Cirkusz

Nobvel éppen készült belépni a sátor hatalmas kapuján, melyet a vászon szövetének gigantikus, ólomnehéz leomló redő alkottak. Vagy 5 méter magasan indultak, s úgy hullottak alá, mint valami elefánt fülei, majd ezek az óriási ráncok körbe fonták a sátor láthatatlan vázát. Nobvel úgy érezte, hogy két világ határához ért, amelyeket csupán pár lépés választ el egymástól, mégis beláthatatlanul messze vannak egymástól. Ott van, szinte mindent tudunk róla, de nem lehet elérni. Egyszerűen lehetetlen. Egyszerre veszélyes, ugyanakkor csábító ének volt ez, mely lila szagokkal bódította el Nobvel agyának minden egyes idegsejtjét, s azok a teljes leállás után minduntalan szétrobbantak. A másik érzés egy puha rózsaszín tapintat volt, mely simogatta Nobvel szőrős, fehér bőrét, mely –Nobvel izgatottsága ellenére- nem eresztett nedvet. Ezek a lila-és rózsafolyamok kifelé hömpölyögtek, mintha csak azt jelezték volna, hogy a két dimenzió között csak egy irányba van átjárás. Gaz növények, gyilkos hangok, s a Pokol minden kínzó tüze volt az, amit Nobvel a szalmaszőnyegen túl sejtet. De mi legyen mindezen kusza gondolatok sorsa, melyek zavarodott agyvelejében kavarogtak? Erről kizárólag más gondolatok dönthettek, kik Nobvel tudta nélkül irányították Nobvel minden egyes gépezetét. Őket Ekvátoroknak hívták. Bár hatalmuk nagynak tűnhet, a legtöbbjük valóságban szintén szolga volt, melyek a többi elmegyermeket karámokba tereltek, s ott mindenféle kegyetlen módszerekkel kényszerítették ezeket a Rabszolgákat a legkülönbözőbb feladatokra. Az Ekvátorok más és más elmeszektorokat felügyeltek, s ott Gestapo módjára minden felsőbb döntést, parancsot kikényszerítettek. Az Ekvátorok következő szintje Élet és Halál urai voltak, azaz arról döntöttek, hogy mely Rabszolgák maradhatnak életben, s melyek érdemlik ki a teljes megsemmisülést. Emellett büntetéseket is kiszabtak, melyeket a Nobvel-Tudatnál sokkal nyirkosabb, s kínzóan kellemetlen helyen töltöttek el. Az Utolsó Ekvátor volt minden Ekvátorok végső parancsnoka, kinek neve A Nevem Te Vagy volt. Feladata a létezés lényege, nem több, nem kevesebb.
Az Ekvatoriátus döntött mindezen lila és rózsa gondolatok sorsától, mely így hangzott: „Oh Circus, ki gyöngy és szerelem vagy a nagy óceánon, te nem kapsz mást, mint igent, hiszen az élőlények potenciális életkritériuma a halandóság, halj el hát!”
Nobvel betette lábát a lebegő finom filamentumok közé, melyek beterítették a padlót, a levegőt és minden egyes porcelánnyi teret, azaz tér nem maradt szabadon (kivéve ha úgy tekintesz a filamentumokra, mint magára a térre…). Egy piros pántlikás Bari lépett Nobvel elé, majd arra kérte jóságos Nobvelt, hogy csücsüljön fel puha szőrmehátára. A fiatal Birka megrendíthetetlennek tűnt, ezért Nobvel nem ellenkezett sokat. Míg birkagolt, azon gondolkodott, hogy még nyitva van-e a Kapu, ezért fél szemmel visszanézett. Kicsit csalódottan fogadta, hogy a Kapu olyannyira zárva volt, hogy két sakálfejű isten vigyázott rá, elementáris erejű bárdokkal, amelyeken az alábbi felirat állt: ANYÁD, TESTVÉRED ÉS SZERELMED IS LISTÁMON VAN. Ez utóbbi nem okozott lelki megterhelést Nobvelnek, mivel önmagát filozófusnak tartotta, s erősen hívő is volt. Miközben gondolataiban és elmeférgeiben kalandozott észre sem vette, hogy a pántlikás Bari már levetette magáról. Egy kellemes, megynugtató matracon találta magát, s egy csésze Darjeeling teát kortyolgatott. Szépen lassan álomba merült.
Mikor felébrett, már egy méterrel közelebb volt a labirintus bejáratához. A labirintus falait felfelé áramló víztömeg alkotta, melyben a békés és tudatlan halak mit sem sejtve úszkáltak. Nobvel előrántotta kardját, majd levágta az előugró Démon fejét, amelynek hatására örökké kővé dermedt. Így lett Nobvel időtlen időkig a Circus rabja. A lila és a rózsaszín még évmilliókig fog áramlani kifele az ÓlumKapun…