Csillag

Kilépek az erkélyemre. A korlátján fehér égősor fut végig. Este van, az idő lehűlt. Felhúzom a pulóverem cipzárját.
Csend van, nincs az a sietség, hangzavar, mint nappal. Belekortyolok a menta teámba és tovább nézem az égősort. Érzem, ahogy a szememet könnyek lepik el.
Hagyom, hogy kigördüljön az első-, majd utána a többi könnycsepp is.
Fáj. Rettentően, és nem értem miért.
Miért fájhat nekem, az, ami eddig soha?
Megszoktam, hogy egyedül vagyok, most mégis valami eltört bennem.
Felnézek az égboltra. Egyetlen egy csillag világít.
'Az vagyok én.' - gondolom - 'Azaz egy ott egyedül, a többi elől elfordulva.'
Megtörlöm az arcom és az utca fele kapom a fejem. Hang szűrődik onnan.
Két lány az. Suttognak, nevetnek és fényképet csinálnak a sötétben.
Szomorúan nézem, ahogy elvannak.
Az összes porcikámban érzem a fájdalmat, a magányt. Hiányzik egy barát az életemből, akivel mindent megoszthatok, de tényleg mindent.
Ismerőseim vannak mindenhonnan; iskolából, edzésről, a szomszédból, de barát, az egy sem akad.
Térdre ereszkedek és engedem, hogy a sírás úrrá legyen rajtam.
Olyan érzés, mintha ráültek volna a mellkasomra, s fulldoklok. Rázkódni kezdek, arcomat a tenyerembe temetem.
Megérintik a hátamat. Levegő után kapkodva nézek fel édesanyámra. Leül mellém a hideg kőre és magához húz. Erősen. Ölébe borulva próbálok lenyugodni. Simogatja gyengéden a hajamat.
- Csss.. - nyugtat, de nem sikerül neki.
Újabb sírógörcs tör rám, és a nadrágját összekönnyezve pillantok fel rá.
- Fáj!