Darven - A halál városa (részlet)

Darven
I.fejezet: Bevezető

És, akkor ott a távoli merengő ködben rátaláltunk. Rátaláltunk a halál városára. Nem volt visszaút, mögöttünk a derengően mély szakadék előttünk a halál városa állott. És, akkor még nem voltunk bent. Ahol a félelem legnagyobbika várt ránk, az elképzelhetetlen, a rettenetes a vérfagyasztó Dominata. Senki se tudta, hogy mi az, de mindenhol rettenetes legendák terjedtek el a Dominatáról. Az egyik legenda szerint egy évben egyszer a Dominata egy kilométeres körzetében mindenki meghal aki él és mozog. A legenda szerint ez még nem minden, ugyanis sose lehet tudni, hogy mikor, mert minden évben máskor következik be. Egyes feltételezések szerint a Dominata ilyenkor lövi ki a felgyülemlett mérges gázokat. Amik mindent és mindenkit elpusztítanak ami egy kilométeren belül van. De mások szerint egyetlen egy gáz se jön ki a Dominataból, hanem egy pestisszerű járvány legsúlyosabbika szabadul el a Dominata áldozatai révén, ami egyetlen sejt érintésekor már halált okoz. Én kutattam évtizedekig a Dominata titkát és végül, arra a következtetésre jutottam, hogy nincs itt semmilyen járvány és semmilyen gáz csupán egy védelmi eszközről lehet szó, ami egy évente egyszer aktiválódik. Vagyis valószínűleg ilyenkor a Dominata nem sérthetetlen és ezért kell neki a védelem. De vajon honnan jön a segítő kéz? Valószínűleg innen nem messze kell keresnünk a választ. Csak nehogy most legyen az a nap.

Közel voltunk rettenetesen közel, de valahogy egyre messzebb. A város kihaltnak tűnt a fákon csupán a rémes tekintet szellője süvített, sehol egy lélek. A választ kerestük, de csak kérdést találtunk. Vajon már elkéstünk? Ma volt az a nap? Hol van mindenki? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem az elmúlt egy percben. Aztán hirtelen elkezdődött, egy láncreakciós folyamat amely révén harcra kellett, hogy sor kerüljön. Hirtelen el özönlöttek bennünket a rémesebbnél rémesebb lények. Tagbaszakadt volt mind, hol a belük, hol a csontjuk látszott ki. Rémisztő látvány volt látni a lehetetlent és küzdeni lehetetlenül. De elég jól bírtuk, amikor azon kaptuk magunkat, hogy eltűntek. Legalább is a kicsik. Ebben a halállal teli percben a föld megnyílt és egy óriási még tagbaszakadtabb, lógóbelű monstrum „állt” elénk. Azért mondtam így hogy állt, mert ugyan mozgott a szerencsétlen, de nem a lábán közlekedett, hanem a csontjain amik kilógtak belőle. Az hiszem mindannyiunknak gyomorforgató volt a látvány. A köd még sűrűbbé vált és a látási viszonyok szinte a nullát súrolták.

Azt hittem nagy csoda kellett ahhoz, hogy túléljük. A ködben észrevettünk egy kiszűrődő fényt és annak az irányába próbáltunk menekülni. Alaposan figyelnünk kellett, nemcsak arra, hogy merre megyünk, hanem arra is, hogy a szörny ne kapjon el minket. Úgy tűnt neki kedvezőbbek a látási viszonyai, de azért néha ő is elbizonytalanodott és a köd „alá” nézett. Kapva kaptam az alkalmon és egy jó pillanatban amikor megint a köd „alá” lesett szemen szúrtam a dögöt. Úgy visított, mint az őrült nőstény akiből kivágják a gyereket. Az hiszem a látási viszonylat mérlegét a mi oldalunkra állítottuk. Szerencsére csak egy szeme volt, mint a küklopsznak, mert a másikat már valaki kiszúrhatta. Talán ez is ösztönzött arra, hogy kiszúrjam a szemét, így legalább már egyforma volt mind a kettő. A vértócsában csúszkálva próbáltunk a fény felé menni, mert még mindig, akkora köd volt, mintha lepedőt terítettek volna elénk. Végül sikeresen elérkeztünk a lépcsőhöz, ahonnan a fény jött. Vajon hová vezethet?

Mindenesetre elindultunk a végtelenbe és az ismeretlenbe és nem sejtetettük, hogy mi várhat még ránk a Dominatán kívül. Úgy gondoltuk annál rosszabb már nem történhet velünk minthogy találkozunk a Dominatával , bár csak legendákból ismerjük és a hatalma miatt nem sejthettük, hogy a Dominata még csak a kezdet. Ez később ki is derült és, akkor tényleg megéltük a poklok, poklát.
Hirtelen megszűnt az erős, vakító fény és most már jól láttuk, hogy egy lépcsőnél vagyunk. Egy fáklya világított a falon, de biztos vagyok benne, hogy nem az idézte elő azt az erős fényt. Végül is nem volt mit tenni, nem maradhattunk egy helyben,de továbbmenni is veszélyes volt, bizony ez a halál városa. Elindultunk hát a lépcsőn, kapaszkodni nem tudtunk hova, mert nem volt korlát és ez másra is érvényes volt. Szinte korlátlanul léptük a lépcsőfokokat és azt hittük, hogy sose érünk fel. Végül egy sötét, döghústól bűzölgő hosszú folyosó végére értünk, ami nem volt rest nyirkos lenni. Nem mintha a folyosó akarta így, de itt még az is elképzelhető volt. Nem láttuk a végét és talán nem is csodálkoztunk már rajta, hiszen a lépcsőnél is így volt. Itt viszont volt egy rossz érzésem, mintha valami veszély leselkedne ránk bár ez a rossz érzés egész utunk során végig kísért, de talán itt volt a legerősebb ez az érzés. Ami be is bizonyosodott a későbbiek során, hogy valóban másodpercekre voltunk a haláltól.

De most vissza a folyosó elejére. Tulajdonképpen úgy is lehetett volna venni, hogy nem fel mentünk a lépcsőn, hanem le. Az egész folyosó úgy nézett ki, mint egy lepukkadt kazamata, amit szerintem nem éppen az emeletre szoktak építeni. Még jó, hogy magunkkal hoztuk a fáklyát ami a lépcsőnél volt, mert azt nem is említettem, hogy bizony nem volt a lépcsőtől semmi világítás így kénytelenek voltunk elhozni. És ez a sötétség itt „lent” még ijesztőbben hatott. Mindenki attól rettegett, hogy nehogy elaludjon a fáklya lángja. Ez a félelem nem volt alaptalan ugyanis abban a pillanatban, ahogy elindultunk a fáklya „meghalt”. Olyan pánikszerű élmény éltünk át, hogy még ma is világítás mellett alszunk. Rettegtünk az ismeretlentől és rettegtünk önmagunktól. Nem tudtuk és nem is sejtettük, hogy mi jöhet még ezután. Hirtelen sikolyt hallottunk úgy egy méterre tőlünk. És tudtuk, hogy van itt valami, ami jobb lenne, ha nem lenne itt. Én most döntöttem úgy, hogy vissza kell fordulnunk, így eszevesztetten kerestük azt a „lyukat” amin bejöttünk, de sehol semmi. Most villant be egy kép. Szinte saját szemeimmel láttam, hogy becsukódik az ajtó, de nem láthattam, mert az abban a pillanatban lehetett, ahogy elaludt a fáklyánk. Most már mindenki rettenetesen félt. Nem tudtuk és nem is akartuk tudni mi lehet egy méterrel odébb.

De, mintha azóta csend lenne. Valószínűleg az a valami sincs ellátva éjjellátó szemüveggel és eszeveszettül keres minket. Ebben a másodpercben, mintha valami lihegett volna a közelünkben. Jó hallásomnak köszönhetően lecsaptam a kardommal a hang felé. És a valami hatalmas sikolyok közte halt szörnyet. A fáklya már rég nem volt a kezünkben valószínűleg annál lehetett, akit elkapott az a valami. Így most nem lepne meg, ha annak a szörnynek a gyomrában heverne. Viszont abban a pillanatban, ahogy megöltem a dögöt, a dög „világosodni” kezdett. És most már a saját szemünkkel láttuk azt amit eddig lehetetlennek hittünk volna, ha láttuk volna. De mivel már halott volt, hihetőbb volt az amit láttunk. Bár megmondom őszintén nem volt egy leányálom a sötétben küzdeni az ismeretlen ellen. Most már láttuk, hogy nem volt ismeretlen. Az a szörny volt, aminek kiszúrtuk a szemét. Így már nem volt meglepő az a tény, hogy nem látott a sötétben, valószínű, hogy a hang után próbált menni és így ölte meg az egyik társunkat. De mivel mi a fülünket és farkunkat behúzva vártuk, hogy mi fog történni így ő nem hallhatott semmit. Én viszont hallottam azt az eszeveszett lihegést, mintha egy kört tett volna meg a föld körül, most kifújta magát örökre.

Mindenesetre a társunknak csak a felét harapta le, nyílván így tudott még sikítani. Borzasztó volt látni, ahogy lógnak a belei, a mája és az összes létező szerve, ami deréktájon volt. Mindenesetre egy boncmester is megirigyelné, hogy kibírtuk az utat hányás nélkül. Bár ez későbbiekben változni fog, és akkor már a boncmester se lenne a helyünkben. Az a tény viszont érthetetlen és felfoghatatlan, hogyan tudott a dög ilyen gyorsan anélkül feljutni, hogy abból bármit is észleltünk volna. Mivel mi nem ismertük a környéket csak legendákról, ezért nem is tudtuk, hogy merre kell mennünk. Ugyanis a legendákban is csak utalások voltak a helyekre, de igazán világosan nem volt megfogalmazva. Mindenesetre az is bizonyossá vált számunkra, hogy a kaland még csak most kezdődik és, hogy még csak a labirintus elején vagyunk. A legendák szerint van egy hely, ahol van egy olyan labirintus, ami egyfolytában változtatja a helyzetét és falak szűnnek meg és épülnek fel. Ha a legenda igaz, akkor valószínűleg megtaláltuk a halál labirintusát, ahol az elveszett lelkek bolyonganak. Ugyanis valószínűleg soha nem tudnak kijutni, nem véletlenül nevezik a halál labirintusának. Viszont, ha mi itt vagyunk és bejutottunk élve, remélhető, hogy ki is tudunk jutni, még mielőtt mi is elveszett lelkekké sorvadnánk, és itt ragadnánk a végtelenségig, ahol a tér és az idő nem létezik.

Most már nyitva állt előttünk az út a folyosón, mivel visszafelé nem tudtunk menni, ezért kénytelenek voltunk előre menni. Örültünk is valamennyire, hogy túléltük, de egyben még jobban féltünk, hogy mi jöhet még. Szerencsére a fáklya még használható volt, így nem kellett a sötétben tapogatózva attól rettegni, hogy vajon mikor szakad valamelyikünk ketté. Ahogy egyre többet mentünk előre, kiderült, hogy ahol vagyunk az tényleg egy kazamata, sőt egy sírhely. Mindenhol sírok voltak a falba temetve végig a folyosón. Még borzasztóbban hatott sőt ijesztően az a tény, hogy mindenki hallucinálni kezdett. Az egyikünk mozogni látta a sírokat. A másikunk meg halálfélelmet mutatott amikor „megnyílt alatta a föld”. Én magam pedig úgy láttam, hogy a folyosó szűkül. Most, akkor különböztessük meg a valóságot a képzelettől. A szörnyek után szinte, semmi se tűnne lehetetlennek, ezért nem is tudjuk, hogy mi a valóság és mi csupán a képzelet. Itt megint egy olyan halálfélelem jött mindenkiből elő, hogy szinte belehaltunk. Viszont cselekednünk kellet, kiderült ugyanis, hogy én nem képzelődtem és, hogy a folyosó tényleg szűkül az abból derült ki, hogy a végén lévő sírok szétpattantak szilánkokra, amikből el is talált néhány bennünket. A fájdalom megbizonyosított minket, hogy most tényleg nagy veszélyben vagyunk.

A következő helyzet állt fen: Elől egyre szűkebb lesz a folyosó, visszafele meg nem mehetünk, mert ugye az „ajtó” zárva. Alattunk a talaj stabilnak tűnik, a plafonon csak pókhálók vannak, oldalt pedig ugye a sírok. Így hát nem volt más választás, minthogy a sírokat átkutatni. Mindenki eszevesztetten kezdte keresni a lyukat ahol tovább mehet, de semmi. Amennyire biztosak voltunk abba, hogy a fáklya lángja már nem fog kialudni, abban a percben amikor kerestünk a sírok között egy „kijáratot” kialudt megint. Semmit nem hallottunk csak síri csendet. Amikor is megkérdeztem, hogy mindenki rendben van-e, mindenki igennel felelt. Viszont amint az utolsó ember száján kijött ez a szó, ismét egy haláli sikoly hördült fel. A levegő szinte belém szorult , a szívem zakatolt, szinte ki akart kérezkedni belőlem a félelemtől. A többiek is biztosan így éreztek, bár ezt nem kérdeztem tőlük, mert még a szó is belém fagyott. Hirtelene úgy éreztem, hogy mozog a föld, és az érzés csak egyre erősödött. Míg végül valósággal leszakadt alattunk az egész talaj, amin álltunk.

Valami bizsergést éreztem amikor magamhoz tértem és csodával határos módon nem fájt semmim. Aztán ahogy kinyitottam a szemem, erős fény vágódott belé. Közel egy percig nem láttam semmit csak fehérséget. Míg végül kitisztult előttem a kép. Nem tudtam mozdulni, csupán a szememmel próbáltam keresni valamit, amit találtam is. Illetve ő talált meg engem. Egy idős arc hajolt felém és beszélni kezdett hozzám: - Nagy szerencse, hogy rád találtam és, hogy megúsztad ennyivel. Sokkal rosszabbul is járhattál volna, ha nem ismerném az utat ennyire.

Próbáltam beszélni, de már mindenem bizsergett. Erre az öreg a következőket intette felém:
Bizonyára valamit mondanál, nos az egy ideig nem fog menni, ugyanis adtam neked egy kis érzéstelenítőt, másképp belehaltál volna a fájdalomba. Még valamit közölnöm kell veled. Csak egyetlen esélyed volt a túlélésre. Így egy kisebb műtétet végre kellet hajtanom rajtad, ami sajnos azt eredményezte, hogy már nem vagy teljesen emberi.
Amikor ezt közölte azonnal könny csordult ki a szememből, inkább hagyott volna meghalni, minthogy mindenféle dolgok lógjanak ki belőlem. Ebben a pillanatban elhagytam az eszméletemet és csak órákkal később tértem észhez.

II.Fejezet: Egy új élet születik

Amikor magamhoz tértem már tudtam mozogni, hihetetlen volt látni azt a sok csövet meg kütyüt, ami kilógott belőlem. Bár ismét az ájulás szélén voltam, nem volt kedvem megint órákat aludni így nem is volt kedvem elájulni sem. Valahogy kezdtem hozzászokni, hogy más lettem. Örültem, hogy legalább túléltem. De várjunk csak, hol vannak a többiek? Kérdeztem magamba. Felültem az ágyban és vártam, vártam, hogy történjen valami csoda, hogy valaki felébresszen ebből a rémálomból. Ez nem történt meg, így nem volt mit tenni, felkeltem és körbenéztem, nem mintha eddig nem lett volna rá időm. Egy barlangszerű teremben voltam, mindenhol gépek és ágyak voltak, na meg pár könyvespolc, telis tele könyvekkel. Úgy nézett ki az egész, mint valami laboratórium. Csoda, hogy ebben a városban még vannak ilyen nyugodt helyek, ahol nincs egy mocskos dög, se aki le akarná harapni a fejemet. Egyre inkább lefoglalt a környezet mire azon kaptam magam, hogy már nem is érdekelt, hogy mit csináltak velem, örültem, hogy élhetek. Legalább is most még biztosan, de abban is biztos vagyok, hogy lesz olyan óra vagy perc amikor azt kívánnám, hogy bárcsak halott lennék. De most vissza a laborba, vajon hol lehet most az öreg aki megmentett? Ebben a pillanatban amikor megemlítettem egyből meg is jelent, valamit hozott, pontosabban valakit. Úgy vonszolta be, mintha kiskocsit húzna maga után, nem is törődve azzal, hogy egy embert húz a földön.

Aggódóan szólt hozzám:
Segíts már fölrakni az ágyra ezt az embert, egyedül nem bírom!
Erre segítettem felrakni, sőt egyedül raktam föl és, mintha csak egy kis párnát emeltem volna a magasba, olyan könnyű volt. Egy kicsit megdöbbentem nagy erőm láttán mire az öreg megint el kezdett motyogni valamit:
És mondd, éreztél valamit, amikor megemelted azt a nagydarab embert?
Semmit sem éreztem köszönhetően az öregnek, aki vaskezet kreált nekem és ki tudja még mi mindent változtatott meg bennem, de nem is nagyon érdekelt, mert jól éreztem magam az új bőrömben. Az öreg mosolygott és megkért, hogy segítsek neki az új ember összerakásában. Úgy döntöttem, hogy segítek, mert furdalt a kíváncsiság, hogy miket rakhatott belém. Amikor rákérdeztem, hogy neki mit rak be? Csak ennyit felelt:
Neki nem ugyanazt teszem be, mint neked, mert az ő szervezete nem fogja tudni befogadni a sok vasat, mint a tiéd.

Megkérdeztem volna, hogy miért, de jobban lekötött az, amit csinál nem mintha nem lett volna gyomorforgató, de valahogy érdekesnek találtam. ahogy bütyköl az öreg. Itt egy kar letépve ott egy ujj eltörve, szinte nem volt, olyan testrésze, ami ne lett volna sérült, de az öreg csak bütykölt és bütykölt. Egyedül a szívét és az agyát hagyta érintetlenül, így talán már nem véletlen, hogy ugyanúgy beszélek, mint eddig. El kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon a dög volt-e tagbaszakadtabb vagy ez a szerencsétlen ember itt előttem, mindenesetre kész csoda lesz, ha valamit összehoz belőle az öreg. Mindenesetre alig fél napon belül elkészült a „bádogember” és úgy mozgott, mint akit kicseréltek volna, hiszen alig 10 órája még mozdulni se tudott. Ugyanazok a kérdések hangzottak el, mint nálam. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Stb. Mindenesetre sokkal higgadtabban vette tudomásul, hogy mi történt vele. Ha jól értesültem, a doki szerint ő a folyosó másik végén volt és mégis ugyanazt élte át, mint mi. Ez mégis hogyan lehetséges? Kérdeztem az öregtől. A válasz a következő:

Sokat kutakodtam, mióta ide kerültem sok időm volt felmérni a terepet, mivel több, mint húsz éve ide le vagyok zárva. Én is ugyanúgy kerültem ide, mint ti, de nekem valahogy szerencsém volt és megúsztam könnyebb sérülésekkel. E húsz év alatt rengetegen próbáltak valamire választ keresni, de, hogy mire azt még ők se tudták. Több tucatnyian fordultak meg itt az évek alatt. Próbáltam segíteni, de sose sikerült elérnem, hogy az átültetést túléljék. Mivel csakis így lehetett megmenteni azt aki tagbaszakadtan jött ide le. Volt olyan is, hogy már sehogy se tudtam segíteni, teljesen szétmarcangolta valami őket. Sokat, nagyon sokat kellett kísérletezgetnem, közben küzdeni, azért, hogy túléljem itt, de a türelem meghozta a gyümölcsét, és veletek megszületett az első gép-ember hybrid. Eközben igyekeztem felmérni a terepet és sikerült rátalálnom egy könyvtár szerű építményre, igaz majdnem ott hagytam a fogam. Itt annyi információt találtam a városról, hogy már szinte kívülről ismerem az egész várost. A várost úgy építették meg, hogy, ha valaki megtalálja, rákényszerüljön arra, hogy a város falain belülre kerüljön. Ezt úgy kell érteni, hogy a város akarva, akaratlanul „bekebelezi” azokat, akik egy kilométeres sugarában tartózkodnak.

Ez a folyamat csak egyszer áll le egy évben, mint ahogy gondolom már te is sejted, hogy miért. Ugyanis ilyenkor a nevezetes Dominata védtelen mindennel szemben így ilyenkor egy láthatatlan pajzs védi, ami ugyan szintén nem áttörhetetlen. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy miképp semmisíthető meg a pajzs. A másik fontos dolog amit a városról tudnotok érdemes. A város sosem alszik, és itt jön a bökkenő a város úgy él, mint egy emberi sejt. Lélegzik, mozog és változtatja a helyzetét naponta egyszer. Így történhetett meg az, hogy az a szörny akivel találkoztatok előttetek járt. Ahogy te is feltételezted ez a város egy labirintus, de nem akármilyen. Az ember egy normális labirintusból is nehezen talál ki, de mivel itt a tér és az idő szinte nem is létezik, ezért a labirintus falai állandóan mozgásban vannak, így akik ide nem jutnak el azok valószínűleg meg is halnak.

Nagy szerencse kell, ahhoz, hogy ide eljussatok. A Dominata védelme nem automatikus, hanem valaki irányítja, úgy ahogy szinte mindent ebben a városban. Őt kell előbb megtaláljátok és csak azután lesztek képesek legyőzni a Dominatát. Ami még nagyon fontos: Az időtök nem végtelen, valamikor aktiválódni fog a pajzs és nem lesz sok időtök, arra, hogy kikapcsoljátok, ha nem kapcsoljátok ki időben ti is a város halottjai közt fogtok bolyongani. Hacsak nem maradtok itt. Ugyanis egyedül ez a hely van mindig egy helyen és ez a hely védett mindentől, még a Dominatától is. Még mielőtt azt feltételeznétek, hogy én vagyok az aki irányítja, hagyj mondjam el, hogy még korán sem ismerek minden egyes helyiséget ebben a városban. Így nem tudom azt se, hogy hol tartózkodhat az irányító. Tessék, itt egy térkép, ha mégis mennétek.

Ha úgy döntötök, hogy mentek, akkor én nem állok az utatokba, de maradjatok együtt, így sokkal erősebbek lesztek és kevésbé lesztek sebezhetőek. Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy korán sem vagytok szupererősek, bár egy-két különleges képességre tettetek szert, de ész nélkül semmiképp ne rohanjatok neki az ismeretlennek, kitudja, hátha lesz olyan szörny, amivel még én se találkoztam. Sőt fegyver szinten sem tudok atomfegyvert ajánlani, csupán két kardot fejenként. Utjaitok során egymásra lesztek utalva, tudjátok a többségben az erő, főleg, ha tiszta fejjel gondolkoztok, igazán csak, akkor lesztek képesek, arra, hogy elpusztítsátok a Dominatát. Vigyázzatok még a rengeteg csapdára és legyetek mindig éberek, nehogy véletlenül el tévedjetek. A térképen van még egy-két hasznos információ, amit jó. ha tudtok. Tehát, ha menni akartok, akkor sok szerencsét! Szükségetek lesz rá. És ne feledjétek: Nem minden az, aminek látszik, ez főleg a labirintusra igaz, legyetek résen!

Legszívesebben ott maradtam volna örökre, de küldetésem volt és élve vagy halva, de meg kell szabadítanom a világot a Dominatától és ki kell szabadítanom a labirintusból a kárhozott lelkeket, hogy végre az egész világ nyugalomban élhessen. Ez nem volt kis feladat, de nem tehettem mást, vagy meghalok a porban, melyet elfúj a szél vagy hősként harcolva örök emlék leszek az egész világ számára. Visszafele már nem mehetek, de már nem is akarok, érezni akarom az erőt a kezemben, amikor elpusztítom a rendszert. Vagy bármi is legyen a Dominata, én a kezembe akarom fogni azt, ami működtette, de az is elég, ha tudom, hogy megmentettem a világot ezzel. Az új társammal készen álltunk, hogy szembeszálljunk a halállal és elindultunk az ismeretlen felé.

III.fejezet: Hullák és fegyverek

Egy kard volt a fegyverünk egy pajzs a védelmünk nem tudtuk s nem sejtettük mi történhet még velünk. Amint kijutottunk a barlangból ahol el voltunk rejtve, egy teljesen más világ tárult elénk, mint amire emlékeztünk. Bár sötétségben és ridegségben ez felülmúlta az elődöt, valahogy mégis nyugodtabb voltam, tán az erőm birtokának következtében lettem magabiztosabb vagy talán csak készen álltam, készen a halálra várva. Derengő köd volt mely sötét árnyékot vetett a bennünket körülvevő vékony falakra, amik ide-oda lengedeztek, mint egy nyárfalevél. A látvány hamarosan még borzasztóbb lett. A falak tetején tövisek nőttek ki melyeken porral fedett hullák feküdtek szép nyugodtan és csendesen. A fal már vérrel volt festve az ég borús, borús egy este lesz. Ahogy haladtunk előre a falak már inkább kiállítást szolgáltattak a rajtuk lévő hullákkal, de a borzalom fokozódott.

A falból vérben forgó szemek gülledtek ki hirtelen, amelyek amint megláttak minket, cafatokra robbantak és vértócsává tették az amúgy is nyirkos talajt. Amikor az utolsó szem is kilyukadt, egy neszt lehetett hallani a bokorból majd szörnyű üvöltés volt a következmény. Ekkor futottunk össze az eddigi legkomolyabb szörnnyel, akit úgy hívtak az Őrző. Nem véletlenül választhatták ezt a monstrumot a bejárat őrzőjének. Képes volt beleolvadni környezetébe, mint egy kaméleon és, a több száz szemén keresztül mindent láthatott, amit csak akart. Úgy gondoltam neki nem szúrjuk ki a szemét, mert kicsit sokáig tartana, más gyengepontot kell találnunk. Vajon mi lehet a gyengepontja egy akkora monstrumnak ami, ha rád tapos véged, mindenhol megtalál, és mérget köp és úgy el tud rejtőzni, mint egy kaméleon? Ekkor levetítődött egy kép előttem, melyben egy háború volt és az amerikai katonák egyfolytában támadtak, sorban vesztették el az életüket, mert csak a lábukat célozták, így gyorsan elvéreztek. Hoppá és mint egy isteni szikra úgy fúródott a tudatomba az a mondatrész, hogy lábon lőtték.

Csakhogy van egy kis bökkenő, a monstrum pillanatok alatt észre venne minket. és nem tudnánk levágni a lábát, így el kell terelnünk a figyelmét. Kettéváltunk, én vittem a kardokat és felerősítettem a falnak egy olya részére, ahova könnyen be tudtam rakni a kard végét. Jól odaerősítettem és vártam. Míg a társam igyekezett úgy futni, hogy ide csalogassa a dögöt. Szinte földrengés volt a monstrum lépteitől, de a kardok erősen álltak a falban. A monstrum egyre csak üvöltött mire csak feltűnt a társam a sűrű ködben és még időben átugorta a kardokat. A szörnyeteg eszeveszetten futott bele a két pengébe, amely azonnal elvágta mind a két lábát. A szerencsétlen üvöltött, a falak beremegtek és még mielőtt teljesen elvérzett volna, rádőltek a tövissel teli oldalfalak, amelybe azonnal belehalt. Mindenesetre mást nem sikerült elérnie vele, minthogy saját magát betemette. Elégedetten tettük el a kardunkat, amelyen végig folyt a dög vére.

Ebben a pillanatban azonban a föld megint remegni kezdett és a falak el kezdtek egyre közelebb kerülni hozzánk. A szörny közelében láttam egy lyukat a földben, ami egészen kicsi volt, de biztos voltam benne, hogy arra kell mennünk, ha nem akarunk meghalni már az elején. Ekkor omlott rá a szörnyre a földrengés következtében egy nagy szikla, aminek köszönhetően megindultunk lefelé a földdel együtt. Szerencsére túl éltük, köszönhetően a szörnynek, akit megöltünk. Ugyanis elég nagydarab volt ahhoz, hogy a földre érkezéskor visszafogja az esést így kisebb, horzsolásokkal megúsztuk. Az már megint más kérdés, hogy nem látunk semmit, megint csak a hangok után mehetünk. Ez az ami rám hozza a frászt, és ezt ki nem állhatom, majdnem így haltam meg a kazamatában is. Szerencsére a társam figyelmeztetett, mielőtt ostobaságot követnék el magammal szemben, hogy hozott világítást.

Ekkor nagy kő esett le a szívemről, de amikor a világosság megjött, megint féltem, sőt egyenesen rettegtem. Ugyanis ismerős volt a hely, túlságosan is. Nem akartam elhinni, hogy megint itt vagyok a sötét, büdös, nyirkos és hátborzongató kazamatában. És most már tényleg ott van ahol, lennie kell, a föld alatt. De ez épp annyira nem volt megnyugtató, mert ahogy körülnéztem azt vettem észre, hogy látom a végét, de ez még nem volt elég, ugyanis leesett, hogy innen hiányzik valami, pontosabban valaki. Ugyanis itt öltem meg azt a szörnyet, akit szemen szúrtam. Ez egyre rosszabb volt, és szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez a labirintus akár életünk végéig fogva tarthat minket. Tekintetem azonban hirtelen máshova irányult. Egy képre a falon, amely pont a szörnyet ábrázolta. El kezdtem nézegetni, és ahogy hozzáértem kinyílt egy ajtó. Az ajtón túl nagy fény látszódott, szinte vakító volt. A társammal együtt úgy gondoltuk, hogy nekirohanunk, lesz, ami lesz. Amint átértünk egy nagy csarnokszerű helyiség tárult elénk, tele törött oszlopokkal. Mindenhol ismeretlen katonaszerű hullák hevertek. A fegyvereik valami újszerű kardnak látszottak, innen úgy tűnik nem volt elég hatékony.

A kérdés csak az, hogy ki ellen harcoltak? Vagy kik ellen, ha többen vannak? A félelmemet tovább fokozta, hogy az állandó hörgések mellett néha furcsa árnyékok jelentek meg a falakon. Amíg ezen gondolkoztam valahol messzebb egy kisebb csatazaj hallaszott, ami azonban megszűnt. És amint elindultunk volna valami repült felénk, pontosabban valaki. Ha nem ugrottam volna félre valószínűleg én is ott halok meg, de szerencsére nem így lett. Ahogy közelebbről megvizsgáltam az alakot egy ismerős arcra leltem, de valamit csinálhattak vele, mert a fél arcán nem volt bőr. Gondoltam, hogy ez nem lehetett az öreg műve hiszen ő szólt volna, ha tudott volna arról, hogy az egyik társam túlélte a kazamatában, azon a napon. De mielőtt megkérdeztem volna már nem élt. Nem volt időm gondolkozni, mert felénk tartott a már kultusszá vált lyukas szemű dög. Én nem tudom, hogy csinálja, de úgy tűnik még mindig él. Először a bejáratnál majd a kazamatánál és most megint itt, kezdem azt érezni, hogy nem egyedül van. Ami nem lenne jó, mert nehéz eset a kicsike, hiszen egyet is nehéz leteríteni nem, hogy több tucatnyit. Mindenesetre reménykedve estünk neki a dögnek. Ami viszont mindkettőnket meglepve ért, hogy a vágások nem értek ellene semmit.

Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy nem lepődtem meg csak nagyon beszartam a félelemtől, épp úgy mint a társam. Most megint kezdhettem azon gondolkozni, hogy mi a gyengepontja a rohadéknak, de már elegem volt és inkább a csapdába csalást választottam. Úgy gondoltam, hogy elég sok a törött oszlop darab, amire rá lehetne nyársalni a dögöt. Már csak valahogy el kell érnem, hogy a közelébe menjen. Azt hiszem most én voltam soron az elterelő hadművelettel. Így el is kezdtem eszeveszetten futni az egyik oszlop felé ami alá bebújtam. A szörny persze utánam jött és ott próbált kikaparni az oszlop alól. A társam pedig felmászott egy kiálló falra és egy kötél segítségével elrugaszkodott a faltól. Már majdnem belerúgta a dögöt a törött oszlopra, amikor a szörny megfordult és felfalta a társam. Úgy láttam, mintha a társam szabályosan a szájába repült volna a dögnek, ami úgy is volt, de nem volt ideje szétharapni. A társam előbb csúszott le a torkán. Ebben a pillanatban egy durranás hallatszott, amitől megtántorgott a szörny és pont az oszlopba fúródott. Innentől már tudtam, hogy a társam odaveszett, nem volt más lehetősége, mint bekapcsolni az önmegsemmisítő bombát, ami talán, ha nem is szaggatja szét a szörnyet, de eltántorítja. Így történhetett meg, hogy a szörny szó szerint felnyársalta magát. Ebben a halál elleni csatában hősök születnek és halnak meg, hogy megőrizzék az emberiség jövőjét. Ha túlélem, biztosan emlékművet emeltetek az elhunyt hősök emlékére.

Mindenhol hullák és fegyverek hevertek, vér melyek a hazáért folytak el s hősök melyek dicsőség nélkül tűntek el. Vajon van-e még remény az emberiség számára?
Vajon van értelme a legyőzhetetlen elleni küzdelemnek? Minek, ha mind odavesznek? Minek, ha nincs értelme? Küzdelem az ismeretlen ellen, küzdelem, hullák és fegyverek. Ez volt a jellemző az elmúlt időre, küzdöttünk hitetlenül, gondolván a jobb győzni fog. És így is lett.