Clarinda State Asylum - 1. rész

1943.december 23.
Iowa, Blairsburg
Betlehemes csoport járja az utcákat a szelíd hóesésben. 8-10 éves szőke, copfos kislánykák és fiúcskák, melegen felöltözve házról házra járnak, bekopogtatnak mindenhová és a házigazdák jó keresztényi viselkedése lévén szinte mindenhol bebocsájttatásra lelnek. A jelenet a szokásos, ők becsengetnek, az ajtó kinyílik, a házigazda elenged egy kényszeredett mosolyt, Amber, a gyerekek felnőtt kísérője megáll az ajtó mellett és utasításokat ad a kezével. A kis csoport ekkor énekelni kezdi a karácsonyi dalokat, amitől talán a legkeményebb szívek is megenyhülnek. Aztán a ház asszonya odalép a perselyt tartó fiúhoz, a háztartásuk lehetőségeihez mért összeget dob bele, majd kedvessé vált mosolyok és ünnepi jókívánságok között elbúcsúznak egymástól. A kis csoport tovább áll a következő házhoz,hogy adományokat gyűjtsön a helyi templom jótékonysági szervezetének, hiszen közeledik a szeretet ünnepe. Az ajtó pedig becsukódik és többé egy kívülálló sem láthatja, mi történik odabent.
Kívülről minden rendben. Kétszintes, régi stílusú ház, valamikor az 1700-as évek végén épülhetett és a mai napig rendületlenül áll. Zöld kerítés, elefántcsont színű falak, a tetőt már belepte a hó, csakúgy, mint az utcára néző, gyönyörűen gondozott díszkertet. A kémény pedig barátságosan füstölög.
Ebben a házban él az Allister család. A család feje Fred, a helyi újság főszerkesztője igen elfoglalt ember.  Naphosszat az irodában ül és azon fáradozik,hogy minden hír és pletyka,minden politikai cikk és gyászjelentés tökéletesen betördelve a nyomdába kerüljön lapzártáig. Felesége Marie a megtestesült amerikai mintaanya. Neveli két gyerekét, vasárnaponként templomba jár családjával, minden szombaton könyvklubban ül és ebéd után pitét süt a férjének, akivel az egyetemen ismerkedett meg. Mindketten a negyvenes éveik végén járnak. Fiuk David alig múlt 20 éves, már egyetemista, de az ünnepekre való tekintettel otthon tölti a szünidőt, a lányuk Rebecca pedig még csak 8 éves, de máris iskolaelső, a szülei szeme fénye, nagy büszkesége. Szavaló és énekversenyek győztese, egy igaz királylány. Mrs Allistert csak az bosszantja, hogy magának való, zárkózott kislány, a tanuláson kívül semmi nem érdekli, barátkozni sem igen szeret. Azon már rajtakapta párszor, hogy magában beszél, valószínűleg kitalál magának barátokat, ha már igazi nem jut. Azonban az ezzel kapcsolatos félelmeit elhessegette, úgy gondolta, hogy az ő vörös, göndör kis angyalkája biztosan megtalálja majd rövid időn belül a magának való társaságot.
1943. december 24. Szenteste 
Iowa,Blairsburg
Az Allister család az ünnepi hangulatban elfogyasztott vacsora után, a kandallóban ropogó tűz mellett körülülte a szépen feldíszített karácsonyfát.  Fred és David megdicsérték Marie sült csirkéjét, váltottak pár szót arról, mennyire sajnálják, hogy a nagyszülők a hirtelen jött havazás miatt nem tudnak velük ünnepelni, ezt követően pedig mindenki nekilátott az ajándékok kibontásának. A kis Becca egy gyönyörű porcelánbabát kapott a bátyjától, amit mintha róla formáztak volna. Hófehér bőre volt, nagy zöld szemei és hosszú, vörös, göndör haja.  A kislány örült is az ajándéknak, de megköszönni már nem akarta. Szülei unszolására kelletlenül adott a bátyjának egy puszit, aki megpróbálta megölelni őt. Becca ekkor dühösen kitépte magát David karjai közül és könnybe lábadt szemekkel felszaladt a szobájába.  Senki nem tudta az adott jelenetet mire vélni, Fred arra jutott, hogy Becca hiányolja az egyetem miatt sokat távollévő bátyját és nem tudja megfelelően kimutatni. Kis társalgás után mindenki nyugovóra tért.
Éjjel az ég tiszta volt, a csillagok ragyogtak a telihold körül, a hó is elállt, csak a szél fütyült halkan mikor besurrant itt-ott az ablaktábla résein. A nyugalmat halk neszezés törte meg az a családi házban. A hang forrása Rebecca szobája volt. Ajtó nyitódása hallatszott, majd alig hallhatóan be is zárult a belépő alak mögött…
- Neee, nem akarom! Kérlek ne csináld megint! Ne csináld ezt velem megint!
- Fogd be a szád te kis kurva! Már úgy hiányoztál nekem…
- Nem akarom… ! - Halk zokogás törte meg a csendet.
- Csönd! Vagy én hallgattalak el! És most gyerünk! Állj fel és vetkőzz le! Ahogy szoktuk… - Duruzsolta a kaján hang.
Alig hallható ágyropogások után, egy óra sem telt belé, a zajok végleg megszűntek, csak a bent alvók szuszogását lehetett hallani...
1943.december 26.
Iowa,Blairsburg
Jack Armstrong rendőrkapitány morcosan érkezik meg az Allister család házába. A helyettese Peter és néhány kollegája már a helyszínen várta.
- Peter! Hát itt meg mi történt? El sem hiszem, hogy ilyesmi történhetett olyan jó emberekkel, mint Allisterék! Ráadásul pont a legszentebb ünnepek egyikén!
- Hello Jack! Igen, szörnyű ami történt. Valaki a konyhakéssel megölte őket. Marie-t és Fredet is több halálos késszúrás érte, de ami a húga mellett alvó Daviddel történt az valami borzalmas! Egyszerűen lemészárolták! Kész csoda, hogy a kislánnyal nem csináltak semmit! Épp bőrrel megúszta az egészet. Biztosan elbújt valahol, amikor a szörnyűség történt.
- Istenem! Igen, ez a szerencse! Ő az egyetlen élő szemtanú, ki kell hallgatnunk a kicsi lányt! Noha képzelem milyen sokkhatás alatt állhat most… El kell kapnunk a rohadékot aki a barátainkkal ezt művelte!
- Nem is sejted, csak ül, ül a véres ruhájában, üres tekintettel bámul maga elé és hintáztatja magát. Meg sem szólalt, pedig már órák óta itt vagyunk. Lezuhanyozni és átöltözni sem volt hajlandó, ételt sem vett magához…. Meg sem moccan! Mint egy élőhalott. Szegény kislány! A halott bátyja mellett találtunk rá az ágyban. Biztosan odafeküdt, miután elment a gyilkos.
- Te jó ég! Ez borzalmas! Mielőbb orvoshoz kell vinnünk! Addig nem nyugszok, amíg villamosszékbe nem ültetem azt a gazembert aki ezt tette! Milyen nyomokat találtatok?
- Ez az egyik legfurcsább dolog, főnök. Behatolásnak semmi nyoma, a hóban sincsenek lábnyomok, nem látszik, hogy bárki is betört volna ide. Talán egy vendég volt, aki itt aludt, vagy akit megsajnáltak és önszántukból beengedtek. A saját késükkel ölte meg őket… Nyomokat viszont házon kívül nem hagyott. Ha a szomszéd nem riaszt bennünket, hogy egész nap nem jött ki a lakásból a család és a kopogtatásra sem válaszolnak, ki tudja mennyi idő alatt vettük volna észre mi is történt!
Folyatatása következik!