget, Te miért jöttél el, ha nem szereted az ilyen eseményeket?
- Nem is tudom. Nagyi volt az, akitől a meghívót kaptam és Ő volt az, aki végül meggyőzött, hogy menjek el.
A Nő csúfondáros mosollyal kérdezett vissza:
- És Ő mondta, hogy szólítsd le a magányos nőket? - a férfi kérdő tekintetére folytatta - Láttam ám, hogy többet is megtáncoltatsz!
- Hölgyem, Ön gúnyolódik rajtam! - nevette el magát ismét a férfi - Nem, a táncoltatás magamtól jött és igazából a tánc volt a mozgató rugó, nem a hölgyek. Nagyi unszolásának is azért engedtem, mert tudtam, hogy lesz táncra lehetőség. Nem a sok helyen népszerű buli zenére, hanem igazi zenére. Ami meg a magányos nőket illeti, kicsit ódivatúnak hangzik, de én még azt tanultam, hogy az egyedülálló nőket nem szabad unatkozni hagyni egy ilyen eseményen. Én pedig szeretek táncolni, így összekötöttem a kellemest a hasznossal.
- Ezért jöttél oda hozzám is? - kérdezte a Nő kissé komolyabban.
- Igen. Láttam, hogy bár nem voltál egyedül, igazából magányos vagy. Felébredt bennem a lovagi ösztön és gondoltam kimentelek a társaságból.
- Hálás voltam érte. Kamatokról, shortolásról, árfolyamokról beszélgettek már percek óta nekem meg ott kellett állnom és mosolyognom. Értettem, de halálosan untam a témát.
- Látszott - mondta a férfi - legalábbis én megláttam. Gondoltam, ha táncolni hívlak, azzal biztosan ki tudlak menteni a társaságból, bár eszembe se jutott kit hívok táncolni. Csak egy nőt láttam, akit meg kell menteni. Nem az ismert színésznőt a tévéből, aki megnyerte a táncos műsort. Utólag rém hülyének éreztem magam, hogy megkérdeztem, tudsz-e táncolni.
A Nő csilingelve felkacagott. Tovább folytatták a beszélgetést, miközben a felszolgálók felváltva hozták a finom előételeket, kis falatkákat, majd levest és a többi ételt egymás után. A limonádé és a bor is szép lassan elfogyott, körülöttük a vendégek is sorra távoztak.
- Azt hiszem ki fogok pukkadni - szólalt meg a Nő egy hosszabb csend után - Ennyit már rég ettem utoljára.
- Mondtam, hogy ez lesz - válaszolt mosolyogva a férfi - de igen, most Nagyi külön kitett magáért. Én is alig ettem egy-egy falatot a különböző fogásokból, mégis tele vagyok. Azt hiszem jót tenne egy kis séta.
- Remek ötlet, de mi lesz a kocsiddal?
- Egy sofőr hozza majd utánunk. Nagyi mindig figyel arra, hogy aki kocsival jön és iszik, az ne vezessen. Amolyan házi sofőrszolgálatot működtet néhány fiatal pártfogoltjával. Ketten idejönnek egy motorral, vagy autóval és amíg az egyik elfuvarozza a vendéget a saját kocsiján, a másik követi. A célnál azután a kölcsön sofőrt a másik ember visszahozza. Így mindenki jól jár. A vendégek nyugodtan ihatnak, ha akarnak, a srácok meg pénzt kapnak Nagyitól. Amíg a mosdóban voltál megbeszéltük, hogy jöhetnek a srácok, de szólok, hogy sétálunk még, mielőtt hazavisznek.
Felállt az asztaltól és odament az egyik felszolgálóhoz, majd kisvártatva Nagyi is megjelent. Együtt jöttek vissza az asztalhoz.
- Remélem ízlett a vacsora? - kérdezte Nagyi a Nőtől.
- Igen, nagyon finom volt és bőséges. - kacagott fel csilingelve a Nő - Azt hiszem egy ruhámba se fogok beleférni holnaptól.
- Attól nem tartok kedveském. Örülök, hogy itt voltak, de nem is zavarok, további szép estét.
Átölelte mégegyszer a férfit, majd a Nő legnagyobb meglepetésére hozzá is odalépett és Ő is kapott egy nagy ölelést és két cuppanós puszit.
- Vigyázzon rá, ne bántsa meg és tartsa meg, ha lehet - súgta közben a fülébe, majd mosolyogva hátralépett. Még egyszer végigsimította a férfi karját, majd a már ismerős, sietős léptekkel egy másik asztalnál éppen menni készülő párhoz ment.
A férfi a karját félig felemelve előre engedve a Nőt és még egyszer búcsút intve Nagyinak, kiléptek a kerthelységből.
Csend volt. Az utcai lámpások gyenge fényében sétáltak egymás mellett. Beszippantották az orgona és más virágok illatát és egyiküknek sem volt kedve megszólalni. Az egyik utcasarkon egy fiatalember kanyarodott be, halkan dúdolgatva, meglehetősen bizonytalan léptekkel. Ahogy közelebb ért, rájuk nézett és valamit összefüggéstelenül motyogott, majd kicsit zavaros pillantással rájuk vigyorgott. A férfi féltő mozdulattal átkarolta a Nőt és félrevonta az illuminált fiatalember közeléből.
- Nem volt ártalmas, inkább vicces, vagy talán sajnálatra méltó - fordult a férfihoz a Nő, ahogy eltávolodtak.
- Igen, lehet, de nem akartalak kellemetlen helyzetnek kitenni.
Épp le akarta emelni a karját a Nő derekáról, de az még közelebb húzódott.
- Jó így.
Némán sétáltak tovább, egymást átölelve. A férfi érezte a Nő testéből áradó meleget és bár az estélyen ennél sokkal jobban összesimultak a tánc közben, most valahogy sokkal közelebb érezte magához. Tenyere alatt lassan hullámzott a csípője, ahogy lépdeltek előre. Becsukta a szemét és átadta magát a hangoknak, mozdulatoknak és illatoknak.
A csendet pár perc múlva egy autó közeledő hangja oszlatta el. A férfi hátranézett és lassan, kényszeredetten eleresztette. Ő felnézett rá és a szeméből gondolatok egész sora repült a férfi felé. A férfi halkan, kissé reszelős hangon szólalt meg:
- Megjött az autónk.
Ahogy az autó megállt mellettük, a férfi kinyitotta a Nőnek az ajtót, megvárta míg beszáll, majd átment a túloldalra. Beült és a volánnál ülő fiatal srácnak bemondta a Nő címét. Az úton végig csendben ültek egymás mellett, de nem az esti fényekben fürdő várost nézték, hanem egymást.
- Megérkeztünk - törte meg a néma párbeszédet a fiú hangja. Felocsúdtak. A férfi kipattant a kocsiból, de mire megkerülte az autót, a Nő már kiszállt. Odakísérte a kapuhoz és megálltak elötte.
- Késő van és nem akarlak tovább feltartani - mondta a Nőnek - Tudom, holnap nehéz napod lesz és ...
- Nem tartottál fel és a holnapom miatt nem kell aggódnod. Köszönöm az estét ... köszönök mindent.
A férfi tett egy tétova lépést a Nő felé. Figyelte a Nő reakcióit, de nem tudott kiigazodni rajtuk. Csak akkor kapott bátorságra, amikor a Nő szeme megcsillant és a szája sarkából előóvatoskodott egy finom mosoly. Most már határozottan lépett előre, gyengéden átkarolta a Nőt és egy finom csókot lehellt az ajkaira.
- Én köszönöm - suttogta kicsit rekedtes hangon. Így álltak hosszú ideig, némán átkarolva egymást, aztán a férfi sóhajtott egyet, lassan elengedte a Nőt. Végigsimított a karjain, az ajkához emelte a Nő egyik kezét és azt is finoman megcsókolta. - Jó éjt!
Ellépett a Nőtől és a kocsihoz ment. A Nő meg mert volna esküdni rá, hogy menet közben egy tánclépést is ellejtett. A férfi beült a kocsiba és elment. A Nő mosolyogva nézett utána. Tökéletes első randevú volt.
...
- Igen, tessék? - hallotta meg a Nő hangját a telefonban.
- Szia. Én vagyok. - mondta a férfi.
- Szia.
A férfi zavartan elhallgatott.
- Halló?! - hangzott fel a vonal túloldalán.
- Igen ... bocsánat ... itt vagyok, csak kicsit bizonytalanul érzem magam - mondta a Nőnek.
- Bizonytalanul? Tegnap előtt nem éreztem - a telefon túloldalán, a férfi biztos volt benne, a Nő mosolygott.
- Igen, azaz nem. Akkor nem voltam bizonytalan. De most ...
A Nő kivárt.
- Tudod az elmúlt fél órában ezerszer végigjátszottam a beszélgetésünket - folytatta a férfi - de nem jutottam dűlőre, hogy jól döntök-e.
- Döntesz? Miben?
- Szeretném lemondani a randevút.
Döbbent csend után a Nő kissé tétova hangon szólalt meg.
- ... a mit?
- A randevút.
- Melyiket? Tudtommal nem beszéltünk meg tegnap előtt óta semmit.
- Nem ... úgy értem szeretném lemondani a tegnap előtti randevút. - mondta a férfi kicsit határozottabban.
- A ... ezt most nem értem.
- Igen, tudom, ez így kicsit furcsán hat, de mégiscsak jobb, mintha rögtön utána mondtam volna le. Így legalább volt időd. - mondta a férfi.
A túloldalról zavart nevetés hallatszott.
- Volt időm? ... Mire?
- Hát ... tudod ... elfelejteni.
- És ha nem akarom elfelejteni?
- Nem akarod? ... Miért? ... Én ...
- Te miért akarod lemondani? Ráadásul utólag? Nem furcsa ez egy kicsit?
A Nő szavai gyorsan pörögtek, kicsit tanácstalanul, kicsit kétségbeesetten.
- De. Lehet. - próbált magyarázatot adni a férfi - De sokkal jobb mintha előtte mondtam volna le, nem?
- Még mindig nem értem.
- Te ennél sokkal jobbat érdemelsz. Nem egy ilyen semmitmondó vacsorát. Ez a randevú úgy ahogy van el volt ... rontva. Szeretném, ha most lemondhatnám. Ha kitörölhetném, ha meg nem történtté tehetném.
A Nő kissé megenyhült hangon válaszolt:
- ... nem is tudom mit mondjak. Először is nem volt semmitmondó, nem volt elrontva és legfőképp egy nagy butaság, hogy én mit érdemlek és mit nem. Én nem akarom lemondani és elfelejteni sem!
- Nem?
- Nem!
Ismét csönd.
- Akkor ... jól érezted magad? - kezdte újra a férfi.
- Csodásan.
- Hmmm ... erre nem számítottam.
Ismét nevetés, de ezúttal már simogató.
- Akkor ... - mondta a férfi kicsit bizonytalanul.
- Akkor? - kérdezte a Nő várakozva.
