大泉 – Oizumi, a kisbolygó

Világunkban nincsenek véletlenek.

Az ősidők óta Istenségnek nevezett, az univerzumot vezérlő Fény-lények, 1990. január 21-én adtak jelt magukról. Kusida Josio és Muramacu Oszamu szokásos munkanapját kezdte meg. Gyermekkori álma volt mindkét tudósnak, hogy a csillagok fürkészésével telhessenek hétköznapjaik. Ezen a napon a Fény-lények akarata szerint az emberiség megismerte Oizumit, a kisbolygót, melyet nem véletlenül fedeztek fel éppen ezen a napon, hittek kisbolygónak és neveztek el így.

Oizumi az univerzum urainak legifjabb gyermeke volt.

Célja megváltani, figyelmeztetni, tanítani az Embert, de ezen a januári napon csak békésen élvezte születése, és a többi kisbolygó társa közötti repülés örömét. Mosolygott, szülei csókot hintettek reá, s útjára bocsátották. Hamar kell felnőjenek a Fény-lények utódai, hisz szüleik vállát a Végtelen terhe nyomja.

Az Emberiség szorgosan emlékezett az előző figyelmeztetésre, mikor egy Jézus nevű gyermeküket küldték megmentésükre, de sajnos a rossz médiának köszönhetően, igen tévesen maradtak fenn fontos látogatásának részletei. Elvesztették az üzenet lényegét, és hagyták sodródni magukat a pusztulás felé! Már egy szót sem értettek létezésük céljából. Idővel elfeledték Jézus valódi szavait. Többszörösen félremagyarázták a mindenséget vezérlő lények gyermekének szándékát. Hiába beszélt a lélek hatalmáról, hiába hogy vessük meg más lények kizsákmányolását, hiába hogy az erőszak lehetőség, de pusztán csak az elkorcsosulásunkhoz. Végül hagyta magát elpusztítani emberként, vérével írt leckével emlékeztetve őket lealacsonyodásukra, gyengeségükre, értelmetlen tetteikre. Aztán az ember ebből is csak üzletet csinált, alátámasztva hatalmi, faji, és egyéb törekvéseit, bemocskolva a Fény-lények gyermekének emlékét, szándékát, akaratát. Könnyeket csalva szemébe.

Szülei kétezer év múltán tértek vissza, hogy újabb lépést tegyenek az Emberiség utolsó esélyeként. Az ő mértékükkel ez pár nap volt csupán. A pár év eltérés pedig csak az emberi számítások tökéletlenségéből fakadt. Oizumi értelme nyiladozott az évek során. Pontosan tudta miért van itt, és fél szemével vizsgálgatta a Föld gyermekeit. Játszótársként gondolt még rájuk, bár el nem érhette őket. Elképzelte, ahogy az ember gyermekekkel visong a csúszdán, ahogy boldogan repül a hintán, miközben Édesanyja nagyot lök rajta, ahogy a kiskutyának tenyeréből adja az első falatokat, tágra nyílt szemekkel, és öröme határtalan volt. Évek múltán látta a szerelmeket, a mérhetetlen vágyat az ifjak között, látta a virágos mezőkre, végtelen hegyormokra rácsodálkozó, az erdő levegőjét mélyen magába szippantó fiatalokat, és boldog volt. Idő múltával meglátta a betegségeket, az önpusztító életmódot, az aljas háborúkat, a rabló gazdagság mellett a nincstelen milliók éhezését, látta mennyire nem értik testvérét, hiába hullajtott vérét, s szomorúsága elhatalmasodott rajta.

2012. január 21. volt a nap, mikor az ember meghallotta Oizumit.
Eddig csak ő hallgatta őket, csak ő hallgatta imáikat, csak ő figyelte bűneiket és fájdalmaikat. A már idősödő Muramacu Oszamu ekkor döbbent rá, hogy miért nevezték el Oizuminak, meghallgatásnak Őt! Gyóntatónk lett, Atyánk, s Ítélő bíránk. A világ minden hatalma összerezzent, mikor az összes hírközlő műholdon keresztül, minden csatornán, Oizumi bársonyos hangja szólalt meg váratlanul, és köszöntötte testvéreit. Zavarodottan szaladgáltak a NASA szakemberei, a titkosszolgálatok keresték a hacker támadás forrását, a mélyen hívők pedig térdre borultak. Oizumi föld körüli pályára állt, fényleni kezdett, és fényén át mindenki látta mosolyát. Az imádkozó tömegek egyre nőttek, s minden térdre boruló, már szavak nélkül megkapta a tudást, az adományt, és tisztán látta az emberiség múltját, jövőjét, pusztító mivoltát.

Sírtak...
Egyre nagyobb tömegek sírtak... papok dobták le a reverendát, milliomosok gyújtották fel vagyonukat, és csak sírtak... katonák dobták el a fegyvert, tudósok ejtették el a génmanipulált kísérleteik kémcsöveit... és térdre borulva sírtak. Egyedül a tibeti bölcsek nem tették, mert az ő könnyeik már kiszáradtak. Ők már napokkal korábban tudták, tisztán látták az elkerülhetetlen bekövetkezőt. Oizumi fénye elhatalmasodott a mindenség felett, az emberek az égre emelték elgyötört tekintetük, s könnyük mosolyába olvadt! Ez alkalommal a Fény-lények nem bízták az emberek mocskos kezére a kalapácsot és a szöget. Beborította őket ifjú megváltójuk ereje, hatalma. Eltörpültek érdekeik, végyaik, bűneik, megfeledkeztek minden tervükről, alantas késztetésükről.

- Tudom, testvéreim! Gyarlóságtok megbocsáttatott! Bírátok visszaszólít Atyátokhoz! Földi szenvedéstek véget ért!

Több szó nem hangzott el. Az emberek egymásra mosolyogtak. Az anyák gyermeküket ölelték. A gyilkosok is szeretetteli pillantásba révedtek, miközben pupillájuk egy pillanatra tükrözte az utána mindent elvakító, mindent kioltó fényt.

Az emberiség, a tékozló gyermek visszatért, és végre megpihent Teremtője ölében.