Csak tovább, előre

Távol az őrült rohanásba vesző városoktól, ahol minden napra jut egy csoda vagy botrány esetleg egy tragédia, mely katarzis nélkül marad, tehát ilyen helyektől messze esően is megvan minden kis településnek a maga látványossága. Jelen esetben Kisszeg után nem sokkal állt az országút mellett, az a híres kastély, melyet a környékbeliek egyszerűen „Asszonyvár”-nak neveztek el, az egyetlen női tulajdonosa után.

Szita Júlia egyetlen gyermekként nevelkedett szülei szerető körében, így természetesen ő számított az utódnak több tekintetben is. Apja és anyja nagy bizalommal fordult lányuk felé. Édesanyja elemi iskolába küldte, aztán külön tanítót fogadott melléje, hogy elsajátítsa a gazdasági alapismereteket. Édesapja beavatta a könyvelés rejtelmeibe és többször részletesen elmagyarázta neki a kezükön lévő gazdaság irányítását, bemutatta kislányának a kisszámú házi személyzetet, sőt egyszer a szántókon dolgozó béresekhez is elvitte. A szegény szülők mintha sejthették volna belül, hogy földi tartózkodásuk rövidre szabott, ezért a gyorsan tovafutó években készítették fel gyermeküket az életre.

A katasztrófa váratlanul dúlta fel a családi fészket: Az apa reggel még felkelt de délre már nem ülhetett asztalhoz a családjával. Egy hirtelen jött szívroham, sötét, virradat nélküli álomba száműzte őt. Feleségét lelkileg és idegileg megrokkantotta a csapás. Nagyon vágyakozott a férje után, mindennap közelebb akart jutni hozzá. S napról-napra mindinkább leépült, szinte kierőszakolta magának a halált. Júlia ekkor már tisztában volt vele, hogy lassacskán végleg magára marad. Ebben az időszakban egyre többet lapozgatta a számadók jelentéseit, szemmel követte a munkát. Apja és anyja halála előtt csupán egy év telt el. Édesapja temetésén, mint gyermek vett részt, viszont az anyja koporsójára már a felnőttek fásult gesztusával dobta a virágszálat. Az emberek gúnyosan, növekvő szánalommal szemlélték, miként állja meg a helyét a 18 éves kisasszony. Júlia pedig szembe fordult a viharral. Kizárólagos örökösként gyorsan leszerelte a tolakodó rokonokat, majd hivatalnokot fogadott fel és vele intézte közösen a papírmunkát. Döcögősen, de valahogy átvészelték az első éveket, későbben pedig az uradalom működése megfelelő mederbe terelődve, újra nyereségesnek bizonyult. Férfiak és nők egyszerre forogtak Júlia körül, így mindenben tájékozódott volt.

A közeli helyek tehetősebb személyei, összejöveteleiken egyfajta szenzációként, különös, majdhogynem természetellenes esetként vitatták meg ezt a nagyon is egyszerű tényt. Egy alkalommal, mikor a beszélgetések kimeríthetetlen témájaként szóba került az „Asszonyvár” és úrnője, egy naiv, zöldfülű egyetemista önkéntelenül felkiáltott:
- Olyan, mint egy méhkirálynő!
A hasonlat nagy derültséget idézett elő, és mikor Júlia is meghallotta a kijelentést, szintén jót mulatott rajta. Borongósabb napjain gyakran gondolt erre az állításra, ami sokszor felvidította.
Önálló, titokzatos egyénisége miatt az emberek képzeletünkben egy magas, elérhetetlen helyre helyezték Júlia személyét. Pedig ő is olyan hús-vér lény volt, mint a többi, benne is égtek vágyak. Időnként maga is estélyt rendezett. Őszintén kereste a kapcsolatokat, a férfiakkal is gyakran érintkezett egyenrangú félként.

Az egyik nap elmélyülten várakozott az ablakban. Két nagynénjét várta egy messzi városból. Nagynénikéi már hosszú ideje együtt éltek és a közfelfogás szerint vénlányoknak számítottak. Júlia talán most először volt igazán izgatott, mikor vendéget várt.
Nem sokára két utassal állt meg a bejárat előtt a vasútállomásra kiküldött fogat. Júlia eléjük sietett, igyekezett nagyon közvetlenül és tisztelettudóan viselkedni, ám nénjei csupán megbotránkozó tekintettel mérték végig. Júlia jó gazdasszonyként ebédet készített nénikéinek. Az étkezés utáni beszélgetéskor a két nő túlontúl erkölcsösködő, kimért, száraz stílusban vágta a szavakat a háziasszonyhoz, akitől tulajdonképpen nem is vártak választ. Júlia hallgatta egy ideig az előadásukat, majd felállt, mintha valamit sürgősen meg kellene igazítania a szobában. Nagyon jól tudta, hogy mindeközben kutakodó tekintettel figyelik Incselkedett velük.
- Csak bámuljátok azt, ami nektek nincs!- gúnyolódott belül.

Mikor visszaült ő szólalt meg először. Hamarosan átvette a kezdeményező szerepét, és valamelyest sikerült letörnie nénjei ellenszenvét, akikből úgyis kifogyott már a vádaskodó szó, kíváncsiságuk pedig mindinkább felülkerekedett. Csendesen, szelíden beszélt, melyből kiérzett egy szabad, öntudatos lélek minden olyan jellembeli erénye, mely fenséges és tiszteletet érdemel. Mondandója egy pontjánál kérően a nénjeire nézett, akik már mosolygósan, megtisztelve a nekik juttatott feladattól ültek a helyükön. Lassan megnyílt egymás felé a szívük, és elfogadták a másikat. Később Júlia végigvezette őket házában, megmutatta nekik a leendő szobáikat.

Másnap Júlia a fejébe vette, hogy megmutatja Sárának és Klárának a patakvölgyet. Délelőtt vágtak neki a kirándulásnak. Júlia kifelé vidámnak mutatkozott, de mégis félt, hogy várandósan nem futja az ereje a kiruccanásra. Útjuk jó részén a fátlan mezőn gyalogoltak. Maga a Nyár tüzelt rájuk láng hajának lobogó tincseivel a fönti magas égboltozatról. A napfény belopta magát a két nagynéni lelkébe, s ottmaradt darabja belülről kezdett ragyogni. A forró izgatottság egész testüket bejárta. Szívükben régen elhervadt érzések virágzottak ki újra, agyukban zabolátlan, értelem nélküli gondolatok kavarogtak. Virágszedés közben zsoltárokat daloltak, amiket még az apácák tanítottak nekik iskoláskorukban. Később miután kifogytak ezekből, néhány magyar nótára gyújtottak. Azután futottak, kergetőztek a Nap alatt, sikongva nevettek. Olyan boldogan és reményteljesen játszadoztak, mint mikor arra vártak, hogy betoppanjon hozzájuk egy vőlegény, aki értelmet ad befalazott életüknek. Júlia nem tudott osztozni az örömeikben, a Nyár szoros ölelése elbágyasztotta őt. Mikor megérkeztek a patak partjához, nénjeitől távolabb heveredett le. Sári és Klári virágokból és levelekből font koszorút, az őket kísérő komorna pedig zavartalanul szendergett a fa tövében. Júlia mélabúsan merengett a patak habjaiba:

- Jó ez így? Dehogy, és már nem is lesz jó soha többet. Szégyellnem kellene valamit? A világon semmit. Mégis, hiába töltöm át a gyermekembe a magam erejét, az emberek kegyetlenek, elpusztítják azt, ami kilóg az egyenes, nyárspolgári elvekkel felállított rendből. A fennen hangoztatott társadalmi morál megköveteli követőitől, hogy magas sarkú csizmát húzzanak, amikor sárban lépkednek, de ettől még ugyanúgy szennyben gázolnak az emberek.
Az én könnyelműségemből kovácsolódott tüzes pecsét fogja sütni és égetni a gyerek lelkét. A leghelyesebb lenne feladni mindent, távoli helyre költözni, újraépíteni az életet. De nem lehet, ha én kiszakadok innen, nem fogom tovább húzni. Ennek földnek a kisugárzása tart életben.
Ha fiút szülök, vajon milyen ember lesz?... Felnőve állandóan kutat és keres majd. Létének egyik összetevőjét. Istenem, ha lánynak születik, lehet nem akad egy épkézláb férfi, aki elvenné…

Gondolatai még jobban elmélyítették a kétségbeesését. A szívét keserű tövisek szurkálták, fájdalom és önvád kavargott benne.
Egy óra múlva mind feltápászkodtak, elindultak hazafelé. Júlia kissé lehagyta kísérőit.
- Szerinted kire fog hasonlítani?- kérdezte meg Klára a húgát.
- Olyan lesz mint az anyja- válaszolt röviden Sára.
- Inkább az apjára fog ütni- kontrázott rá a nővér.
- Én azt mondom, mindegy, hogy milyen az apja vagy az anyja, olyan ember lesz, amilyennek nevelik - jegyezte meg a hátuk mögött baktató komorna.
Kéretlenül kapcsolódott be ugyan a vitába, de nem engedte, hogy a találgatások rosszindulatú irányba tolódjanak el. A két testvér sértődötten elhallgatott, és fölényesen próbálták kihúzni görbe hátukat. Júlia eközben már csak botorkált, halálos fáradság gyötörte. A hű szolga gyorsan mellette termett, belekarolt. Sára és Klára pedig két oldalról fogta őket közre. Júlia lehajtotta fejét, magában minden tettét megbánta és mégsem változtatta volna meg őket soha, semmilyen helyzetben sem. Segítőtársa olyan hűségesen karolta fel őt, mint egy örökkévaló, biztos támasz. Nénjei alakjai pedig a sírok szigorú kőangyalaihoz hasonlítottak, melyek mégis megértéssel borulnak a szerencsétlen emberek nyughelyeire.
Az összekapaszkodott négy nő lépéseik során csendesen ringott, mintha az összefogás zenéjének ütemére mozogtak volna.

Ekkor valahol belül, megmérhetetlenül távol egy kisgyermek is megérezte a felnőttek tengernyi szenvedését és emiatt nagyon szomorúvá és tragikussá vált számára a létezés, azonban őt is áthatotta ez nyugalmas, pihentető ringatózás és hirtelen az jutott eszébe, hogy talán, mégis jó lesz megszületni erre a világra…