A tibeti fennsík 3600 méteres hágóján Landrowerünk fennakadt a gerendahídon, s félő volt, hogy azonnal összeomlik alattunk. Pánikszerűen hagytuk el kézipoggyászainkkal a kocsit, s vacogva topoorogtunk az istenverte hidegben (-12 fok). Semmi kétség nem fért hozzá, hogyha csak Isten nem segít, itt fagyunk meg. Két lehetőség volt: a két kínai itt marad velünk csodára várni, és a sofőr elmegy a vad hegylakókat felkutatni és segítséget hívni, vagy a két kínai megy el segítséget hívni, s itt hagy bennünket magunkra. Ugyanis fennáll a megfagyás és kihűlés veszélye. Végülis a komisszár maradt velünk és az idegenvezető kínai ment el a sofőrrel segítséget hívni.
Alighogy elmentek, rá húsz percre fények villantak és állatbőrökbe öltözött bennszülöttek jelentek meg. Isteni csodának tűnt az egész. A földből nőttek ki. Hogy ki súgta nekik, hogy bajban vagyunk, nem tudhatni: ott termettek és kész. Az asszonyok azonnal magukkal vittek bennünket a közel két kilométerre álló kőkunyhóikba, míg a férfiak és a sofőr segítség után eredtek. Még időm sem volt hálát adni Istennek csodás megmenekülésünkért, amikor Deceng Campó jelent meg asztrál síkon, s vörös csuklyájában bölcs mosollyal csak annyit mondott: „Jól van Bogumil, semmi gond: Úr mindig velünk van, s Buddha megsegít...” – ezzel a látomás eltűnt.
A Tuk-Tukok fogságában
Jó húsz percet vánszorogtunk csonttá fagyva, amikor egymásra rakott kövekből négyzet alakú, egy-másfél méteres magasságú falak meredeztek előttünk. A falba gerendakapu volt illesztve, bejáratként. Az asszony, akié a ház volt, ügyesen kinyitotta a védművet s mi egy 3x4 méteres előtérben találtuk magunkat. A falak tetején rőzséből rakott féltető volt, amin bevilágított a hold. A nyílt színi pajtában két hatalmas fekete, nagy böszme állat kérődzött, köztük apró jakborjak. Voltak. Innen egy szűk folyosó vezetett lefelé. A földbe vájva egy 3x3 méteres terembe jutottunk.
Itt, középen egy tapasztott katlanban jaktrágya égett, s a platnin, háromlábon teavíz forrt. Amint beléptünk s megcsapta orrunkat a kesernyés füst, rögtön tudtuk, hogy megmenekültünk. Boldog megkönnyebbüléssel rogytunk le az állatbőrökkel letakart priccsekre, s kibontakoztunk gönceinkből. Mellettem hatalmas prémes jakbőrbe takarózva egy teljesen meztelen harmincöt év körüli ember ült, s boldog makogással, hüvelykujjának felfelé tartásával jelezte, hogy örül nekünk, és nyomatékul ránk nyújtotta nyelvét. Én, igen barátkozó egyén lévén, azonnal megajándékoztam a készletemben lévő Sooters ajándékkéssel, egy doboz Kossuthtal és egy összecsukható ivópohárral.
Rendkívül örült az ajándékoknak, s boldog makogással jelezte, hogy a barátjának fogad... Végig mellette ültem, s ő töltögette csonttá fagyott torkomba a keserű, forró teát, s valami igen erős pálinkával itatott. Közben az asszonyok is előbújtak vackaikból, s teával, szárított jaksajttal kínálgattak bennünket. Igen idilli jelenet volt, amikor az egyik fiatalasszony, mellén a kis poronttyal, azonnal a guzsalyáért nyúlt, s elkezdte sodorni a jakfonalat. Mint később kikövetkeztettem, a férfinak három felesége és hét gyermeke volt. A szoba primitív, de praktikus építmény volt.
Mint fő tartózkodási hely, egy csodálatosan faragott, lakkozott almáriummal – benne kegyszerek, imamalmok – házi oltárral volt ellátva. A falba vájt polcokon étkezéshez tányérok, evőeszközök. Több berendezési tárgy nem volt, csak a priccsek. Társaim nem barátkoztak, egymás közt beszélgettek, sőt a két nőtagot a gazda felesége, az egyik asszony hálófülkéjébe kísérve, lefektette. Megpróbáltam néhány snittet készíteni a derengő fényben, ami csodák csodája sikerült, s beépítettem dokumentumfilmembe is. A tüzes buruk pálinkától hangulatba jőve egy-egy Sooters manikűrkészletet osztottam ki az asszonyok között, a kis porontyokat egy zacskó cukorkával ajándékoztam meg, az ölembe kéredzkedő kis négyéves forma meztelen fenekű, tökös porontyot megszeretgetve, jobb tenyerembe véve meztelen ülepét, bal tenyeremmel hasikáját simogatva, energiaadást végeztem rajta.
Teljesen magamra hangoltam az ártatlant. Ő pedig bújt belém, mint madárfióka a fészekbe. Ez annyira meghatotta az apát, hogy makogva, nyüszögve, nyelvét nyújtogatva, mindkét hüvelykujját felemelve jelezte, hogy a gyereket nekem adja... Én kétségbeesve próbáltam erről lebeszélni, s elkövettem azt a könnyelműséget, hogy a készletemben lévő három használt pólót is átnyújtottam neki, barátságom jeléül. Na, ettől teljesen meghatódott, s előcibálta a gyerek anyját, egy tizenéves, nagy szemű, kócos lánykát, mint kiderült legifjabb feleségét, s a homályban lévő hálófülkére mutogatva jelezte, hogy erre az éjszakára enyém az asszony...
Namármost, ilyen körülmények között ellenkezésnek helye nincs, s az illemszabályok sem engedik meg a gazda barátságának visszautasítását. Lesz, ami lesz – avagy mi történhet – alapon elfogadtam a nemes gesztust s jóleső alvásra spekulálva, szedve cókmókomat, kissé bátorságot merítve az újabb felém kínált pálinkából, bevonultam Muival a családi priccsre terített hatalmas jakbőr alá. A többiek pedig virrasztották nászomat az előtérben, komor magukba-szállással s a buruk pálinka kortyolgatásával múlatva az időt.A bájos idillnek a reggeli napkelte vetett véget. Nyolckor ébresztettek bennünket. A csapat már izgatottan toporgott a gerendahídról lecibált autóbusz körül, s nagy tanakodásban találtam a gárdát. A következő tényállás bontakozott ki a ködből.
A bennszülöttek szereztek valahonnan (isten tudja, milyen csoda által) egy traktort. Azzal lehúzatták a kocsit a hídról, de a híd továbbra is használhatatlan maradt. Most azt kell eldönteni, hogy vagy visszamegyünk Ó-Tigrinbe – ami 35 kilométer (4 órás út) – vagy megpróbálunk áthajtani a folyón, ami ha mély, akkor azzal a veszéllyel jár, hogy belefagyunk... Szavazzunk hát! Négyen a visszafordulás, négyen az áthajtás mellett szavaztak. Én lennék a döntőbíró. Nagy-nagy vacillálás közben már-már a visszafordulásra adtam a voksomat, amikor lovas szekér zörgése hallatszott, és egy jakbőrbe csavart, összegörnyedt alakot szállítva megállt mellettünk.
Hogy hogyan termett ez itt a semmiből, nem tudom, de kilenc tanú van rá, hogy itt termett. Most már tudom, hogy Pu Cong küldte újabb próbatételül számomra, semmi kétség. Elmondta a kocsis, hogy gazdáját vinné a távoli kolostorba a nagy hírű Pu Cong Cön Pa gyógyító lámához, mert gazdája a végét járja... De félő, hogy mire ő odaér, addigra meghal, nem bírja ki a rázkódást.
— Hozzák be a házba – találtam fel magamat – és tegyék a priccsre! Adtam ki az utasítást.
A beteget leemelték, amint volt szőröstől, bőröstől, anyaszült meztelen lehengerítették a hatalmas priccsre.
Megvizsgálva csakráit azonnal láttam, hogy lezáródott a manipura és a gyökércsakrája. Valószínűleg bélelzáródása van, s fennáll a bélcsavarodás veszélye. Azonnali energiaadással, az elzáródás szellemgyógyászati megnyitásával életmentő műtétet hajtottam végre rajta. A betegből mennydörgésszerű robajjal sivított ki a felgyülemlett bélgáz... ha valaki éppen cigarettázott volna, még be is lobban. Egy bögre buruk pálinkát töltöttem lila ajkai közé, s arcának pirosodása elárulta, hogy visszatért belé az élet.A bennszülöttek és társaim nagy ámulatára a beteg talpra ugrott és boldog makogással jelezte, hogy miénk a kocsija, lova, szolgája, mehetünk vele...Mi viszont azt kértük csodás gyógyulásáért cserébe, hogy mutassa meg a gázlót. Így is történt. A gyógyult hegyi lakó áthajtott előttünk a gázlón, és mi a kocsival végre átjutottunk a vad hegyi folyón. Újra úton voltunk hát, hogy annyi viszontagság után megérkezzünk végre Új-Tigribe, vágyaink városába.
Találkozásom Pu Cong Cön Pával, végső beavatás előtti felkészítésem
Miután megérkeztünk Új-Tigribe és kipihentük a borzalmakat, máris útra keltünk Xigazdébe, a pancsen lámák székhelyére, a Tashilumpó kolostor meglátogatására. Itt van a hatodik pancsen láma a vörös csuklyások megalapítója, Deceng Campó hatalmas hatezer kilós arany szobra és síremléke, ami zarándokhely. És itt székel a kolostor főnöke, meghívóm és barátom, Pu- Cong Cön Pa. A kapcsolatot már Új-Tigribe felvette velem. Új-Tigribe megérkezve szobafoglalás, gyors városnéző séta és bőséges kínai vacsoránk elköltése után boldogan adtuk át magunkat a jó melegvizes zuhanyozás örömének. Azért csak vacsora után láttunk hozzá fizikai testünk megtisztításának, mert melegvíz csak este 8 és reggel 8 között volt. Így van ez ezen a tájon szokásban.
Tisztálkodás, és útipoggyászunk rendberakása után még néztük egy kis ideig a kínai tv helyi adását, majd bebújtunk jéghideg ágyikóinkba, magunkat az álom karjaiba dobva. Alighogy elszenderedtem. Lacika, ószeres szobatársam pedig, már arcán réveteg mosollyal, az esti séta során, az ócskapiacon vásárolt ezüstszelencét becsülte fel, hogy mennyi haszonnal adja majd tovább hazatérve, hirtelen forróság öntött el, felültem, s két parázsló szem nézett velem farkasszemet. Ágyamon ketten voltunk: hasamon egy gyönyörűséges vörös bundájú macska ült. Mikor kinyitottam a szemem, a macska megszólalt:
— Kövess engem! – s ezzel elindult előttem. Én kábán követni kezdtem. Pár lépés után egy rejtekajtó tárult fel, s a zegzugos sziklába vájt folyosón át egy mécsesekkel megvilágított csupa arany terembe jutottunk. A selyemkárpit díszítésekkel, brokátokkal és ékes festésekkel ellátott gerendák, ácsolatok között, pódiumon kiemelve állt egy csodálatos, jó három méteres arany Buddha szobor. Lábainál kék baldachin alatt aranykereveten egy sárga csuklyás alak ült mosolyogva, s jöttünkre jobb karjával biztatón intett felém, miközben nyelvét rám öltötte...
Egy pillanatra meghőköltem, majd „ha te így, én is úgy” alapon rányújtottam a nyelvemet. Gondoltam, ez csak nem lehet baj... Elindultam volna felé, de a macska, aki közben emberi alakot öltve sárga csuklyás bonccá változott, lenyomott a földre, hasra, s a fülembe suttogta, hogy az etikett szerint hason csúszva kell megtennem a következő pár métert, ami a lámától elválaszt.
— Jöjj Bogumil, ülj ide mellém a kerevetre! – emelt fel Pu- Cong, hiszen ahhoz semmi kétség nem fért, hogy ő volt az, a legfőbb szellemi segítőm, aki asztrál síkon mindig velem van. Most anyagi síkon találkoztunk szemtől szembe. Miután helyet foglaltam mellette elmondta, hogy mielőtt Lhászában a jövendő kék Buddhája elé kerülnék és beavatnának a Vízöntőkor, a jövendő emberének misztériumaiba, el kell sajátítanom, ki kell bővítenem eddig szerzett tudásomat, az emberi elme, a psziché minden titkáról. Meg kell tanulnom az emberi elmébe való betekintést, a gondolatok teljes megsemmisítésének, és más pozitív gondolatokkal való feltöltését, azaz a test és a lélek lemágnesezésével kapcsolatos minden fogást.
— A szofronizáció és a szuggesztiós technika, amit eddig derekasan alkalmaztál testvérem, csak a kezdet: előjátéka csupán a nagy feladatnak, amire fel kell készülnöd. Úr téged jelölt ki régiód mentorául. Te leszel ott távoli kis Magyarországon a kék Buddha földi helytartója, s mindent az ő segítségével, nevében és utasításai szerint kell végezned. Ez a te feladatod, fiam.
— De uram, hogy tanulom én ezt meg? Ki segít ebben?
— Hát nem veled voltam eddig is?
— És ezután?
— Ha a kiképzésen átmentél, akkor egy fokkal előbbre lépsz, s beavatást nyersz a vörös-csuklyások közé. Attól kezdve már Deceng Campó lesz mentorod... és természetesen Buddha áldása is veled lesz.
— S mikor kezdődik a kiképzés?
— Máris. Itt tartózkodásod tizenöt napjából tíz napot fogsz a kiképzésen részt venni. Téren és időn kívül helyezve ez tíz évnek felel meg földi időszámítás szerint. Ha végeztünk, visszatérhetsz anyagi testedbe.
— És addig – aggodalmaskodtam Lacikára és társaimra gondolva.
— Ne aggódj, társaid semmi sem vesznek észre, hiszen anyagi tested velük marad... – mondta, s ettől a pillanattól kezdve már nem beszélhetek. Ami a Tashi Lumpó kolostorban eltöltött 10 évemet illeti, fedje most sűrű fátyol, s ha eljő az ideje, beszámolok róla.
Visszatérve anyagi testemre, a reggeli ébredés kissé furcsának tetszett. Még meg is jegyezte Lacika:
— Bogi, te vészesen fogysz!
— Érzéki csalódás Laci – ugrattam – csak az asztráltestem hiányzik, s ettől vagyok karcsúbb! – nagy szemeket meresztve bámult rám.
— Már megint kezded a hülyítésemet Bogumil, ezt ne tedd! – duzzogott, s bevonult a fürdőszobába, hogy elvégezze 1 órás toalettjét. Én meg kuncogva vígan kortyolgattam keserű zöld teámat.
A Tashilupó kolostor csodái
Másnap fél tízre kellett a Tashilumpó kolostor kertjében lennünk, hogy időben bejuthassunk. Ugyanis zarándokhely lévén özönlik a nép a szenthelyre, hogy a markában szorongatott, újságpapírba csavart vagy termoszba töltött jakvaj-áldozatát lerója.A kolostorról néhány szóban. Az impozáns, monumentális épület uralta a környéket. Egy hatalmas domb tetején helyezkedett el, s több ezer lépcsőt kellett meghágnunk, míg a csúcsra értünk. Mivel 3500 méter magasságban voltunk – Sándor barátunk mérései szerint 3780 méteren – így hát az orrvérzésen kívül fizikai gyengeség is kínozott bennünket. Nehezünkre esett minden lépés. Tényleg aléltan vánszorogtunk felfelé, így volt módomban megfigyelni egy s mást.
A kolostorkertben, faragott kapu közepére egy tibeti harang volt felfüggesztve, melyet belépéskor minden hívő megkondított nyelvénél fogva. Az udvart megtöltötték a prémekbe, zsákszerű durva szőttesekbe öltözött vad hegyi lakók. Tőlük elkülönülve a jobb öltözetű városiak tömege álldogált. Ami azonban közös volt bennük: a hitük és a kezükben szorongatott jakvajas zacskó. Amíg beengednek bennünket, elmondom, hogy ez a kolostor 1500 éves és a pancsen lámák egykori székhelye volt, most pedig 16 pancsen láma sírhelye. Többek között a legszentebb, hatodik pancsen láma 6 tonnás aranyszobra is. Zarándokhely. Úgy néz ki a forgatókönyv, hogy amint kinyílik a kapu, a tyúklétrán elkezd a tömeg, egymást nyomva, tülekedni felfelé.
Kezükben égő jakvajas mécsest szorongatnak, a jakvajas zacskóval egymást s magukat összemaszatolva, tülekednek kedvenc szentjük elé, hogy leróják adójukat.A hatodik láma előtt hatalmas mécses áradat. Ide, ebbe a nagy pikszisbe öntögetik a termoszból, zacskóból a folyékony vagy szárított jakvajat. Ami megmarad, sem veszik kárba, mert oldalt egy óriási, több akós hordó áll, félig megtelve bűzlő, dohos, avas jakvajjal. Ebbe dobják a megmaradt jakvajat. Ez a fűtőanyag. Ugyanis a kolostorokban jakvajjal fűtenek, világítanak. Éppen ezért penetráns bűz lengi át a helységeket. Még annyit a környezet leírásáról, hogy belül az óriási, tág tereket, könyvtárakat, imatermeket lágy sejtelemes zene és derengő félhomály lengi át.
A lámák imamalmaikkal, dobbal és más hangszerekkel, lámaharangot zengetve szférák zenéjét csalják elő, s misztikussá teszik a miliőt. A hívők az egyik szenttől a másikig kígyóznak, s tolnak, löknek, húznak, vonnak, maszatolnak bennünket. Rengeteg érdekes arcot, alakot, fejet filmezek le, s magát az egész káoszt. Nagyon nagy élmény. Felérve a csúcsra, csodálatos körpanorámákat fényképezünk. Én a népben, a karakterekben gyönyörködöm, míg Lacika a műtárgyakat csodálja, s szeretné őket feneketlen zsebeiben hazahozni. Zeneesztéta barátunk a hangszereket vallatja, tibetológus kollégánk tibeti tudását próbálja szóba elegyedve egy-egy hegylakóval... Szóval, mindenki megtalálja elfoglaltságát a csoporton belül, és azon kívül is. Így békés szemlélődéssel telik el a Tashilumpó kolostor megtekintésére szánt nap.
A Tashilumpó megtekintése után átmegyünk a Shigatse palotába. Ez a palota is teljesen fából épült, a szokásos kör alakú alapot követi és csigaszerűen emelkedik, azaz szökik az égbe.
Az udvaron rengeteg, szebbnél szebb kutyát látunk, s a lámák nagy szeretettel etetik őket. A kutyák tiszták, és nem elvadultak. Kérdésünkre a láma elmondja, hogy ezek a kutyák elhalt lámatestvéreik lelkei, és ápolni kell őket. Lehet, hogy haláluk után ők is kutyába költöznek... – Boldog lelkek. — jegyeztem meg szarkasztikusan. A kolostor alsó traktusában van a közös imádkozó, és gyülekezőhely. Minden piros drapériával van bevonva.
A földön ülőzsámolyok és imádságos fatáblák. Hatalmas szörnymaszkok lógnak a falakon, s beléptünkkor a dob előtt ülő szerzetes elkezdi ütemesen a dobot püfölni – néha a velőtrázóan zengő lámaharangot csendíteni – s a többiek az ommani padre- t kántálva, valami delejes, mámorítóan andalító mantrát zengenek. Megható az egész. Innen feljebb menve egy újabb, immár a tizenharmadik pancsen láma szent arany szobrát és ereklyéjét, úgynevezett csörtenjét látjuk. A terem itt kék drapériával van bevonva. Már fel sem vesszük a jakvaj bűzét. A bennszülöttek ugyanúgy nyomakodnak itt is, ruháink kezdenek kifényesedni a jakvajtól, amit rákennek. Aztán erre is fény derül: tudniillik akit a szenthelyen jakvajjal megkennek, az áldásban részesül. Hát, mi igencsak sok áldásban részesültünk.
A harmadik szinten voltak az aranyozott imamalmok. Összesen 112. A koreográfia az, hogy aki vezekelni akar, attól függően, hogy mekkora a bűne, olyan távolságról – néha több kilométerről – elindul, és hason csúszva, felállva, elvágódva, csúszva közelíti meg az imamalmokat. Sokan a ruházat elkopása ellen tenyérvédővel, térdvédővel védekeznek. De az igazi zarándokokról cafatokban lóg a ruha, s a bőrük is véres cafat, mire az imamalmok elé érnek. Minden hasra csúszáskor kinyújtják jóakaratuk jeleként a nyelvüket. Fura egy szokás, az biztos. Mikor aztán elérik az imamalmokat, akkor lepörgetik őket, és ezzel eltörli Buddha a bűnüket. Ezzel aztán végetért a pancsen lámák székhelyének vizitálása, és élményekkel dúsan megrakodva mentünk tovább az ország belseje felé.
A dalai láma palotájában
Kora délután érkeztünk meg Lhászába és a Tibet hotelben szálltunk meg. A tájékozódással nem sok gondunk akadt, mert egyetlen hosszú főutcája van Lhászának, s az egyik végén a Potala palota, a másik végén a Tibet hotel zárja. Elhelyezkedtünk és tisztálkodás után Lacikával első dolgunk volt buszra szállni, s bemenni a zsibire. A buszozás is igen érdekes dolog. Kis, húsz személyes buszok járnak. A kalauz egy madzaggal nyitja-csukja az ajtót, és a nyitott ablakon kiabál ki: Lhaasszalasza, Lassza Lhaaasssza...
Hogy mi értelme, rejtély. Az viszont jó, bárhol szólsz, megáll, sőt még el is lehet téríteni irányától megfelelő borravalóért. Na, perceken belül a Jokang téren voltunk, s belevetettük magunkat a régiségeket árusító bodegák dzsungelébe. A teret észak felől a hatalmas és színaranyban pompázó Jokang templom foglalta el. Árkádszerű vörös-oszlopos előterében a földön csúszva haladó hívők serege hömpölygött, s rajtuk átlépdelve tudtunk csak elhaladni az árusok bódéja felé. Elképesztő mennyiségű vertezüst, színarany és más régi és új kegytárgyak, használati eszközök, réginek tetsző fadobozba zárt iratok, elefántcsont szobrocskák, ezüst szelencék, és ki tudja még mi más kínálta magát potompénzért. Rögtön meg is vettem, jól lealkudva, hű sofőrömnek egy kis elefántcsont kutya szobrocskát, s mellényzsebembe süllyesztve szemlélődtem tovább.
Az árusokra a szelíd rábeszélő készség volt inkább a jellemző, nem a máshol megszokott erőszakos ajánlgatás. Ez kellemesen jólesett. Körbejárva a teret, elteltünk látnivalóval, és a komolyabb vásárlást az utolsó napi csoportos látogatás idejére halasztottuk. Felültünk egy 2-esre, s madzagos kalauzunkban bízva, elvitettük magunkat, potom egy Jepanért, az általuk Bibetnek mondott Tibet hotelbe. Vacsora után jó forró fürdőt vettünk, s én szokás szerint leheveredve, mély kómába estem, míg, Lacika éjfélig olvasgatott. Elmondása szerint alig, hogy leoltotta a villanyt hatalmas mennydörgésszerű szélvihar kerekedett, mely kitépte az ablakot, s a lebegő függöny vészesen leffegett... Mint rekonstruálta, én ide-oda vetettem magamat az ágyban, s a nagy forgolódásban, a padlóra kerültem. Nem volt lelkiereje felkelteni, s befordulva mély álomba merült. Így ébredtünk reggel: én a földön, ő pedig vad horkolással az ágyában...Addig azonban történt egy s más.
Álomba zuhanva egy vörös felhő jelent meg, s a szélvihar mintegy kirepített az ágyból. Meg sem álltam a Jokang templom bejáratáig. Ott már jakvaj mécsessel a kezében egy sárga csuklyába öltözött szolga várt, s vezetett a sötét labirintusokon át a legfelső szintre. Ott az aranyozott oszlopok között a háttérben egy pódiumon arany szobor állt. A szolga lenyomott a földre, s példát mutatva ő is hasra vetve magát, vad nyelvöltögetések közben hasmánt csúszva, felállva, levetődve, kicsit csúszva, felállva, majd újra hasra vetődve, nyelvet öltve közelítettük meg a szobrot. A pódium első lépcsője előtt hasalva megálltunk.
— Kinek a szobra ez? – kérdeztem suttogva.
— Ő, Padmasambhava, a Gyógyító Buddha. Minden tibeti gyógyász szent atyja, az Úr fia.
Előtte folyik majd beavatásod, s egyben felkészítésed a jövő Buddhája előtti magas szintű beavatásodra. Mindjárt jön Con Capa főláma, a ceremóniamester és elpróbáljuk, mintegy megkoreografálva a szombati beavatásod koreográfiáját. Addig is, légy türelemmel! – Suttogta, s magamra hagyott.
A főláma valóban megjelent pár perc múlva, s szolgahadának segítségével elpróbálta velem a szertartást. Aztán, ahogy volt eltűnt, s a szolga jakvaj mécsessel kikísért a palotából. Utána filmszakadás következett, s ágyamban ébredtem. Reggel kimerültem dörgöltem szemeimet, s mohón nyeltem éhgyomorra, elmém megerősítésére a hazai körtepálinkát. Früstök után elindultunk a dalai láma híres Potala palotájának a megtekintésére.
A palota egy, a város közepén emelkedő, hegy tetejének beépítésével készült, művészi harmóniában és tökéletes összhangban a környezettel. Messziről pompázatos látvány! Ám közelről a sok lépcső megmászásának lehetősége, elborzasztott inkább, mint vonzott volna. A ritka levegőben (3800 méter magasan voltunk) igencsak kevés oxigént kapott agyunk s izmaink úgyszintén. Így minden lépésnél erősen ziháltunk, és szinte minden lépés fájt.A látnivaló azonban kárpótolt bennünket. Lenn, a palota konyhájának megtekintésével kezdtük. Pompázatos látvány volt a nyílt tűzhely körül ínycsiklandozó falatokat sütő szakácsok látványa. Jó sok felvétel készült róla. Innen a hatalmas könyvtárházba mentünk, s elgyönyörködtünk a rengeteg könyvbe és a hangosan biflázó szerzetesek látványában.
Továbbhaladva megnéztünk mind a 14 láma emlékművet a lámák arany szobraival és számtalan, tetteiket megörökítő domborművet. Majd feljebb menve láttuk a mindenkori lámák arany hálószobáját, dolgozó és nappaliját, fogadótermét. Minden úgy volt érintetlenül hagyva, ahogyan a mostani, disszidált láma hagyta. Az átható jakvaj és tömjén szag már nem irritált bennünket, hiszen bőrünk már régen átvette ezeket, a szagokat. Fenn, a legfelső szinten kis teázóban vendégeltek meg bennünket sózott jakvajas teával, melyben aszalt gyümölcsök úszkáltak. Megvallom, igen kellemes íze volt. A városra lenézve gyönyörű körpanoráma tárult szemünk elé. Én nem tudtam betelni az oromzati díszekkel és egyéb csillogó arany frízekkel, stukkókkal, cirádákkal. A színes lakkfestésekkel váltakozó dús aranyozás igencsak lázba hozott.
A teázás után vezetőnk sejtelmes mosollyal tudatta velünk, hogy miután láttuk a múlt Buddháit és a jelen Buddháját, ideje meglátogatni a jövő Buddháját is. Ezzel egy szűk csigalépcsőn egy csodálatos kék kárpittal bevont, halvány bíborfényben úszó terembe vezetett bennünket. A terem homályában egy bíbor pódiumon gyönyörű, több méter magas arany Buddha szobor állott, homlokán kék homlokpánttal. A szobor lenyűgözött bennünket. Nem tudtunk vonzásából szabadulni.
— Ő a jövő Buddhája. Hamarosan megtaláljuk földi inkarnációját, és ekkor egyesítjük az eget a földdel. Az ő feladata lesz az emberiség átvezetése a Vízöntő korba. Már keresik embereink szerte a világon a legalkalmasabb személyt. Addig is a kabinetiroda működik, a személyzet felállt, s a teljes palotarész él. Csak az új istenre várunk... – mondta, s kivezette a csoportot a teremből. Amint a csoport kihaladt a teremből én még egy utolsó körmenetre hátra maradtam, s amint gépemmel pásztáztam a termet, hirtelen lesüllyedt alattam a padló, és én fogoly voltam. Megrémültem, hogy elmaradok társaimtól, de időm sem volt gondolkodni, máris jött Pu Cong Cön Pa négy szolga kíséretében, és elvezettek.
Isteni beavatásom
Pu Cong Cön Pától két vörös-csuklyás szolga vett át, s most már kettesben mentünk a szűk kanyargós ösvényeken a szolgák után. Egy sárga kárpittal bevont terembe értünk. A trónuson ülve Con Capa fogadott bennünket, majd csatlakozva a menethez, még lejjebb mentünk a hegy gyomrába. Itt egy kékes fényben úszó jéghideg terembe álltunk meg. A főpapok átadtak a személyzetnek, és félrevonultak. Mint közölték velem, itt készítenek elő a végső beavatásra.
Így is történt. Szépséges fiatal lámák vetkőztettek le, s illatos füvekkel teli meleg vizes, hatalmas dézsába sikáltak tisztára, majd egy gyúróasztalon illatos olajokkal és kenőcsökkel kentek be, s vörös-csuklyás compóba öltöztettek. Lábaimra jakbőr sarut kötöttek. Aztán jött a borbély, és fejemet sínára borotválta...
Miután így elkészítették toalettemet, Deceng Campó főláma elé vezettek. A szűk folyosóról a trónterembe belépve vakító fényesség kápráztatott el. Az egész terem hegyikristály csillárokkal volt bevilágítva, és a vakító fény szikrát szórt. Hasra vágva magunkat kúszva és mély nyelvöltögetésekkel közelítettük meg Deceng Campó főlámát. A pódium előtt hasaltunk, s ő hátunkon nyugtatta lábait, majd parancsot adott, hogy álljunk fel. Hozzám lépett, és felemelve államat, a szemembe nézett,é s imigyen szóla:— Bogumil, eljött az ideje isteni beavatásodnak.
A beavatás alkalmával 2600 Hz-re növekedik tested rezgésszáma, s ezzel eléred az isteni szintet. Kezeidből és harmadik szemedből az isteni fehér energia fog áradni ezután. Mivel gyógyításból jól vizsgáztál, így Úr úgy döntött, hogy beavathatunk a fehérenergia titkába. Megkapod a behangolást. Ezzel a leendő jövő lámái közé sorolunk. Ha te leszel a reinkarnáció, akkor a helyed itt lesz az aranytrónon, ha nem, akkor a jövő Buddhájának első harcosai közé tartozó trónálló leszel, s bármikor berendelhetünk szolgálatra, úgy asztrál, mint éteri síkon is. Nos, vállalod a feladatot? – kérdezte fürkészően szemeimben kutatva.
— Vállalom uram – suttogtam.
Ekkor a szolgák egy fehér hegyikristály trónust hoztak be és a terem jobb oldali traktusában lévő hatalmas harang alá, helyezték. Nekem a trónusban kellett helyet foglalnom, és egy szerzetes, erre a célra kiképzett, gyantázott húrokkal ellátott dorong félével, elkezdte a harangot megszólaltatni, majd a szélét nyektetni a dongával. A harang olyan erős hangot adott, mint mikor a reggeli fél hatos rádióbehangolás van a Kossuth-adón. Zúgott az elviselhetetlen frekvencia, átvette a bőröm, rezonanciába jött vele a belső szervezetem, végül az agyam is rezonálni kezdett. Aztán hirtelen arany fény öntötte el a termet, begördítették a jövő Buddháját a terembe, velem szembe. A főpap hasmánt a jövő Buddhája elé kúszott, és sűrű mantrázások között kérte, hogy fogadjon be a testvérek sorába.
Miután megadta a beleegyezését, két szolga kiemelt a trónusból és lehántva ruházatomat, egy ágyékkötőben, a jövő Buddhája arany ölébe ültetett. Aztán jött a főpap és egy arany hangvillát rezgésbe hozva bal, keze hüvelykujjával harmadik szememet kitapintva iszonyú nyomást gyakorolt harmadik szememre. Azt hittem, hogy harmadik szemem menten kiugrik, és nekem el kell szaladnom. Hirtelen aranyfényben láttam mindent. S miközben a hangvilla és a harang is rezonanciában egyre erősebben szólt, hallucinációs központomon át agyam két féltekéje egy szintre került. Hirtelen fényes napút állt előttem, és először megjelent egy szem, majd kibontakozott Úr arca. Szája szóra nyílt, és annyit mondott:
— Kiválasztottalak: kövess engem!
Ezzel a látomás eltűnt.
A harang elhallgatott. Kiemeltek a jövendő Buddhája öléből, rám adták köntösömet, és visszavezettek a terembe.Elbúcsúzván Con Capától, a szolgák visszakísértek elindulási körletünkbe s Pu Cong Con Pa segítségével átöltöztem turista öltözetembe. Beavatási öltözetemet kis csomagban megkaptam, s ezzel a szertartás véget is ért volna. Hátra volt még a kiesett három óra bepótolása, azaz visszaillesztésem a csoportba. Azonban ez nem volt gond. Pillanatok alatt a szállodában találtam magamat, s az éppen beérkező buszról leszálló társaim nagy örömére én jöttem szembe velük. Lacika hozta a buszon felejtett videós táskámat.
— Bogikám, te élsz? Már elsirattunk... Hogy kerültél haza?
— Egy kis kitérővel. Tudjátok, hogy elbóklásztam a videóval, és eltévedtem. Mire kikeveredtem, nem találtam a csoportot. Így hát busszal jöttem haza. Ennyi az egész.
— De mi ez az új frizura, Bogi – kérdezte Előd izgatottan kopasz fejemre bámulva...
— Á, semmi, csak éppen engem nyírtak meg véletlen egy kis láma helyett, ugyanis bekeveredtem a borbélyműhelybe, a félhomályban összetévesztettek a kis lámával...
— Ja, értem... aha? Ragyogó! – kacagott fel Előd, s ezzel elütöttük a további kérdezősködések élét. Így történt behangolásom, melynek három napig nyögtem kihatásait. A behangolástól dobhártyám annyira rezgett, hogy alig hallottam valamit, viszont a pupilláim úgy kitágultak, hogy csak igen erős fehér fényre reagáltam, s részeg módjára támolyogtam társaim után.
