Egy házaspár különös élete

Az életem során sok érdekes, elgondolkoztató sorsot ismertem meg. Az átlagosnál jobb memóriával és következtető képességgel áldott meg Istenem, ezért évtizedeken át tudtam gyűjtögetni az információ mozaikokat, mire sikerült a képet kiegészítve össszeraknom, egy-egy sors, életút egésszé állt össze. Mindig megpróbáltam megérteni a történések mozgatóit is. De a világ változásai miatt a kort, amiről nem tehet az aki benne él. A mai tudásunkkal, erkölcsünkkel nem lehet az akkori világot megérteni.

Gyermekkoromban ismerkedtem össze egy családdal (nevezzük őket Ádámnak és Évának), fiuk néhány évvel volt nálam fiatalabb. A férfi atyai barátom lett. Mindig éreztem valami szokatlant, kapcsolatukban, mintha valamit titkolnának. Közel négy évtizedig szedegettem az információ morzsákat, és ebből rekonstruáltam a történetüket az alábbiak szerint:

1944. őszén kezdődött történetük. Ádám a Műegyetem elsőéves hallgatója volt, 19 éves, az októberi kiugrási kísérlet során komolyan vette a Kormányzó Úr parancsát, a nyilas hatalomátvétel után nem térhetett vissza, ezért katonaszökevénynek számított, megtalálás esetén kezdetben felkoncolás, később málenykíjrobot várt volna rá. Hazament Budapestről falujába, szülei bujtatták. Az Esztergom közeli erdőben minden barlangot ismert, volt egy amelyikben langyos forrás fakadt, és amikor szüleit Esztergomban egy bomba megölte, a család teljes bab, krumpli és hagyma készletével oda bújt.

Néhány nappal később az erdőben rátalált a seblázban deliráló Évára, egy pesti zsidó gyermeklányra. Éva sebesülten mászott ki a tömegsírból, amikor a gyilkosok elmentek italozni, és egyedül menekült el.

Évának fogalma sem volt még a szexualitásról, és Ádám tapasztalata is csak két nyilvánosházban tett látogatásra (ebből egyszer nem mert felmenni szobára a kéjnővel) és néhány csókra korlátozódott. A rémült, szeretetéhes, lázas, sebesült Évát még minden hátsó szándék nélkül vitte a barlangba. Amikor először megmosdatta, letörölgette Éva testét, kitisztította a sebét, még óvón-féltőn vonta ölébe és gondoskodott róla. Összebújva aludtak. Ahogy Éva gyógyult, úgy kezdett Ádámban gyűlni a vágy, és egyik este, ahogy szagos szappannal mosdatták egymást, a meztelen lánytest felizgatta Ádámot és minden előkészítés nélkül beléhatolt, nem törődve csak a saját gyönyörével. Éva a szeretetzsarolás miatt tűrte el Ádám behatolását, mint az élete árát fogadta el.

Mivel a barlangban csak enni, inni, beszélgetni és szeretkezni lehetett, Éva is viszonylag hamar megszokta, elfogadta, megtanulta, végül élvezte a szexet.

Beszélgetéseik során a tanulástól elzárt kamaszlány kérdezett, tájékozódni akart a világban, és mint a kiszáradt szivacs szívta magába a tananyagból azt, amire Ádám emlékezett.

Együtt éltek a barlangban tavaszig, Ádám falujába bemondásra kiállított papirokkal kötöttek házasságot. Ádám szülői házát lakhatóvá tették, és az apai lakatos-gépjavító műhelyben elkezdett Ádám dolgozni.

A jegyző és a lelkész felesége lányukként gondoskodott Éváról. Kisfiúk született, Éva a baba mellett magántanulóként –anyai barátnői segítségével– leérettségizett. Elvégezte a tanítóképzőt, és néhány évig tanított a kis faluba. Ádám a munka mellett végezte a műegyetemet, Felköltöztek Budapestre, itt Ádám egy nagy vállat főmérnöke lett, Éva pedig, történelemtanár.

A nyolcvanas években egyszer átadtam Ádámnak a fenti rekonstrukciót. Egy hét múlva meghívott a pincébe bort fejteni. Ott mesélt fiatalkoráról, elismerve, hogy a valósághoz közel jártam. Ekkor ígérte meg, hogy még beszélünk a barlangban történtekről.

Teltek az évek, nem került többet erről szó.

Hatvanadik házassági évfordulójuk idején még látszólag minden rendben volt, vidámak, egészségesek voltak. Nemsokkal később Éva egy bagatel beavatkozás (gyökérkezelés) miatt fellépő alargia miatt agyi ödéma alakult ki, két hét alatt eltávozott közülünk. A temetés után Ádám adott egy leragasztott dobozt.

Otthon kibontottam a csomagolást, de belül egy figyelmeztetés kért, életükben ne bontsam tovább.

Ádám három hónappal élte túl párját, ezért felnyitottam.

A dobozban néhány nyílt parancsot, katonakönyveket, térképeket és három füzetkét és nekem címzett pár sort találtam.

Kedves Laci!

Most, amikor olvasod, már egyikünk sem él. Mivel rájöttél titkunkra, de nem éltél vissza vele, ezeket rád bízhatjuk. Meg tudod ítélni, mennyit ismerhetnek meg gyermekeink ezekből.

Talán jobban megérted a bennünk munkálkodó indulatokat, ha az akkori feljegyzéseimet elolvasod. Amit most tudnánk hozzátenni, az csak utólagos magyarázat lenne, az évtizedek alatt a későbbi valónkat úgy is megismerted.

Barátaid

Végig lapoztam, ismerkedtem a tartalommal. Egy ültő helyemben elolvastam. Aztán egy hétig újra és újra!

Az első füzetben legtöbbször keltezés nélküli feljegyzések találhatók (rondírással), látszik, hogy egy művelt ember írta, valószínűleg íróasztalnál. A másodikban a tintaceruzás feljegyzések kapkodó, sokszor nehezen kiolvasható kapirgálások voltak, csak a végén lévő néhány lap volt rendesen leírva. A harmadik füzet két elkülönült szakaszból állt. Az elején jó tollal gondosan vezetették, de a végén már egy öreg, reszkető kezű ember vetette golyóstollal papírra emlékeit.

I. füzet:

1944. június 28-án szüleim nagy örömére a hajnali vonattal hazajöttem. Anyját névnapján virággal köszöntöttem. Évfolyam elsőként kitűnően maturáltam Budapesten a Lónyay utcai Református Főgimnáziumban, és elnyertem az egyházkerület ösztöndíját is. Öt évre, havi 100 pengő ösztöndíj jelentős jövedelemnek számított. A kitűnő bizonyítványom mellé megkaptam az emlékérmet és az 500 pengő jutalmat. A lányos anyák állandóan zsúrra, ebédre, hívtak, hiszen mindenki tudta, öt-hat év múlva már kitűnő parti leszek.

Egész nyáron a műhelyben segítettem az arató és a cséplőgépek üzemeltetésében és javításában. Alig jutott időm barlangászatra.

Találtam egy orosz nyelvkönyvet, megvásároltam, és elkezdetem oroszul tanulni. Tudtam, ha nem vetik be a németek a csodafegyvert, az oroszok foglalják el az országot. Nagymamám jobban tud szlovákul, mint magyarul, vele mindig tótul beszéltünk, ezért sok szót rögtön megértettem.

Augusztus közepén lakást kerestem Budán. A műegyetem közelében, egy tartalékállományú híradós ezredesnél kaptam szállást, osztályfőnököm protekciójával. Az első naptól családtagként bántak velem. Marika, ezredes hatodik gimnazista lánya nagyon tetszett, megengedte, hogy kísérgethessem és együtt teniszeztünk. Megtudtam, hogy vannak, akik nem engedik, hogy Budapestből Sztálingrádot csináljanak a németek, és tenni is akarnak a háború befejezéséért. Megkaptam a karpaszományos zászlós papírokat (jogom volt rá), vételeztem egyenruhát, Marikával sétálva figyeltük a csapatmozgást.

1944. október 15-én hajnalban nagy mozgás volt a lakásban. Néhány tiszt is jött, hamarosan már több rádión hallgattuk a különböző egységek rádióforgalmát. Valamikor délelőtt parancsba kaptam, vigyek egy levelet egyenruhában Vácra, a helyőrség parancsnokának. Visszafele a váci állomáson hallottam a Kormányzó úr hadparancsát. Örült mindenki!

Pestre érve a válasszal, láttam a nyilasokat, németeket mozgolódni. Hallottam az előzővel ellentétes újabb parancsokat. Papírjaim szerint „egységem” a budaörsi úton volt, ezért az igazoltatásoknál nem volt gondom. A Vilmos Császár úton egy járőr akkor vette fel az Árpádsávos karszalagokat. Odamentem, jelentést kértem. Ezek már Veres János vezérkari főnökre hivatkoztak. Kaptam én is egy ilyen karszalagot. Amikor már a lakása közelében értem, megláttam a német tábori csendőrség és a nyilas pártszolgálatosok egy szakaszát. Az intézkedő német századosnál jelentkeztem, megtudtam, hogy éppen árulókat tartóztatnak le. Messziről láttam, amint elvisznek mindenkit a lakásból.

Parancsaimnak megfelelően a kijelölt laktanyába mentem. Itt több, hasonlóan gondolkozó tisztel találkoztam. A németek és a nyilasok szabotálják a Kormányzó úr hadparancsát, a Kormányzóhoz hű tiszteket saját beosztottjaik tartóztatják le. Mindezek ellenére voltak, akik megpróbálták a lehetetlent, az ellenállást. Nyílt paranccsal a Pilisi hegységbe küldtek, megismerni a helyzetet.

Már besötétedett, amikor egy gépkocsival megérkeztem a falunk végére. Senki sem járt az utcán, a kutyák pedig nem ugattak meg, így senki sem látta, amikor hazaérkeztem. Szüleim nagyon örültek, de elmondták, hogy egy volt iskolatársam, az a mindenkire leskelődő, az elemiben is árulkodó Bartha Pista) –nyilas pártszolgálatos vezető lett– készült az elfogásomra. Szüleimet zaklatta, egyértelmű volt, hogy Budán, a lakás kikutatása során megtalálták a papírjaimat, itthon nem maradhattam sokáig. A beszolgáltatás elől egy titkos verembe rejtettük a készletünket, ideiglenesen ide bújtattak el.

A II. füzet:

okt. 31. Egyedül maradtam! Elhatároztam, leírom ami velem történt, hiszen lehet, hogy csak sok év múlva találnak meg itt a barlangban. Ha nem találom meg a kivezető utat, itt halok meg. Szerencsére a szerencsétlenségben ennivalóm és vizem van.

Szombaton szüleim átmentek a hídon Párkányba, a Simon-Juda napi vásárba. Nekem akartak vásárolni jóféle gubát, és beszélni akartak az újvári rokonokkal. Este hiába vártam, nem jöttek meg. Nem is mertem a góré alá kerített gödörből kimászni. Vasárnap reggel nagy sírás-rívással érkeztek a szomszédasszonyok Mári ángyi vezetésével, majd Pató keresztapám, hajtotta be a kocsinkat az udvarra. A résen láttam, holtan veszik le a saroglyáról apámékat. Nemsokára már az üstben melegedett a víz, az ángyi és a szomszédok megmosdatták, felöltöztették őket. Nem mertem megmozdulni. Féltem, hogy valaki meglát, és mint katonaszökevényt elfognak. Azt hittem éjszakára a tisztaszobába lesznek felravatalozva, és elbúcsúzhatok tőlük. De jött a jegyző úr, a kocsinkra tették a színajtót, azon vetették meg a hidegágyat és máris mentek a temetőbe, mert a faluból hetet ölt meg a bomba a piacon, és temettek egyszerre.

Sötétedés után kijöttem a veremből, tudtam el kell menekülnöm! Mennél messzebb innen. A ház egyik kulcsát és a pénzt borítékba tettem, és keresztapáék küszöbére tettem. Csak annyit írtam, hogy mindent köszönök, jövök amint tudok, addig is a jószándékukra bízok mindent. A temetőben megkerestem szüleim sírját, elmondtam egy imát, és visszaindultam a házhoz. A két ló még otthon volt, sajnos ezek igások voltak, nem türték a nyerget, befogni meg nem mertem őket, elárult volna a kocsizörgés. Amit lehetett zsákokban a hátukra raktam, a padláson az elfalazott nyitott kéményben kikerestem az üreget, és az ott lévő kis vagyonunkat (anya eljegyzési láncát, egy gyűrűt, apa vitézségi érmét, és a néhány arany és ezüst pénzt) magamhoz vettem és felvittem a Kenyérmezőn a Borsóhegy oldalában lévő barlangig. Ez egy jó barlang, nem olyan könnyen megmászható, mint ahol a Simon szomszéd teleltette a bírkáinkat. Szegény Simon, a Don mellől nem jött haza, él-e, hal-e?

Amit a két ló elbírt annyim volt, behortam a barlang szájába. A lovakat elengedtem, haza mennek azok az istállóba. Éjjel mindent mélyre behordtam, majd egy köteg gránáttal magamra robbantottam az üreg száját.

Innen, az út felől, már nem tudnak utánam jönni, más utat pedig senki sem ismer. Természetesen én sem tudok itt kijönni!

nov. 10. Minden nap gondosan felhúztam az órámat, vezettem a naptáramat. Egy hetembe került, amíg a régi zsinórt megtaláltam, és végig mentem mellette, egészen a Kisasszonyrészi forrásig. Hálát adok Istenem, hogy nem mondtam el senkinek a felfedezésemet. Így három helyen is kijárhatok, fent, a berobbantott résznél is jár a levegő. Bent pedig még forrás is van, jó tőgymeleg (régebben 34ºC-nak mértem) víz fakad a hegyből, fűtés nélkül is meleg van. Ingbe-gatyába sem fázom. Ez lett a szobám! Ez jó, mert a füst és a gőz együtt szál fel, mindenki tudja „pipál” a hegy. Itt még főzhetek is. Egyedül a penészedésre kell vigyáznom. Szövétneket gyújtottam, szerencsére a szöllőshegyen lévő pincéből áthoztam egy hordó petrót, legalább egy évig tudok világítani. Csak arra kell vigyáznom, hogy ne aludjon el, mert nincs elég gyújtó! Csak egy pakli gyufám van, benzin is alig, tűzkövem is csak a mi az öngyújtóban van.

nov. 14. Közeli robbanásokat hallottam. Óvatosan a forrás nyílásához kúsztam. A forrásnál német katonák pihentek le, nem hitték, hogy örökre. A nem régen agyongéppuskázott, lebombázott német szakaszt valamelyik repülő. Legalább harminc halott, nem számoltam meg. Szerencsére két szanitéz táskáját is megtaláltam. Az étellel egyenértékű kincseket szereztem. Az elsősegély táskákból a kevés kötszert, aszpirint, kinint, ultraszeptilt, jódot és sebbenzint magamhoz vettem. A tiszt térképtáskájában néhány kitöltetlen nyíltparancs, a környék részletes térképe is lapult és zseblámpa tartalék elemekkel. Egy hátizsák elemózsia (kenyér, kondenzálttej és hitlerszalonna azaz marmeládé) is feküdt a földön. Az egészet magammal vittem. Jó, hogy itt a forrásnál minden köves, nem marad meg a nyom.

dec. 6. Ma van Miklós nap. A Mikulástól társat kaptam. Még Katalin nap estéjén kezdődött. Édesanyám Katalin nap lett volna 40 éves, este lementem a sírhoz, de nem mertem csak egy követ tenni rá, nehogy Bartha „testvér” megtudja, hogy itt vagyok. Alig pirkadt, amikor már a forrás közelébe értem. Majdnem elestem, amikor ráléptem valamire. Egy véres, alélt lány feküdt a vízben. Alig, de lélegzett. Felnyaláboltam, és bevittem a barlangba. Felvittem a szobámba. Valamit motyogott ez a lány, megitattam.

Köszönöm Istenem, hogy van már kihez szólnom. Levetettem az egyenruhámat. Tiszta véres lett, nem viselhetem, csak ha itt a front. Levetkőztetem, megtörölgetem. Végre rendesen megnézhettem egy meztelen lányt! A bal karján és lábán egy-egy mély seb, lüktet, sötétvörös a széle, benne genny. Kiszúrtam, ott valami vasat és követ is kihozott a genny. Ahogy a cserkészeknél tanultam, kinyomogattam, kiszívtam a sebet és ultraszeptilt szórtam bele. Mindig az anyját keresi, biztos láza van, forró mindene. Vizes ruhával hűtöttem. Pelenkáznom kell, mert lázálmában nem tud magáról. Egy kondenzált tejkonzervemet kinyitottam, kanállal adogattam a szájába. Naponta többször megtisztogattam, etettem, még a melegvizű tavacskában úszkáló vadkacsákból is fogtam. Ebből főztem neki levest. Végre lement a láza, és ma már tudtunk beszélni egy kicsit, Színes Éva Judit a neve.

dec. 20. Elfelejtettem a naptárat kezelni, amíg ezt a prücsköt ápolgattam. Nem tudjuk, hanyadika van, igaz, jelentősége sincs. Végre Éva elmesélte életét.

1944. január 3-án volt 12 éves. A Terézváros egy bérházában laktak, édesapja munkaszolgálatosként aknát szedett a keleti fronton, felrobbant. Anyja a három lánnyal, a hetedik gimnazista Éva Jolánnal és a tanítónőnek készülő Éva Júliával együtt csipkeverésből próbált megélni. Házuk a gettó területére esett, egyre nagyobb zsúfoltságban, egyre nehezebben, egyre kevesebb ételt fogyasztva, de éltek. A nyilasok a gettóból elindítottak több száz munkaképes nőt és gyermeket, első állomásuk az óbudai téglagyár volt. Másnap a Vörösvári úton mentek több napon át. Valahol az út szélén tankcsapdákat ástak, majd az erdőben irányították őket, már besötétedett, amikor megálltak, nagy gödröt ásattak, és a pribékek begéppuskázták őket a gödörbe. Édesanyja és nővérei testükkel védték, ezért csak két könnyebb sérülés érte. Két nővére azonnal meghalt, anyja több sebből vérzett, de még élt, amikor magával rántotta a tömegsírba. Nyakába tette mindhármuk nyakláncát, megpuszilta és ráparancsolt, meneküljön el. A gyilkosok italoztak, nyílt tűzön főztek, amikor egy repülőgép odagéppuskázott. A nyilasok szétfutottak, Éva kimászott, és négykézláb futott, amíg bírta a lába, elbújt a bokrok sűrűjében. Amikor biztonságosnak érezte, tovább ment, néha összeesett, néha elájult, ha magához tért futott tovább. Fogalma sem volt, hova fut, hol van!

Így találtam rá. Ingeimbe öltöztettem. Már kezd embernek kinézni.

dec. 24. A mai napot neveztük ki karácsonynak. Az éjjel már fagyott, de nem volt hó, nagyon gazdag zsákmányt szereztem. Találtam egy sebesült őzikét egy hurokban és az út szélén egy leesett bőröndöt. Mindkettőt hazahoztam. Az őzet kitisztítottam és feldaraboltam. Éva segített, krumplit sütöttünk hozzá. Nagyon untuk már az állandó babot, és krumplit.

A táskába pedig mindenféle szappanok, krémek és selyem izék voltak. Évikének adtam karácsonyi ajándéknak.

Ezt nem hiszem el! Ez a prücsök milyen boldog lett attól a kis szappantól! Hogy csókolgatott, csak, mert megmostam a haját! A mellei alig kisebbek, mint annak a lánynak ott a Bérkocsis utcában. Milyen jó volt éreznem a kezemmel a finom bőrét, és hogy simultak tenyerembe azok a kis almácskák! Ideült az ölembe, megmosta a hajamat. Majd meg őrültem, ahogy a mellei arcomhoz szorultak!

Éjjelre abba a semmire sem jó, selyem valamibe bújt. Így felöltözve tényleg szép ez a lány! Már nem az a kis vakarcs, akit kiszedtem a sárból, szép, még szebb, mint az a lány volt ott a Bérkocsis utcában! Legalább olyan szép, mint az ezredes lánya! Istenem, mi lett velük, remélem, nem bántották Marikát?

Megdicsértem, hogy milyen szép! Örömében megcsókolt. Leteszem a tollat. Meggyek lefeküdni.

dec. 25. Karácsony hajnal. Valamit elrontottam az éjjel, borzalmasat tettem! Ott hagytam abba, hogy lefeküdtünk, csak egy ing volt rajtam, rajta pedig selyem ingecske. Hozzám simult, mintha tollpihe simogatna, olyan puha szájjal csókolgatott, köszönte az ajándékot. A szerszámom feszitett, hirtelen forróságba ért ott lent! Ilyet akkor érztem, amikor az a lány biztatott, hogy hatoljak belé! Azt mondta, hogy ne törődjek semmivel, lökjem! Löktem! Éva felsikított, és én csak a kéjjel törődtem, mozogni kezdtem. Nehéz volt, szinte fájt annyira tapadt, elélveztem!

Éva nyöszörög, mint a megvert kutyakölyök. Felkelek róla. A fene egye meg, tiszta vér az öle! Megtakarítottam mindkettőnket. Még sokáig szivárgott belőle a véres magom. Éva sírdogált, azt kérdezte, miért bántottam? „Gyere, búj az ölembe! Tudod, hogy szeretlek! Ezzel is a szeretetemet mutattam meg, minden férfi így szereti a párját! Mostmár az asszonyom lettél!” „Szeress, de ez nagyon fájt, mért dugtad be? Szétszakítottál!” kérdezte. Sokáig simogattam, puszilgattam, amíg elaludt. Istenem! Mit rontottam el? Csak kell a nőnek is örömöt érezni szeretkezéskor, hiszen másképp egy nő sem tartana szeretőt! Ha már asszonyom lett, vigyáznom kell rá. Nehogy, neki induljon a téli erdőnek.

Igen a lány ott a kupiban zsírfélét kent a szerszámomra és az ölére. Lehet, hogy keni kell, hogy ne súrlódjon annyira? Szárazon nekem sem volt jó.

Szilveszter Minden nap együtt fürdünk, a jó meleg vízben az ölembe ültetve mosogatom, csókolgatom, ilyenkor boldog. Nem mertem ismét magamévá tenni.

A fenti teremből már hallom a közeli ágyúszót. a hó is leesett, nem mertem kimenni. Az őz maradványai még legalább egy hétre elegek. Kevés a fa, hidegen esszük az ételt. Este –csókolózásunk közben– egy kis tiszta vajat kentem a szemérmére és a szerszámomra, hiszem anyám is azt kent a feltört lábunkra. Ezt a simogatást láthatóan élvezte. Amikor utánna megint magamévá tettem, már nem sírt.

január. 3. Születésnapján előkerestem anyám kis gyűrűjét és láncát, ráadtam. Felköszöntettem. Kezeit megfogtam, és megmondtam neki, hogy Isten és magunk előtt a feleségemnek tekintem, hűséges, gondoskodó férje leszek, és amint sikerül innen kijutnunk az emberek előtt is feleségemnek vallom! Megcsókoltam. Ő is megfogta kezemet, majd most már ő mondta el nekem az ígéretet, és megcsókolt.

januárban Születés napja óta mindent megenged. Kezd feleségként viselkedni! Ölembe ültetem, ahogy a fiatal házasoknál láttam, és csókolózunk. Megtaláltuk a megoldást, ha elég sokáig simogatom, csókolgatom mellecskéit, már maga is segíti az aktust, és utána boldogan bújik hozzám.

február 2. Kimerészkedtem! Fenn a hegyen másztam ki, de éppen csak csak körülnézni mertem, mert ott érintetlen, bár régi hó volt. Lent a forrásnál már alig maradt hó, a szürkületben egész köteg rőzsét vonszoltam be az üregbe. Egy közeli géppisztolysorozat nagyon megrémisztette Évát! Amikor bemenekültem, a nyakamba ugrott, csókolgatott, és minden csók után a mondta: „Szeretlek férjecském! Nagyon féltettelek.”. Ekkor, önként és boldogan szeretkezett velem. Egy csoda volt, ekkor értettem meg miért mondják a katolikusok szentségnek a házasságot. Azóta, még a szomszéd terembe sem enged egyedül!

március Heteken át csak ettünk, beszélgettünk, szeretkeztünk. Meglepett, hogy milyen könnyen tanul, első hallásra emlékszik még a latin memoriterekre is. A hó elolvadt, kimentünk körülnézni, mindenütt érződik a közelgő tavasz. Mi viszont borzalmasan néztünk ki. Hajunk, szakállam rettenetesen megnőtt, fésűt hónapok óta nem használtunk. Nem enged sehova egyedül, félt. Egy Правда (Pravda, Igazság) volt az út szélén egy kökénybokorra felakadva. Visszamentünk a barlangba és ott próbáltam kisilabizálni az írást. Az újság március 3-án kelt, tehát már több mint négy hónapja nem voltunk emberek között. A front már rég túlhaladt rajtunk, elhatároztuk, hazamegyünk.

Hazafelé Éjjel mentünk haza, nem akartam, hogy bárki így lásson. A házat meglepő módon alig fosztották ki, csak mindent összesároztak. Vizet hordtam, tüzet raktam a fürdőkályhában, nemsokára már fürödhettünk. Anyám szekrényében az egyik ruhájában megtaláltam egy zacskó szappanforgácsot. Ezzel mostuk meg egymást. Ahogy mostam Évát láttam, magasabb is lett, asszonyosodott, határozottan nagyobb a melle és gömbölyűbb a hasa. Mire reggel lett, már tisztán, apám, anyám ruháiba öltözve takarítottuk a házat.

Ahogy felébredt a falu, híre szaladt érkezésünknek. Jöttek megnézni minket. Elmentünk a községházára, hiszen még csak Isten előtt volt feleségem Éva, de az emberek előtt is szerettük volna rendezni dolgainkat. Mária néni is ott volt a férje hivatalában mire odaértünk.

A jegyző úréknak mint Isten előtti feleségemet mutattam be Évát, és kértem, mihamarabb köthessünk házasságot. Röviden elmondtuk a történetünket.

Hát fiaim –kezdte Béla bácsi, a jegyző úr– összeadhatlak én benneteket, ha a papírok –elsősorban anyakönyvi kivonatok– itt vannak. Neked Ádám én tudok adni másolatot, de Évánál sok gond lehet: Pestről kell az adatot kikérni, igazolni kell, hogy árva vagy, ideiglenes gondnokot kell kijelölnöm, és ha még nem töltődted a 16 évet, orvosi vizsgálat is kell! De ha kiderül, hogy még 14 sem voltál, amikor egymáséi lettetek, akkor ezt a fiút börtönbe kell kísérnem, mert elítélik liliomtiprásárt.

Béla! –szólt közbe Mária néni, a felesége– ne hivataloskodjál itt! Inkább azt kérdezd már meg, mikorra várják a babát? Ahogy a menekültektél megelégedtetek két tanúval, vagy valami egyéb igazolás is elég, itt is elégedj meg ilyennel.

Ez megfelel? –kérdezte Évike, és elővette a négy medált (amibe bevésték édesanyja és a két testvérének nevét, és születési adait) és oda adta Béla bácsinak, kihúzva magát folytatta)– Színes Éva Jolán vagyok. Budapesten születtem 1928. augusztus 18-án. Felekezeten kívül éltünk, de izraelitának számítottunk. Édesapám, mint munkaszolgálatos a Galíciai fronton halt meg. Édesanyámmal, és két húgommal erődítési munkára vittek, utána begéppuskáztak a tömegsírba. Én csak megsebesültem, de szeretteim meghaltak. Ekkor vettem magamhoz az azonosító medáljaikat. Légitámadás alatt tudtam elmenekülni. Férjem talált rám, és ápolása mentett meg a haláltól.

Ez a medál elégséges igazolás volt (így lett egyből négy évvel öregebb Éva), még aznap, 1945. március 29-én, ebéd után házasságot kötöttünk. A bába néni szerint szeptember második felére születhet meg első gyermekünk.

Nagyon boldog vagyok, hiszen Éva őszintén szeret, mostmár törvényes feleségem és jövendő gyermekem anyja!

március 30. A nagypénteki istentisztelet után vizitáltunk a lelkészéknél. Engedélyt kértünk, hogy egyházi házasságot is köthessünk. Megkaptuk, ha Éva felkészül katekizmusból, mert a zsidó hit alapjaival sincs tisztába. A nagytiszteletű asszony, mint végzett katekéta (hitoktató) vállalta oktatását.

május 21. Pünkösd hétfő. Egyedül vagyok itthon, Éva a Soli Deo Gloria lánycsapatánál van szeretetvendégségben. A sok munka miatt, hetek óta nem tudtam írni. Most látom, mennyi munka van egy ilyen faluban. A rengeteg apróság (darálók, szeparátorok, morzsolók és varrógépek) mellett a nagy berendezéseket is apám tartotta karban. Megcsináltam a Hangya Szövetkezet teherautóját, a malmot és a szívógázmotoros áramfejlesztőt. Már van áram a faluban. Apa segédje Péter, a kovács, is hazajött, mostmár beállt mellém dolgozni. Kettesben megcsináltuk az esztergát is. Az első két napot leszámítva azt esszük, amit a munkámért kapok. Mostmár félre is tudunk tenni belőle.

Csütörtökön korareggel egy izgatott szovjet kapitány jött a műhelybe, elromlott valami egy autóban. Szerencsére a tót tudásommal jól megértettük egymást. Kimentem megnézni, a harmadik ház előtt állt, a hűtőventillátor ékszíjtárcsája hibásodott meg. A kocsiban egy tábornok ült, hófehér haja és szakálla miatt Mikulásnak néztük volna, ha az egész mellkasán nem csilingeltek volna a kitüntetések. Megmondtam, két óra mire meg tudjuk csinálni, és áttoltuk az autójukat az udvarra. Évike megreggeliztette a tábornokot. Az magyarázta, hogy az ő lánya nemrégen szült, néhány hónapos az unokája. Szerencsére tudott németül, így Évával tudtak beszélgetni.

Amikor elment kaptunk néhány halkonzervet, azzal, hogy a szoptatáskor ettől lesz erős a baba és egy „bumaskát”, egy igazoló papírt, hogy a Vörös Hadseregnek dolgozom, és a védelme alatt állunk. Este jött néhány katona és egy cilirbetűs táblát szegeztek a kerítésre. A hadsereg javítóműhelye lettem!

A nagytiszteletű asszony és Marika néni felkészítették Évát. Naponta több órát töltött velük, és Ángyikámmal. Meglepődtem, mennyire jó háziasszony lett, hiszen nemcsak a katekizmust, hanem a csirkekopasztást is tanították vele. A harmadik házban egy hete született baba, Évike oda is jár megtanulni a gondozást.

Pénteken megtartottuk a templomban az esküvőnket, Éva keresztelőjét és konfirmációját. Este pedig éretem a baba mozgolódását is.

Itt ért véget a második füzet, a harmadikban néhány, datálás nélküli bejegyzés található. A tinta színe, a kézírás jellege alapján bontottam részekre.

I. Mihály napján született meg a fiam, 354 deka súllyal, 54 cm hosszal. Apám után Péter lett. Mindketten egészségesek. A szeme Éva szerint a másik nagyapjáé. Alig mertük megfogni, olyan kis törékeny, de rengeteget eszik, Évának sok teje van. Felbontottuk a tábornok egyik konzervét. Csukamájolajban elrakott valamilyen máj volt benne. Finom, de borzalmasan büdös, Éva majdnem hányt a szagától!

Anyagért voltam Budán teherautóval, megnéztem a régi lakásomat. Sajnos az ezredes urat kivégezték. Marika még akkor, ott a lakásba lett öngyilkos. A megbecstelenítése után saját fegyverével lelőtte azt a tisztet, majd lövöldözni kezdett, több katonát megsebesített, az utolsó golyóval ölte meg magát.

Annyi a munka, hogy már négy segéddel dolgozom. A roncsokat szereljük szét és szállítjuk az átvevőkhöz. A Botond szívógázmotorja sok célra alkalmas, most építettünk át egy tucatnyit gőzekének, de a bányákba áramfejlesztőnek is használják.

Szüleim egy éve haltak meg, sírkövet állítottunk emlékükre.

II. Hol jó, hol rossz híreket kapunk. Évike dicsérettel végezte a tanítóképzőt, és kapta meg oklevelét, itt kapott állást. A műhelyt államosítani akarják, kapitalista leszek, mert munkásokkal dolgoztatok. A zárda birtokán szervezett TSZ agronómusa a régi gazdatiszt lett, ő nagyszerű szakember, hozzájuk léptem be, és a műhelyből csináltunk gépállomást. A jegyző urat kényszernyugdíjazták a nyáron. Karácsonyra már a nyugdíjat is megvonták tőle. A tanácstitkárunk, Béres elvtárs, egy talán négyelemit végzett, korombeli volt kubikos. Alig tud írni. A Széchenyi utcát átkereszteltette Zója utcára, a szovjet partizánylány emlékére. Nem járt jobban az Eötvös utca sem, abból Sztálin út lett, csak a Szent István utca maradhatott I. István utca. A kiégett roncsból két kezemmel megcsinált kis Fiat kocsinkat amint elkészült, államosította. Másnap nekivezette a községháza udvarán lévő egyetlen fának. Feljelentett szabotázsért!

Az Esztergom Megyei Gépállomások Igazgatóságára nevezetek ki csoportvezetőnek, és behelyeztek Esztergomba, lakást is kaptunk. Köteleztek az egyetem elvégzésére, így levelezőn járhatok végre tovább, csak most Évike utazik minden nap az iskolába és vissza.

III. rész Sztálin halott, Nagy Imre a miniszterelnök, kicsit könnyebb. Harmadik gyermekünket várjuk, szeretnénk végre egy kislányt, Évike elnehezült, dagad a lába, az orvos egészsége érdekében javasolt egy magas szárú „kismama” cipőt. De nem tudunk venni, vászon épp nincs, bőrt nem kapunk, hiszen „meggondolatlanul” Petikének vettünk a jegyre egy 36-os cipőt. Igaz a lába még csak 33-as, majd belenő.

Szerencsére megtaláltam az előző, szétszakadt vászon kismamacipőjét, szétbontottam, és a cájg nadrágom szárából varrtunk egy új felsőrészt, így lett új cipője Évának.

Végre van lányom is, A két fiú után végre megszületett Irén Éva. A fiúk csodálják húgukat, Lajoska a maga három éves eszével nem érti a nemi különbséget, lány-lány, de miért nincs fütyije?

Kis feleségem egyre szebb, egyre kívánatosabb. A bimbóból csodás virággá fejlődött! Nem hiszik el, hogy már tíz éve élünk együtt.

Karácsony este, miután a gyermekeink elaludtak, megpróbáltam elmagyarázni, az akkori rettenetes tettem okait, és bár későn, de bocsánatát kérni, és megköszönni szeretetét. Sokáig csókolgattuk egymásról a meghatottság, megbocsátás és szeretet könnyeit.

III. Azt hittük, hogy nincs csodálatosabb a gyermekeinknél, már tudjuk, hogy az unokák azok. Ezüstlakodalmunkra ikerunokákkal ajándékozott meg a Teremtő. Évike olyan fiatal, alakja még most is mintha érettségire készülne, nem pedig mint frissen doktorált nagymama, az igazgatói beiktatására.

IV. Lassan ötven éve, minden nap megköszönöm Istenemnek, hogy az utamba vezette Évikét. Diákként mindig arról álmodoztam, hogy legyen egy olyan feleségem, aki egy életen át segít nekem megtalálni a helyes utat, és szerettel fogadja el tetteimet. Megkaptam, és soha sem tudom eléggé megköszönni azt a sok boldogságot, amit kaptam tőle egy életen át.

V. Most, az események után ötven évvel olvastam el Ádám „naplóját”. Lepergett előttem az életem. Amikor megtalált, már feladtam, fájt mindenem, leginkább az, hogy élek. Semmim sem volt amihez ragaszkodhassak, senkim sem volt, akit szerethessek. Amikor anya rámadta az azonosító kis láncokat, az volt a legborzasztóbb, ott abban a pillanatban felnőttem, hiszen teljesen egyedül maradtam. Megakartam halni, de győzött az életösztön. Futottam az életemért. Fáztam, a langyos víz elbódított, a langymelegben minden mindegy volt, feladtam! Arra tértem magamhoz, hogy gondos kezek ápolnak. Tudtam, Isten vezetett Ádám útjába, az emberek közül neki köszönhettem az életemet. Nem kérhetett volna olyat Ádám, amit gondolkozás nélkül ne adtam volna meg. Tudtam, van valami a férfi-nő kapcsolatban, valami misztikus, amit a „nicht vor dem Kind!” rejt előlem.

Akkor ott, azon az első karácsony este már-már a boldogság egy csodálatos területére értünk, olyan érzések kavarogtak, amit addig nem éreztem. Szinte lebegtem, és ismeretlen, csodálatos érzéseket éreztem a testem eddig nem ismert részéről kiindulva, ez Ádám érintéseihez kapcsolódott, és egy új dimenziót nyitott meg. Még ismerkedtem ezzel, amikor hírtelen felváltotta egy váratlan, durván rámtörő fájdalom. A testi fájdalom csak pillanatokig tartott, de megéreztem Ádám önzését, és ezért a lelki bántás fájt nagyon. Amikor törölgetett, az már jó volt, már csak sajgott. Suta mentegetőzése olyan volt, mint amikor egy kisfiú könyörög bocsánatért. Nagyon őszinte megbánást mutatott. Utána napokig olyan őszintén akart kiengesztelni.

Születésnapomon, viszont már feleségének fogadott, nem csak a külsőség hatott meg, de az őszinte szeretni akarása is. Utána megtanítottuk egymást, hogy nekem se legyen rossz az egyesülésünk. Amikor egyszer kint volt, és meghallottam a sorozatot, azt hittem, őt érte. Megrémültem, akkor értettem meg, hogy szeretem testemmel-lelkemmel. Akkor, miután visszatért úgy szerettem, mintha az én odaadásomtól függne az élete. Ekkor éreztem meg a testi szerelem mindent elsöprő csodáját. Ezt azóta sok ezerszer átéltük együtt.

Az eltelt ötven év több mint duplája annak, amit szüleim együtt élhettek, én is már dédmama vagyok, és ezt az emberek közül egyedül Ádámnak köszönhetem.



Amikor a füzeteket elolvastam, sokáig ültem, és a kettejük életén, és azon gondolkoztam, miért én kaptam a feladatot. Tudom nem merték elmondani gyermekeiknek igazi történetüket, féltek képesek lesznek-e feldolgozni azt a borzalmat, amit Ádám és Éva átélt. A gyermekeik, az unokáik vállára rakható ekkora teher, az általuk rajongással szerett Papa és Mama ilyen szörnyű titkai fellebbenthetők a XXI. század kíméletlenül erkölcsös polgárai előtt.



Az eredeti csomagot kiegészítettem több száz levelükkel, fényképeikkel, készítettem róla két faximilét. Az egészet egy megfelelő kazettába zárva leszármazottaiknak címezve egy közjegyzőre bíztam, 2044. decemberében történő kézbesítést írva elő.



Úgy gondolom, a történet túl mutat a háború embert próbáló (rontó vagy javító) idején, talán békében is mindenki okulhat belőle, ezért anonimizálva adtam közzé.



Ahogy Karinti Frigyes mondta:

„Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek”



Kosztolányi szerint:

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.