Bukta

1.
A templom melletti közkútnál délelőtt mindig nagy a forgalom. Vénasszonyok beszélgetését fújja az érkező felé a szél.
– Hallotta Kókányné, mit beszélnek? – fordult a feketére cserzett arcbőrű, hajlott hátú, inas, piszkafa termetű fejkendős asszonyhoz a kövér, bibircsókos, májfoltos, javakorabeli asszony. Közben állandóan nyáladzó, lila ajkait köténye sarkával törölgette.
– Mit Mariskám, mit?– Kérdezi kíváncsian a másik asszony.
– Hát, a Kisséket, hogy mi történt velük!
–Mondja már, na, hagy hallom!– biztatta Mariskát a zanzafejű, piszkafa termetű, Kókányné, miközben jobb fülét kiszabadítva a barhetkendő süketítő rabságából Mariska nénihez hajolt vele. Lilás nyelve úgy jár mohos szájában, mint a köpülő.
– Képzelje a drágalátos kislányuk mibe keveredett?– a Bukta?
– Az, hát, ki más lenne!
— Mondja már az istenért, mi történt! – biztatta Kókánynét, olthatatlan kíváncsiságra gerjedve. Mariska. Fokozván az izgalmakat, sejtelmesen így figyelmeztettette a dolog nagy horderejére Kókánynét.
– Kapaszkodjék meg Kókányné abban a vederben, mert olyant hall most, de olyant! – mondta szemeit forgatva.
– Jaj!  Csak nem?
– De, igen, az Emma. Képzelje, megszült… hajnalban!– juj! – sikkantotta' el magát Kókányné a hír hallatán. – meséljen, gyorsan, mi van még!– Hát nem elég ez: megszült az Emma! – dejszen' nem látszott azon semmi! Hát ugyan kitől?  Csak tán, valakitől, nem?
– Ami igaz, az igaz: a tulajdon anyja sem látott azon az égvilágon semmit, de semmit! Olyan volt az, mint a véres hurka! De, mintha az utóbbi időben, lett volna valami furcsa rajta, ahogy így visszagondolok, mintha? – jobban gömbölyödött volna, ezt akarta mondani ugye Mariskám? Ez nekem is feltűnt! Még gondoltam is egyszer, hogy megkérdem a Kissnét, de aztán mégsem. Minek avatkozzon az ember más dolgába! Nem igaz?
– Tudja Kókányné, szomszédok vagyunk a Kissékkel, átjárunk egymáshoz. A Lajosom is elkártyázgatott olykor az öreggel. Iszogattak is együtt.– Szűmária uramisten! Hányta magára a keresztet Kókányné, csak nem hogy maga még látta is a kicsit?
– Hát azt nem, nem voltam otthon, csak a Lajosom. Na, az ment által. Vagy az asszony hívta volna át? Nem is tudom ebben a nagy fennforgásban. Elég az hozzá, hogy lélek szakadva futott át az Ella, a Kissné, hogy aszongya’,  gyűjjék’ mán’ Lajos, baj van a lánnyal!  Szó, ami szó, rohan át a Lajos, mint az eszelős, azonmód ahogy vót, gatyában, csak egy kalapot tett a fejére, a tisztesség kedvéért.
– Jó reggelt asszonyok!– lépett hozzájuk, szemébe húzott kalappal a fején, csutorával odvas fogai közt az öregember.
– Egye meg, ha jó!– köpködték felé a szavakat az asszonyok mérgükben, hogy megzavarta őket a pletykálkodásban. – Mi az, az érdekes, hagy hallok belőle én is belőle valamit? Lépett közelebb hozzájuk. Az asszonyok rendületlenül folytatták tovább az esemény kivesézését.
– Szóval, átrohant az én Lajosom, és igencsak a földbe gyökerezett a lába neki.– Szent egek! Isten az égben!– hányta magára a kereszteket tekintetét az ég felé fordítva Kókányné.
– Hát a leány, az Emmuska, ott fetreng csurom vérben, a földön, egy rongyszőnyegen, a piszokban. Merő egy vérben úszott minden, még a plafon is véres volt! Nem szégyen, de olyan egy ideg jött rá az én Lajosomra a látványtól, hogy hasmenést kapott és rohant hátra a budira, könnyíteni magán.– juj!– visított izgatottan Kókányné. Félrehúzott odvas szájából kéjesen bukkant elő két épen maradt tépőfoga.– szóval kirohant– kérdezett rá az izgalomtól félájultan.
– Ki, az, ki bizony, hátra a budira! Ráguggolt a pottyantóra, azt a deszka peremén meglátta a cipődobozt…
– És, mi lett aztán, mondja mán, ne húzza, mint a rétestésztát, mert mingyán’ megesz a fene a kíváncsiságtól bennünket!– sürgette Mariskát Áron bácsi is. Mariska hatásszünetet tartva vészesen körbehordozta tekintetét a jelenlevőkön, és ott folytatta a mesét, ahol abbahagyta.– Leveszi a cipődoboz tetejét, és meglátja benne, a vértől maszatos csecsemőt!
– Szűzanyám!– hörgi kifordult szemekkel, és ájultan zuhan Áron bácsi karjaiba Kókányné. Úgy állnak ott szoborrá merevedve, mint Szodoma vénjei. Az odaérkező zöldséges kofa szájtátva hallgatja a folytatást.– Lajosom felkapja a véres, maszatos dobozt, benne a csecsemővel és azonmód, ahogy vót’, letolt gatyában, összeszart inakkal rohan be a házba, leteszi a dobozt a kredencre és rohan át a körzeti orvosi rendelőbe.– nahát, ekkora elvetültséget'!– hányják magukra a keresztet a jelenlevők.
Áron bácsi így szónokol.– Most megláthatjátok hova vezet az istentelenség! Mit fog szólni ehhez az atya? Biztosan kiprédikálja őket vasárnap – hányják magukra az asszonyok a keresztet. Megveri őket az isten, meglássátok! Budiban a gyerek! Eszméletlen!– Élt még a csöppség? – Kérdezett rá Áron bácsi, mire a Mariska így felelt:– nem, Áron bácsi: megfojtották!
– De minek tették ki éppen a budiba?
– Minek, na, ugyan minek? Kitették, hogy később majd elsinkeljék'! Huncutok ezek! Azt nem értem mért nem dobták be egyenesen a budiba? Minek kellett cipődobozba rakni, ha úgyis el akarták sinkelni'?– morfondírozott az egyetlen férfiember közöttük.
– Akárhogy is történt, a Lajosom bele fingott nekik a nullás lisztbe! Fellármázta a falut, jönnek majd a nyomozók, aztán nem lesz kecmec: vallani kell nekik! Majd azok ki verik belőlük az igazságot!– nyalta végig lila ajkait Kókányné izgatottan. Agyon kellene ütni az ilyeneket, lecsapni, mint a taxiórát!– tódította a zöldséges kofa. Vagy belefojtani őket a budiba!– kontrázott Áron bácsi. Kókányné is megszólalt
– Akárhogy is vesszük, nagy ganéság' a’ mán’ biztos!
–Nem is tudom elképzelni, hogy az öreg keze ne lenne benne a dologban. Mert, akkor ki áshatta ki azt a gödröt ott a kertben, amibe majdnem bele esett Lajosom a nagy rohanásban?
– Nem is lehet az, hogy a családfő ne tudna éppen a dologról!– tódította izgatottan Dikóné, a zöldséges kofa.
– Kókányné eszelősen sipítozta– Nincs helyük a temetőben, le kellene rombolni a kriptájukat
– Zetorral kéne’ elhúzatni– igazította ki Áron bácsi.
– Halljátok, még jó, hogy nem fogták rá a Lajosomra, hiszen az ő kezében volt a doboz. Ő vitte be a házba!
– Az elveteműttek!– tódította Áron bácsi.
– Letagadnák ezek a napot is az égből Mariskám!– kontrázott Kókányné is. Amíg meg nem jött a körzeti orvos úgy tettek mintha nem értenék, hogy került oda a dobozban a gyerek? De itt most már nem volt kec-mec’. A körzeti orvos csak ránézett az Emmára, megnyomkodta a melyét’, azt mán gyütt’ is belőle a tej belőle, csakúgy spriccelt!
– Még szerencse a szerencsétlenségben Mariskám, hogy a Lajosod úgy járt!– áradozott Dikóné.– Mert ha nem jön rá a hasmars, talán sose derült volna ki ez a disznóság! Elásták volna, vagy tudomisén…? De istennek hála megvan a kis tetem! A gyilkos meg majd megbűnhődik érte!
– Sokat értek vele, hogy megtanáták', ha még élne szegényke…– merengett el Kókányné elérzékenyülve és barchet kendőjének sarkával törölgette nyálával összekeveredő lecsurgó könnyeit. Áron bácsi rezignáltan legyintett, sercintett egyet sárga agyarai közül és így zárta le az ügyet.
– Az a lényeg, hogy megvan a bűnjel, így aztán biztosan nem úszhatják meg.— Mariskát csak piszkálhatta a dolog, mert elkezdett morfondírozni.
– Irma néném, olyan gondolatom jött, hogy, ha az Ella nem kezd el vérezni, akkor amilyen elveteműttek’, még ráfogták volna a Lajosomra.
– Mit, hogy ő szülte, he?– meresztett nagy szemeket Áron bácsi.– ez lenne a világ legnagyobb csodája! – Kókányné elkezdte hányni magára a keresztet s igy szónokolt – látjátok-e, hogy mégiscsak van isten? Nem engedte, hogy megússzák, elsinkófálják a gyereket! Maga is így gondolja Áron bátyó’? Maga írástudó, bakter vót! Mondjon valami okosat!— az öreg két sercintés között egyet a földre köpve, újfent megnyilatkozott.
– A’ mán’ biztos, hogy amit műveltek, az istennek nem tetsző dolog –dünnyögte, miközben fekete agyaraival úgy ráharapott a csutorára, hogy csakúgy reccsent. — Ettől hirtelen megvilágosodva javaslatot tett.
– Asszonyok, jó lenne megtudnunk, hogy mit szól ehhez a tisztelendő úr? — az asszonyok kórusban kontráztak.
–Igaza van Áronbácsi, menjünk a tisztelendő úrhoz!
– Várjanak, megyek magukkal én is, úgyis arrafelé van dógom'!– rikkantotta az öreg és kacsázó léptekkel megindult az asszonyok után a paphoz, a templomba. Az asszonyok hátraszóltak neki
– Jöjjék csak Áron bácsi, legalább férfiember is lesz közöttünk, nagyobb a súlya a szónak!
2.
A kórterem rideg , fehér csendjében kábultan ébredezik Bukta. Feje olyan súlyos, mint az ólom. Az arcát paskoló nővér szava távolról jut el a tudatához. Lassanként feleszmél, magához tér.
– Hogy érzi magát, kismama? – kérdezi a nővér kedveskedve.
– Köszönöm nővérke, tűrhetően, csak a fejem, az… olyan, mint az ólom. Látom, hozta a tálkát is a nővérke.
– Lefejjük a tejecskét, jó, segítek.– serénykedett a nővér, de Bukta elhárította.
– Köszönöm nővérke, hagy próbáljam meg én, egyedül! Olyan jó itt benn, bár sose kellene hazamennem!– szakadt ki belőle a sóhajtás.
– Ó, kedveském, ne törje most ezen a fejecskéjét! Még odább lesz a hazamenetele. Eltelik még egy kis idő, amíg felépül. Jó alaposan elbántak magával.
– Bárcsak én haltam volna meg! Lehet nekem még valaha gyerekem? Jaj, én ostoba liba, mit tettem? – szipogta szemeit öklével törölgetve Bukta. A nővérke így vigasztalta
– Nyugodjék meg kedves, nem kell sírni! Most elsősorban a gyógyuláson van a hangsúly. Rendesen megkapja a szülési szabadságot, mert az jár. Hamarosan felépül. Találkozunk mi még itt, amikor szép egészséges kisbabát fog szülni, meglátja!
– Jaj, ezt a szégyent! Hogy tudok ezekután az emberek szemébe nézni? Nem akarok a faluba visszamenni! A gyárba meg pláne, mit fognak gondolni rólam a munkatársaim?
– Ugyan már, ejnye, no, kismama! Minden csoda három napig tart! Majd elfelejtik, elmossa az idő. Megbocsátják a népek.– próbálta vigasztalgatni a nővér, de Buktát csak marta belülről az önvád és kibukott belőle.
– Ezt nem bocsáthatja meg nekem senki. Egyedül én adhatok magamnak felmentést. Vagy még én se. Magamnak kell elszámolni azzal, amit tettem. Mért törődik velem maga is? Köpjön le inkább, szidjon meg az ostoba tettemért! Bárcsak ütnének agyon, mint egy szukát!
– Nyugodjék meg kismama!
– Hogy nyugodhatnék, meg amikor belülről mardos az önvád. Maga is azt mondja nekem, hogy kismama! Milyen kismama az ilyen, baba nélkül?
– Ne rágja magát ezen, halva született! Van ilyen…
– Kisfiú lett volna, szép nagy, tökös gyerek. Három kiló ötvennel született. Legjobb lenne meghalnom, ahogy ő is!
– Szedje össze magát, bemegyünk a főorvos úrhoz! Egy pár kérdést meg kell neki válaszolnia! Na, jöjjön, segítek!– nyúlt hóna alá a nővér, de Emma habozott.
– Ne, nővérke, ne… félek!– torpant meg a kórterem ajtajában.
– Jöjjön csak!– biztatta a nővér és máris a főorvosi szoba ajtaja előtt álltak.
– Tessék– jött a főorvosi szobából a kopogásra a válasz.
– Mi vagyunk főorvos úr, az Emma kismamával, bemehetünk?– kérdezte és benyitott az ajtón. A főorvos az íróasztala melletti székre mutatva hellyel kínálta Buktát. Majd bemutatta a háttérben álló civil férfit.
– Az elvtárs az életvédelmi csoporttól van itt. Egy pár kérdésre kell válaszolnia neki. Ez csak formalitás, de túl kell esnünk rajta. Neki a körülmények tisztázása a feladata, aztán lezárjuk az ügyet.– mondta és átadta a szót a kérdezőnek.
– Mondja el nekem, annak a napnak a történetét Emma, úgy ahogy emlékszik! Ne, hagyjon ki semmit, amit fontosnak tart!
– Hol kezdjem?
– Kezdjük onnan, hogy bement a munkahelyére.
– Előbbről kezdeném. Reggel arra ébredtem, hogy tócsában fekszem. Fáztam, a hideg is kirázott. Hányingerrel küszködtem. Valószínűleg elment a fejvize a gyereknek, de mit tudtam én, hogy mit is jelent ez? Tíz óra felé már sűrűbben érkeztek a fájások. Cudarul éreztem magamat, hazakéredzkedtem.
– Miért nem ment az üzemorvoshoz, az ott van helyben?
– Nem akartam, hogy kitudódjék
– A faluban mégis elment a körzeti orvoshoz. Miért?
– Kellett az igazolás.
– Nem félt attól, hogy felfedezi a terhességét, hiszen a laikus is felismerte volna, hogy terhes.
– Mért féltem volna, nem is látott! Szóltam a nővérnek, hogy görcsölök, hazajöttem a melóból, kell egy igazolás! Bement, és már hozta is. Ennyi az egész.
– Meg sem fordult a fejében, hogy ott helyben, orvosi segítséget kérjen?
– Nem.
– Arra sem gondolt, hogy édesanyjának őszintén feltárja a helyzetét, hátha tudna segíteni magának?
– Nem.
– Tehát elhatározta, hogy egyedül szüli meg a csecsemőt, aztán majd lesz vele valami?
– Igen, mást nem tehettem.
– Arra sem gondolt, hogy ha komplikáció lép fel mi lesz magával?
– Nem.
– Tehát, semmi elgondolása nem volt, hogy a megszült csecsemővel mit tesz a továbbiakban? Hova teszi, vagy hogyan tünteti el?
– Nem gondoltam én akkor semmit. Csak túl akartam lenni ezen az egészen, mihamarabb elfelejteni! Folyton az járt a fejemben, hogy ha ez kitudódik, akkor a faluban nem lesz maradásunk. Csak szegény szüleimet sajnáltam. Ekkora szégyent nem éltek volna túl.
– Miért nem kért segítséget a gyermek apjától?
– Magánügy.
– Ha magánügy, magánügy, de jó lenne azért tudnunk, hogy őt is meghallgassuk, hátha a segítségünkre tudna lenni a tények feltárásában. Egyáltalán tudott a maga állapotáról, hogy az ő által nemzett gyermeket hordja a szíve alatt?
– Tudott mindenről, de mivel nős ember, a faluban lakik így neki vége lett volna, ha kitudódik. Úgy döntöttünk, hogy titokban megszülöm, beleteszem egy cipődobozba, kiviszem a Budira, ő átjön, kocsiba rakja és beviszi a városba. Leteszi egy kuka tetejére, biztosan meglelik. A többi már nem a mi dolgunk.
– Rosszul gondolta. Megszülhette volna a kórházban, lemond róla, bárki szívesen örökbe, fogadta volna. Ez az út nem járható, a kórházban sokan vannak, valaki meglátott volna, aki ismerős a faluban, vagy éppen egy földim és máris széjjelkürtölik, botrány lett volna belőle. Csak a titokban szülés jöhetett számításba.
– Tehát a rendelőből egyből hazament?
– Haza.
– Hogy telt a délután?
– Fél egyre hazaértem, lefeküdtem. Édesapám fél öt felé jött meg. Evett, aztán szokása szerint elment a kocsmába társasági életet élni. Utána megjött édesanyám is.
– Neki sem tűnt fel semmi?
– Nem, mert tudta, hogy mindig erős vérzéssel, görcsökkel jön meg a menzeszem.
– Az sem tűnt fel neki, hogy a külalakjában nagy változás állt be?
– Nem, mert elfűztem magamat. A fűzőt bedobtam az ágy alá, megtalálják biztosan.
– Nem gondolkodott azon, hogy mégiscsak be kellene avatni édesanyját a dologba?
– De, gondoltam rá. Már hetek óta húztam, halasztottam, hogy elmondom neki. Mikor reggel elment a fejvíz, s kezdődtek a fájások, már-már azon voltam bevallom neki, de mégsem mertem. Pedig lett volna rá alkalom. Reggel bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, megsimogatta a homlokomat és megkérdezte mi a baj? – a szokásos– tértem ki a válasz elől, felöltöztem, siettem a buszhoz.
– Tehát elhalasztotta a lehetőséget? Pedig még nem lett volna késő. Hátha tudott volna rá valamiféle megoldást?
– Aztán estefelé, amikor már nagyon rosszul voltam megint bejött. Látva cudar állapotomat rémülten kérdezte– mi van veled kislányom?– még mindig elmondhattam volna neki, nem tettem. Magam sem tudom, hogy miért, de lehet, hogy már szülés előtti pánikba estem? Mielőtt apu hazajött volna a kocsmából, úgy fél tíz körül anyu újra benézett, nem hagyta a dolog nyugodni. Akkor már kínokban fetrengtem. Elárultam neki a bajom okát.
– Mit tett az édesanyja? Nem rohant orvosért?
– Nem, mert megtiltottam neki, és apu is éppen akkor ért haza a kocsmából. Kiment enni, adni neki, aztán apu lefeküdt a konyhában. Olyankor, ha beiszik, a konyhában dől le ruhástól. Van ott egy dikó, arra.
– Szép dolog, mert maguk féltek azért kellett egy életnek elpusztulni! – a nyomozó kemény szavaira Bukta elsírta magát, mire a nyomozó ingerülten leintette.– Ne sírdogáljon itt nekem, most már késő bánat!– Bukta könnyfüggönyén át megkérdezte tőle – Mi lesz velem, becsuknak? Az majd eldől a végén. Most egyelőre a lelkiismeretével próbáljon elszámolni! Viszontlátásra!
3.
A rideg, bútorozatlan kihallgató szobában az íróasztalon kívül egy lefűrészelt támlájú karszék állt a szoba közepén páciensre várva. A szék ülőkéje kifényesedett, sokan ülhettek már rajta. A megtermett, kopaszodó rendőr százados sapkáját az asztallap szélére helyezve az idézést mustrálta. Tekintete az előállított emberre szegeződött.
– Üljön, oda!– mutatott a székre, majd az őrmesterhez fordult – jelentsék nekem, ha végeztek a helyszíneléssel! Na, lássuk a medvét! Felveszem az adatait!-mondta és kopott, agyonhasznált Remington írógépébe befűzte az indigókkal megtunkolt papírlapokat.  Miután végzett az adatfelvétellel a támlátlan széken fészkelődő férfire fordult fixírozó tekintete. A vöröhajú, szögletes, durva baltaarcú ember bikanyakán aránytalanul megnyúlt fej éktelenkedett. Savószín szemei a vaskos zsírpárnák és borostyák fedezékéből sunyin pislogtak a vizsgáló tiszt felé. Hatalmas, vörös szőrzettel borított mancsát térdein nyugtatta. A csendet megtörve megszólalt.
– Rágyújthatok százados elvtárs?
– Tessék csak!– adta belegyezését a százados és egy bádog hamutartót nyomott kezébe, miközben pár pillanatra találkozott tekintetük.
– Tudta, hogy a lánya terhes?
– Nem.
– Senki sem tett önnek célzást a leánya állapot változására?
– Nem, senki nem szólt. Mert kérem, ha én ezt megtudom, ha csak fél füllel is meghallok valamit, akkor minden másként történt volna!  Akkor a lyány már az óta férjnél lenne!– rendben van, beírjuk, nem tudott a lánya terhességéről! Részletesen mondja el nekem a tegnapi nap történetét onnan, hogy felkelt!
– Hát kérem – kezdte, s elnyomta a csikket a hamutartóba. Az asszony reggel a szokásos időben, fél ötkor keltett. Megmosakodtam, ittam egy pohár pálinkát, megborotválkoztam, kimentem a budira elvégezni a kis és nagy dolgaimat. Früstököltem, beraktam a táskámba az asszony által becsomagolt ozsonnát', és elindultam a tsz-be dolgozni.
– Eközben találkozott a lányával, vagy ő később kelt?
– Fordítva volt, ő kelt elébb, s már a fél ötös komppal elment dolgozni a városba. Egész-nap dolgoztam. Búgattam, fedeztettünk, tetszik tudni az apaállat telepen, dolgozom. Délután fél ötkor hazamentem, letettem a táskámat, aztán átmentem a kocsmába egy kis tere-ferére' a cimborákkal.
– Még mindig nem találkozott a lányával?
– Nem, ő előbb megy, később jön, mint én.
– Mikor ment haza a kocsmából? Kilencfelé. Belapátoltam a kaját, amit megmelegített az asszony, aztán ledőltem a konyhában a dikóra. Hamar elaludtam.
– Mikor ébredt fel?
– Úgy hajnali háromkor rázogatott az asszony, hogy: Aszondja' gyűjjék’, kend, mert baj van a lyánnyal! Erre gyorsan felugrottam amint voltam a tubigatyámban, félmeztelenen, felhajtottam szíverősítőül egy begre' pájinkát, helyrebillenteni az öntudatomat és rohantam, be a lyány szobájába.
– Mi történt azután?
– Berohanok, azt látom, hogy nagy küszölődésben vannak ketten az asszonnyal. Merő vérben úszik a Bukta!– az meg sem fordult a fejében, hogy orvost hívjon?
– Megmondom őszintén, nem. Azon vótam', hogy ha mán eljutottunk idáig, akkor majd csak lesz valahogy!– mondta, miközben vaskos ujjait mustrálgatta.
– Tehát, maguk abban bíztak, hogy stikában megszületik a lányt, s majd eltüntetik a nyomokat? Ezért nem ment maga orvoshoz, mert nem akarta, hogy a titokra fény derüljön!– Kis zavartan krákogta– háát'.
– Világos a tényállás, el akarták sinkelni' a csecsemőt! – Kiss felháborodottan utasította vissza a vádat.– ugyan, már százados elvtárs, hát el tud maga képzelni rólam ilyen aljasságot! Hát úgy nézek én ki, mint egy sintér?–törölgette gyöngyöző homlokát kockás zsebkendőjével.– Mit akartak tenni vele, hagy hallom?
– Szép csendesen odaadtuk volna az államnak. Már a lyány egy piros sport táskát is kikészített. Csakhogy én arról nem tudtam, hogy mán az ott van az ágy alatt…
– Ezért rakta bele egy cippősdobozba és vitte ki a budiba? Miért éppen a budiba? Kivittem, hagy szellőzködjék, térjen kissé magához, szívja be az ózondús levegőt. Hát éppen ez mutatja a tisztességes szándékomat, bele is dobhattam volna a  szarba, nem igaz, senki sem tudja meg! Mondom, hogy oda akartuk adni az államnak!
– Elhiggyem?– nézett rá a százados sandán.– Kiss zavarában rágyújtott. – Nézze százados elvtárs minket a faluban mindenki, ismer. Nem tudnám elviselni, hogy a jó hírünkön folt essék!– de szépen mondta!– jegyezte meg bosszúsan a százados. Kiss rendületlenül folytatta. Nem szerettük volna, hogy ettől a kis félreértéstől, oda legyen a becsületünk.
– Milyen kis félreértésről beszél itt ember? Meggyilkoltak egy újszülöttet! Ezt nevezi maga félreértésnek!– ordított magából kikelve az asztalt verve a vizsgálótiszt. Ez már neki is sok volt. Kiss magyarázkodni kezdett.
– Félre tetszett érteni, én azt hittem, hogy a hormonzavartól hízik a mi kis Buktánk.
– Szóval ez volt az a félreértés?– folytassuk onnan, hogy belépett a szobába!
– Belépek, látom a nagy küszölődést, amibe vannak az asszonnyal ketten. Látom az Emmuskám szemében a könyörgést, hogy segítsek neki! Sehogy se akart kigyünni' belőle, na!– markolta meg a szék ülőkéjének peremét.
– Tovább! – sürgette a százados.– mit tett ekkor?–muszáj ezt százados elvtárs?– tekintett esdeklőn a vizsgálótisztre.
– Folytassa csak, könnyítsen a lelkiismeretén!– biztatta a vizsgálótiszt. Kiss akadozva kezdte.
– Először megpróbáltam segíteni, én is. Nyomtam, de nem jött, elakadt valahol a gyerek a hasában. A feje kinn volt, de a vállai beszorultak a medencéjébe. Aztán, hát megmérgesedtem, — mondom, nagy vérmérsékletű ember vagyok, amúgy! — Nem tagadom volt bennem egy kis nyomás, mert a küszölődésben még egy begre pálinkát lehúztam.
– Szóval elébb a térgyemmel próbáltam meg nyomni, de egy tapodtat sem jött kifelé belőle. Aztán hirtelen begurultam, láttam a lyányt mennyire, szenved, hát kitapostam belőle, na! – bökte ki Kiss, csuromvizesre izzadva magát. Elővéve kockás zsebkendőjét felitatta az izzadságot markáns arcáról. A vizsgálótiszt a döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudott. Visszakérdezett, mint aki nem jól hall.
– Ha jól értettem, maga világra taposta az unokáját?
– Mondhatjuk így is százados úr. Hát, ha mán nem akart magától kijönni, segítettem neki egy kicsikét. Olyan nagy bűn ez tiszt úr?
– Rendben van, azaz dehogyis van rendben! Marhaságokat beszélek már én is! Mit tett ezután?
— Kimentem a konyhába, lehajtottam még egy begrével, merthogy az idegtől, majd széjjelvetett a méreg!
– Meg sem nézte az unokáját, hogy él-e, hal-e, fiú-e vagy lány?
– Dehogynem, látnom kellett, merthogy az asszony a kezembe adta a szerencsétlen kis testet.
– Tehát az asszony kezében volt elébb, aztán átadta magának?
– Igen, pontosan így történt.
– Mit tett ekkor? Kimentem a házból, oda, hátra a Budiba.
– Elébb rátekintettem. Formás, kis pöcsös gyerek volt. Pár pillanatig a markomban tartottam, aztán betettem a cipösdobozba.
– Hogy emlékezik, felsírt a baba?
– Nem volt annak egy nyikkanása sem.
– Akkor sem sírt, amikor világra jött?
– Hát azt őszintén nem figyeltem. Annyira el voltam foglalva a veszkelődéssel, hogy a saját káromkodásomtól nem hallottam semmit. Amint kitapostam belőle, az asszony a kezébe vette én meg mentem a konyhába pálinkát inni, helyreállítani az önbizalmamat. Utána, hogy így lelkileg megerősödtem, visszamentem, elővettem egy üres cipődobozt, azt abba bele tettem a csöppséget. Kitettem a budiba, hogy majd később, ha elrendeztük a lyányt, beviszem a városba, odaadom az államnak.
– Szóval maga abban a tudatban volt, hogy a csecsemő még él?
– Gondolja, hogy egy halott csecsemőt akartam az államnak adni, annyira nem vagyok hülye!– értem, csak fel nem foghatom, hogy ha maga élve akarta az államnak adni, akkor minek csukta rá a doboztetőt, kötözte össze spárgával? Nem félt, hogy megfullad? – Kiss hatalmasra kerekített szemekkel meredt a századosra, majd méltatlankodva megszólalt.
– Én nem kötözöttem össze semmit! Nem is volt rá időm, mert amint letettem a dobozt, már rohantam is be a házba. Látom, hogy a lyány csak nem jön magához, vérben fekszik. Felkaptam magamra a nadrágom, zubbonyomat és kerékpárra ülve, mint az eszement vágtattam a körzeti orvoshoz. Felvertem álmából, kapta magát bevágódott a Trabantjába és már ment is. Elébb odaért, mint én.
– Hű, az anyja keservit, ahelyett hogy tisztulna, egyre jobban gubancolódik az ügy. Most higgyek magának? – hinnie kell, mert nekem tiszta a lelkiismeretem! Nem is volt nálam spárga!
– Amíg maga orvosért ment, az alatt átment a szomszéd.
— A feleségem, az Elza hívta át, mert nagyon féltette az Emmuskát. Hogy legyen velük ott valaki, amíg én megjövök! Arról ki tehet, hogy erre rájött a hasmenés, berohant a budiba elvégezni a dolgát, aztán rálelt a dobozra. Fogta és bevitte a házba. Hogy ki kötözte össze, a jó ég tudja?
– Jó, zárjuk le ezt! Most arra válaszoljon nekem, hogy ki ásta ki azt a gödröt a kertben?
– Miféle gödröt? Semmilyen gödörről nincsen tudomásom!– horkant fel Kiss méltatlankodva. – Jól van, ennyiben maradunk.– mondta a százados rezignáltan és befejezettnek ítélve a kihallgatást lezárta a jegyzőkönyvet. Kisshez fordulva így szólt.
– Most kimegyünk magával a helyszínre. — mondta végezetül a nyomozó és aláíratta vele mind a három példányt. Betette a vizsgálati anyag dossziéjába, és kocsiba ültek.
– A kerítés mellett már sokan álltak, leskelődve, a más baján kajánul szánakozva. Mikor a nyomozók megérkeztek Kissel, az emberek összesúgtak maguk között. Egyenesen hátra mentek, megálltak a gödör mellett. Kiss elhűlve bámulta a gödröt.– na, ráismer Kiss bátyám a művére? Vallja be, hogy maga ásta! – Kiss magából kikelve ordított – aljas provokáció! Valaki bosszúból áshatta ki, hogy rám terelje a gyanút, így akarnak bemocskolni!
– A nyomozók látván, hogy nem mennek vele semmire sem, elbúcsúztak, és később kiküldték a helyszínelőket, nyomrögzítésre.
– Viszontlátásra!– búcsúztak tőle. Kiss állt, mint a bálám szamara, majd elkezdett kiabálva utánunk futni.– hé, álljanak már meg, velem mi lesz? Nem visznek el?
– Mért vinnénk el, hiszen nem történt bűntény? Vagy mégis? – kiáltotta vissza a vizsgálótiszt és elszáguldott a rendőrautóval. Kiss bement a fészerbe, kihozott egy üres gyümölcsös ládát, felfordította és a gödör mellett, lerakta a földre. Ráült és meredten bámult az üresen tátongó gödörbe.
4.
Riadtan kuporgott a kövér, fejkendős asszony a vizsgáló tiszt előtt álló támlátlan karosszéken. Arcán megrendülés, és zavartság tükröződött. A százados neki is feltette a kérdést.
– Kissné, magának is felteszem a kérdést. Próbálja nekem szép sorjában elmesélni, hogy történt, mint történt ott maguknál ez, az esemény? Az asszony ajkai sírásra görbültek. Pityeregve válaszolta.
– Jaj, nekem, jaj, Istenem, ezt a szégyent nem élem túl! Miért versz minket édes Istenem, mit vétettünk ellened? –siránkozott.
– Jaj, nem is tudom, mit is mondjak?
– Az igazat Kissné, csakis az igazat! – mondta és várakozóan nézett rá. Az asszony motyogni kezdett magában.
– Hogy mi az igazság, azt csak a Jóisten tudja ott fenn a magas égben! Azt hiszik maguk olyan könnyű erről nekem beszélni? Meg tudják maguk azt érteni, milyen bánat ez egy édesanyának? Jaj, dehogy is tudják! Mi lesz velünk, Emmuskánk mit tettél velünk?– siránkozott szánalomra méltóan. A nyomozó megsajnálta és egy pohár vizet nyomott a kezébe.
– Tessék, igya ezt ki, ettől megnyugszik! — Az asszony ivott, lenyugodott és visszakérdezett.
– Nem is tudom, honnan kezdjem?
– Majd én kérdezek, hátha gyorsabban haladunk! Mikor tudta meg, hogy a lánya terhes?
–  Mikor is, mindjárt az elején. Az én szememet nem lehet becsapni. Lehetett úgy két hónapos körül, el tudta volna vetetni, de rútul becsapott.
– Mit tett, amikor megtudta, hogy terhes a lánya?
– Mit tehettem volna, tele voltam rémülettel.
– Nem gondolt arra, hogy segítséget kér?
–Mondogattam én, de Emmuskám annyira könyörgött, hogy végül is elálltam tőle. Meggyőzött, hogy nem lesz semmi baj.
– Arra nem gondolt, hogy a szülés szakszerűtlen levezetésével maga is hozzájárul a csecsemő halálához?
– Jaj, nem gondolok én már semmit!– ejtette ölébe tehetetlenül a zsebkendőt, gyűrögető kezeit. – Most már mindegy, hogy én mit gondolok, kár lenne ezt firtatni százados elvtárs! A csecsemő ettől még nem támad fel.
– Volt-e arra valami terve, gondolata, hogy ha a csecsemő meghal szülés közben, vagy, mondjuk halva születik, és nem adható örökbe, akkor mit tesznek a tetemmel?– az asszony, mint egy hűdött, kigúvadt szemekkel tekintett a nyomozóra.
– Jaj, nyomozó elvtárs, nem vagyok én sintér! Uramisten, inkább én haljak, meg mint az a kis szentem!
–  Jó, nem volt ilyen gondolata. Beírjuk.
– Jaj, istenem mért versz bennünket? Mit vétettünk ellened?– temette hüppögve tenyereibe arcát.– én csak annyit tettem, hogy megfogtam amint kijött belőle, pár percig tartottam a kezemben, aztán oda adtam az embernek. Én az Emmuskával voltam elfoglalva, mert erősen vérzett. Hogy aztán hogy került abba a cipős dobozba, hogy s mint a budiba, a jó ég a megmondhatója. Szerintem az uram bepánikolt, belerakta, ami a kezeügyébe esett azt kivitte, na, oda! Így lehetett nem?
– Arra feleljen még nekem, ki áshatta ki azt a gödröt ott hátul a kertben? – a kérdés letaglózta az asszonyt. Elsápadt, majd kisvártatva megszólalt.– miféle gödröt?
– Ami ott van a kertben hátul…– Az asszony hirtelen feltalálta magát és így válaszolt.
–Gondolom, már miről van szó. Mondogatta utóbb az ember, hogy pár gyümölcsfát szeretne ültetni az őszön. Biztosan annak áshatta ki. A  barackafának, meg a két meggyfának.
– De, csak egy gödör van.– jegyezte meg a százados. Az asszony, kapásból rávágta
– Majd lesz több is. Kiássa majd azokat is, ráér. Nem igaz… minek annyira sietni, van még idő őszig. – tódította, és zavartan itatta fel a nyálat szájszögletéből köténye sarkával. Mintegy letörölve róla a hazugságot.
5.
A nagykapu nyikordulására összerezzent a ládán gubbaszkodó ember. Arrafelé nézett és észrevette a nesztelenül besurranó asszonyt. Megnyugodva bámult bele a sötéten ásító, üres gödörbe. Az asszony megállt előtte és így szólt.
– Hát maga mért ül itt a hűvösben, egy szál ingben, gatyában? Még meg talál fázni!
– Fázik a rosseb!– vágta oda szavakat az asszonyhoz Kiss mogorván.
– Mit les kend?
– Hát ezt a gödröt itt, la’!
– Mit kell ezen nézni, be kell temetni azt kész!
– De, én akkor is nézem.
– Hát akkor csak lesse kend, ha nincs jobb dolga! A disznókat is meg kéne etetni, a csirkék se kaptak egész nap. Ámbár nekem is fúrja az oldalamat, hogy a fenébe kerülhetett ez a gödör éppen ide?
– Tudom is én, asszony? Mert, ha tudnám…
– Na, gondolkozzék csak, nem maga emlegette a nyáron, hogy majd az őszön Barackafát, meg meggyfát akar ültetni? Nem hogy maga ásta ki a barackafának a múltkor, csak elfeledkezett róla?
– Eh, ne károgj már itt nekem, asszony! A tavaszon akarok majd ültetni egyet, ha veszek a faiskolában, de ki beszélt itt barackfáról? Meggyfákat akarok majd venni, azt mondtam, de Barackafát– az asszony idegesen fordult hozzá.
– Maradjunk apjuk a barackfánál!
– De minek, nem vagyok én hülye? – mert én Barackafát mondtam a nyomozónak…– az öreg nagy szemeket meregetve rá, kétkedve vizslatta tekintetével, majd megkérdezte tőle.
– Asszony, te tudsz valamit? – Amaz tiltakozni kezdett és támadásba lendült.
– Most mér, néz úgy, mintha én tudnék valamit? Mintha én tehetnék róla, hogy ide került ez a rohadt gödör! – fröcsögte műfelháborodással. – de az, csak nem hagyta annyiban, belekapaszkodott, mint kutya a félig lerágott csontba, amit el akarnak orozni előle.  Így morfondírozott tovább, mintegy maga elé beszélve.
– Gondoltam, valami közöd van hozzá, hogy így takargatod? Esetleg valamit láttál, azt nem akarod nekem elárulni? Mégiscsak furcsa, hogy csak úgy itt termett ez a vacak gödör? Gondolkozzál csak, erőltesd meg az agyadat!
– Ugyan már, mit gondol rólam kend? – hessegette el mérgesen a kérdésözönt magától asszony. Az ember maga elé meredve dünnyögte. – Nem gondolok én semmit, csak nézek. Te gondolsz valakire? — nézett kutató tekintetével az asszonyra.
– Elébb, mondja ki maga!– tért ki az egyenes válasz elől az asszony.
– Hát, akkor tán’ az Emma– fogta suttogóra hangját az ember.
– Ne!– sikkantotta el magát az asszony, nem akarom elhinni!– az ember így dörmögött a nagy veres bajsza alatt.
–Akkor, ki ha ő nem?
– Talán valaki más, aki tudott róla? – suttogta kérdőn az asszony.
–De ki lehetett?
– Sejtelmem sincs.
– Tényleg nem láttál itt settenkedni valakit a ház körül asszony?
–Én, nem!
– Akkor nincs mese, csakis a mi Emmuskánk lehetett!– szögezte le Kiss és újfent a gödörre meredt. Hogy lehetett ilyen elvetemült, előre eltervelni annak az ártatlan csöppségnek a sorsát, halálra ítélni!
– Csend, még meghallja valaki!– figyelmeztette az embert az asszony.
– Hát, ha ő ásta ki, én tényleg agyonütöm, ha kijön a kórházból. Jobb lesz neki, ha haza se jön!– heveskedett az öreg.
– És, ha mégsem ő volt, ha esetleg az, aki csinálta neki a gyereket? — morfondírozott az asszony. Az ember hörögve köpködte felé a szavakat.
– Akkor agyonverem, a ganét!
– Az istenért, apus, ezt nem teheti! Börtön jár érte!
– Te meg ne rinyáljál itt nekem! A te lelkiismereted tiszta, mindent megtettél értük, te vetted ki a gyereket belőle…
– Ami azt illeti kend is segédkezett, átvette tőlem a kis szentemet.
– Segítettem, ahogy tudtam, megfogtam a kis csöppömet. A mi lelkünk tiszta Mariskám.– pszt, csendesebben! Nézze a népeket, hogy lesnek befelé a kerítésen? Nincs jobb dogúk’, mint kíváncsiskodni?
– Gyerünk be. Még megfázik kend egyszál ingben!
– Nem mozdulok innen egy, tapodtat, sem míg nem tudok biztosat!– hörögte szemeit körbejáratva, amikor egy döglött kutya zuhant bele egyenesen a gödörbe. Az ember megdöbbenve rámeredt, majd szitkolózni kezdett. Az asszony így rimánkodott neki.
– Mondom, én, hogy menjünk be! Láthatja milyen kárörvendők a népek!– húzta volna az asszony befelé, de az ember nem mozdult. Lecövekelve ült a ládán. Kisvártatva megszólalt.
– Nem mék’, amíg nem tudok biztosat!
– Meddig akar itt ülni, még megfázik nekem?
– Amíg meg nem tudom, ki ásta ki a gödröt.
– Ki, más, mint a lyány, ezt már megbeszéltük, na, jöjjék be kend!
– Nem hiszem, a mi Buktánk ilyet nem tesz!
– Szüzmárjauramisten, csak nem hogy készül valamire? – az ember leintette.– eriggy’ mán’, ne kárálj itt nekem! Etesd meg a jószágokat! – majd elővette a dóznit, kivett egy cigarettát belőle és rágyújtott. Eltökélten fújta a füstöt. Így ült ott akkor is, amikor már besötétedett. Az asszony befejezve a jószágok etetését egy meleg szvetterrel jött vissza.
– Maga még mindig itt ül? Vegye fel, mert megfázik! – parancsolt rá.
– Na, agyad mán, mordult rá, és kikapva az asszony kezéből a meleg, kötött szvettert, magára vette azt.
– Mire vár még – faggatta újfent az asszony. – csak arra, hogy visszahozza az ásómat, aki elvitte!
– De, hiszen az éjjel még itt volt!– bukott ki az asszonyból hirtelen. Abban a pillanatban, hogy ki jött belőle a szája elé kapta a kezét, mintha vissza akarná nyomni lelke mély zugába a kéretlenül elő jött szót, de már nem lehetett. Az ember felkapta a fejét.
– Mit beszélsz te itt?
– Jaj, uram, irgalmazz!– hányta magára az asszony a kereszteket.
– Csak nem, hogy mégis, te ástad ki ezt a gödröt, he’?
– Ugyan mán aptyuk’, csak mélyítettem rajta egy ásónyomot– mentegetődzött az asszony. Gondoltam, ha mán’ itt termett ez a gödör, kimélyítem, hátha jó lesz valamire.– az ember gyanakodva fordult újra hozzá.
– Nem láttál itt ólálkodni valakit?
– Már mér, láttam volna, de őszintén nem is kerestem. Rögtön arra gondoltam, ez csak a lyány lehetett, az Emma.
– Szóval, te is ástad –, motyogta döbbenten az ember.
– Ástam.
– Miért?
– Csak, úgy, ha mégis történne valami. Ha szükség lenne rá, ugye?
– Bűnös vagy te asszony, de én is. A bűnünk az egekig elér!
– Atyaisten, csak tán nem, hogy maga is?
– De, igen, én is ástam rajta –, vallotta be röstelkedve az ember.– az úgy volt, hogy amikor kijöttem a lyánytól, kezemben a gyerekkel, szaladtomban' rá esett a pillantásom a gödörre. Bevittem, letettem a WC ülőkére a dobozt, benne a gyerekkel, hogy ne zavarjon ásás közben. Aztán egy ásónyit én is bővítettem rajta, hátha szükség lehet még rá?
– Tehát az ásó, akkor még megvolt?
– Nagyon is megvolt, ott hagytam benne, a gödör fenekén. Most meg hűlt helyét találom?  Nem érdekes ez asszony?
– Aki, elvitte majd vissza, hozza! – jegyezte meg az asszony. Az ember rögtön rávágta: — én is így gondolom, erre várok!
– Jöjjék be, lefekszünk, reggel kelni kell! – javasolta az asszony és fázósan összehúzta magát. Az ember felnézett az égre és merengve megszólalt.– telihold van Elzám, nézzed csak, éppen ide süt bele a gödörbe! Ide temettük el az álmainkat, a derűs öregségünket, a szép új jövendőt.
– Eh, bolondokat beszél!
– Nincs már nekünk lyányunk', nem lesz soha kis unokánk! Kisfiú lett volna, kis tökös gyerek. Eh, benne vagyunk a gödörbe, asszony! Nem mászunk ki belőle soha!– az asszony leintette.
– Rémeket lát, csak egy döglött kutya van benne, inkább temessük be! – javasolta.
– Nyughass! – mordult rá az ember. Az asszony nosztalgiázva folytatta.– pedig olyan jó kisleány volt ez a mi kis Buktánk. Mindig is szófogadó volt, az biztos. Hogy tehetett ilyent? Lehet, hogy mi rontottuk el az egészet, túl szigorúan fogtuk. Nem engedtük a többiekkel szórakozni, moziba is úgy kellett szöknie a barátnőkkel.
– Óvtuk mindentől, még a széltől is. Mennyit magyaráztam neki, hogy a férfiak mind egy formák: egy lyukra játszanak! De nem hallgatott rám. Csak tudnám, ki tette, kerülne a kezembe!
– Ugyan, mit tennél vele? Késő bánat-eb gondolat!
– Te is bűnös vagy, asszony, csak azért nem ütlek agyon, mert én is benne voltam ebbe szörnyűségben! De igazán az  lesz a hunyó, aki, elkezdte ásni! A gazember, a gazember! – ingatta nagy busa fejét az ember.
– Ugyan apus, ne rágja magát. Attól nem lesz jobb! Nem tudjuk feltámasztani azt a csöppséget! – azt nem, hát azt már nem, legfeljebb…
– Mit akar kend?– legfeljebb, agyonütöm!
6.
– Kend még mindig kinn van? – kérdezte a hajnali szürkületben kibotorkáló asszony.
– Nemrég jöttem csak ki.– válaszolta az ember morózusan.
– A fenét les folyton azon a gödrön? – nincs benne semmi, jöjjék' be, még megfázik!
– Kéne az ásó, nagyon kéne!
– Hagyja mán’, majd veszünk másikat!
– Csak tudnám, hogy hol van?– hajtogatta eszelősen. Ez már az asszony tűrőképességét is meghaladta. Haragosan bámult a gödörben fekvő kutyatetemre, és megszólalt.
– Inkább ezt temetné be! Ne csúfoskodjék itten! – sipította, amikor egy döglött macskatetem suhant el mellette, bele egyenesen a gödörbe. Az asszony szóra nyíló szája tátva maradt a meglepetéstől, majd egyensúlyát vesztve belezuhant a gödörbe a döglött tetemek közé.
– Jajaj! Húzzon mán’ ki!– visította kétségbeesetten kapálózva. A sipákolásra hatalmas röhögés volt a válasz a kerítés másik oldaláról. Az öreg a kerítés felé nézett, de csak az elsuhanó árnyak sziluettjét látta. Lassan, komótosan felállt, és kezét nyújtotta a gödörben kapálódzó asszonynak.
– Mit akarhatnak ezek tőlünk, bedobálni hozzánk a dögöket? Jelezni akarnak vele valamit, vagy csak gonoszságból teszik? Hát nincsen nekünk elég bajunk így is? – óbégatott Elza. Az ember mintegy magaelé mormolta
– Csak azt tudnám, mit irigyelnek ezek tőlünk, a bánatot tán?
– Jöjjék be, kend, harapjon valamit!– biztatta az asszony, de az ember nem mozdult.
– Még várok, szűrte a szót fogai közül.
– Mire?
– Arra, hogy valaki visszahozná az ásót.
– Hát akkor, csak vigyázza azt a gödröt, ha nincs jobb dolga! Nehogy elszaladjon. Én meg elmegyek addig a templomba, meghallgatom a reggeli misét.– mondta az asszony és bement a házba megtisztálkodni, ünneplőbe öltözni, úgy ahogy illik, ha az ember belép az isten házába. Az ember továbbra is a ládán ülve gubbaszkodott. Egymás után szívta a cigarettákat. Nem kellett sokáig várni, egyszerre megcsikorgott a hátsó kiskapu, melyen Lajos szomszéd óvakodott be.
– Jó reggelt Guszti bátyám!– köszönt illendően.
– Neked is Lajos – morgott vissza neki Guszti.
– Mit csinál kend?
– Szellőzködök, Lajos.
– Hoztam magának egy kis kóstolót, idei főzés – vette elő zsebéből a teli pálinkás üveget. – Kóstoljuk meg! –mondta biztatón és odanyújtotta Gusztinak az üveget. Az meghúzta, megtörölte az üveg száját és visszaadta Lajosnak. Ő is ivott az üvegből.
– Egészségünkre! – mondta, miközben tekintete megakadt a gödrön.
– Hát ebbe meg mik vannak, dögök? Ki művelte ezt a csúfságot magukkal? Hogy a hóhér kösse meg a nyakkendejüket', nincs jobb dolguk, mint a más nyomorúságán élcelődni? Jól beszélek Guszti bátyám?
– Jól, beszélsz, Lajos.
– Temessük be, mielőbb, ne csúnyákodjék itten! – ajánlkozott Lajos.
– Betemetném, ha vóna ásóm! — mormogta vészjóslóan az öreg.
– Hozok én egyet, azon ne múljék!– ajánlkozott Lajos – akár kettőt is… húzzuk meg még egyszer az üveget, elkél ebben a hidegben! – biztatta ivásra Gusztit, Lajos és átnyújtotta az üveget.
– Valódi törköly. Ez szinte égeti az embert belülről! Hanem, hogy milyenek az emberek? Össze –vissza találgatnak a kocsmában, hogy s mint lehetett a dolog. Mutattam is nekik hova üssék az orrukat!
—  Köszönöm Lajos, te legalább kipártolod az embert. Nem hiába mondtam én mindig, egy jó szomszéd fél rokonsággal is felér!
– Erre igyunk! – rikkantotta Lajos, és megbuktatták az üveget.– Guszti ettől kissé felengedett és megenyhülve intézte szavait Lajoshoz. Komolyan mondom neked, he’ olyan vagy nekem mintha a testvérem lennél, édes egy komám, gyere hagy’, csókoljalak meg! – mondta, és magához húzva Lajos fejét, arcon csókolta. Kiöntötte neki lelke szennyesét.
– A kurva életbe, hogy ezt kelljen megérnem! Ekkora szégyent! Csak azt tudnám, ki csinyáta’ fel ezt a lyányt? Állt volna elém, hogy – apuka, én voltam, elveszem a Buktát, hozzám adja? – Valami ilyesfélét, ha mondott volna! – Lajos sunyítva próbálta elterelni a szót a számára kellemetlen ügyről.– így fordult Kisshez.
– Ugyan már Guszti bátyám, nem kellene ennyire mellre szívni ezt a dolgot! Mással is megesik az ilyesmi, hogy felcsináltatja magát, aztán hoppon marad! Minden csoda három napig tart, elfelejtik a népek hamarosan. Majd egyszercsak férjhez megy, unokáid lesznek, na, ne búsulj, én leszek a keresztapa!– próbálta jobb kedvre deríteni, de amaz csak mondta a magáét, mint egy csökönyös szamár.
– A fenét megy az férjhez! Ezekután ki venné el? Nekem már nem lesznek kis unokáim, soha! Csak azt tunnám' ki tette, hej, de elkapnám a nyakát neki! Jól megszorongatnám! A kutyaúristenit!– Lajos csitítani próbálta.– felejtsd már el! Kalap rá! Minek találgatni? Nemigaz, na, igyunk inkább!– biztatta. Kisvártatva megszólal.
– Jó lenne tudni, ki ásta ki?
– Mit?
– Ezt a gödröt.
– Nem lehet az, hogy még régebben te ástad ki Gusztikám, egyszer mintha említetted volna, hogy gyümölcsfákat szeretnél telepíteni, egy párat? Barackfát, meg meggyet…
– Eh, jöttök ezzel a barackafával, meg a tudom is én mivel! Honnan vettétek ezt?
– Te, mondtad, még régen, csak nem emlékezel!
– Hűm, lehet… kihagy az agyam. Erősítsük meg, aztán majd lesz valahogy!– ittak. Lajos előhozakodott megint a gödörrel.–temessük be! — az öreg elhárítólag dünnyögte.
– Hagyjad még egy kicsit! Nincs meg az ásóm.
– Hozok én egyet otthonról! A’ jó lesz.–adta meg magát Guszti és Lajos hazament az ásóért.
7.
Úgy surrant be az asszony a félig kitárt templomajtón, mint egy kopott szürke templomegere az éléskamrába. Senkire sem nézve osont a gyóntató fülkéhez. A pap biztatására a súgólyukra tapasztva ajkait suttogva elkezdte a gyónást.
– Hallgatlak leányom, mi nyomja lelkedet?
– Nagy az én vétkem, atyám, azt sem tudom, hol kezdjem?
– Kezdjed talán az elején!
– Oly nehéz a súly, amit magammal cipelek: öltem atyám, és ez megbocsájthatatlan’ Elébb gondolatban, aztán tettel is.
– Mondjad csak, bátran, isten irgalma végtelen, lehet, hogy meg bocsát!
– Ó, itt az isten ehhez kevés: a lelkiismeretemmel nem tudok elszámolni! Oly nehéz erről tárgyilagosan beszélni, segítene atyám?
– Jó, majd kibarkópázzuk leányom!– tudtál-e arról, hogy a leány, anyai örömök, elé néz?
– Tudtam.
– Mióta?
– Rögtön az elején.
– Mit tettél ekkor?
– Pénzt adtam neki, hogy elvetesse!
– Ekkor öltél először, gondolatban.
– Megbántam már, de ez a bűn nem illet engem, mert megtartotta a gyereket.
– Még sem vettél észre semmit, egy anya, aki már szült, nem látta a lánya állapotának változását, ez hihetetlen?
– Elfűzte magát.  Azt mondta, hogy a gyógyszertől hízik, hormonzavaros lett tőle… amúgy is kis dundus' volt a lelkem, kicsi buktának hívtuk az emberrel, kiskorában. Mikor azon a délután megjött a munkából valami nem tetszett nekem rajta. Többször is bementem hozzája, faggatóztam, de csak este árulta el az állapotát, amikor már késő volt. Rájött a szülés.
– Még ekkor sem lett volna késő, hozzám fordulni. Biztosan találtam volna megoldást isten segedelmével. Leányom. A bűnös könnyelműségeddel nagy bajt zúdítottál magatokra.
– Tudom atyám.– horgasztotta le a fejét az asszony, szemei bepárásodtak, vállai legörbültek. Bűnös vagyok atyám és bűnöm az égig ér! Előre eldöntöttem magamban annak a kis ártatlannak a sorsát, hogy nem szabad életben maradnia! Nem szóltam a lánynak bűnös gondolatomról, hiszen ő, nem akarta elsinkelni. Azt akarta, hogy tegyük be a piros sport táskába, vigyük a kórház portájára, s hagyjuk ott… De én másként döntöttem.
– Bűnös vagy leányom, isten haragszik!
– Aztán ahogy az apja kitapodta belőle, a kezembe vettem, pillanatra elment az eszem, csak egy halk roppanás volt a gyenge, kis nyakán! Ó, édes istenem! Most is a fülemben dobol! Jaj, mit tettél Elza? Elrekkentettem' a kis unokámat!
– Erre nincs irgalom, ezért még élsz vezekelned, kell!
– Atyám, az édes Jézusnál sincs kegyelem?
– Számodra nincs.
– És az irgalmas istennél, ő csak megbocsát tán, egy eltévelyedett hívének?
–Jól mondtad: istennél a kegyelem.
– Mit tegyek, istenem, hogy jóvátegyem, amit ellened vétkeztem?
– Vezekelned kell!
– Kérem a feloldozást, atyám!
– Erre nincs feloldozás, csak penitencia van.
– Kérem a penitenciát!
– Meg fogod kapni hamarosan.
– Mikor?
– Majd, később…
De a penitencia ideje nem jött el számára. Másként alakultak az események. Élete tragikus gyorsasággal véget ért. Talán jobb is volt ez így? Ki tudja? Isten szándékai kifürkészhetetlenek….
8.
Hazaérve az urát még mindig a gödör szélén, a ládán ülve találta.
– Még most is azt a gödröt nézi? Mit les rajta, hogy meg van-e még? Úgy őrzi, mint egy kincset!
– Bizony, kincs van benne, kincs…
– Tudom, egy döglött macska, meg egy kutya!
– A reménységünk van benne, asszony, bizony az!
– Azt mondja, a reménységünk? Én inkább úgy mondanám, hogy a szégyenünk. Temessük be gyorsan! Látja, a népek milyen gonoszak, nem hagynak magunkra a bánatunkkal! Azt is elirigyelik tőlünk.– irigyeljék csak!– lökte oda neki a szót foghegyről az ember. Ettől az asszony dührohamot kapott és őrjöngve visította felé.
– Temesse be, rögvest, mert olyat teszek, de olyat, hogy magam is megbánom!
– Majd betemetem, ha visszajöttem-mondta és felállt a ládáról, mint aki menni készül. Az asszony ijedten kérdezte tőle.
– Hát kend, hova indul?
– Misére.
– Misére?– nézett rá hűdötten– Iszen húsz éve nem volt misén? Ne menjen oda, ott vannak a népek, még kibeszélik!– intette, de nem bírta visszatartani. Az öreg lerázta magáról, mint kutya a vizet.
– Hagyjál! Úgy érzem, most el kell mennem!
– Mi lesz a gödörrel?
–Ha visszajöttem, betemetem. Addigra meghozza a Lajos az ásót.
– Szavait tett követte. Bement a lakásba. Megmosakodott, megborotválkozott. Felvette a fekete vőlegényi ruháját, fejére fekete kalapot tett. Elindult a templomba. Egy óra volt még a délutáni miséig, kongott a templom az ürességtől. Csak a kántor játszott gyakorlásképp az orgonán. A tökéletes akusztikájú helységet betöltötte a csodálatosan áradó egyházi muzsika. A mennyei dallamok a szívéig hatoltak. Csak állt ott némán, levetett kalappal és szemeiből lassan kicsordultak könnyei, s lecsurogtak, erőszakosan szögletes állán át a nyakába. Talán az örökké valóságig elálldogált volna, ha a pap a vállára nem teszi kezét és bátorítóan, meg nem szólítja.
– Istent keresed, fiam?
– Igen, atyám, őt keresem.
– Gyere velem! – mondta a pap és a gyóntató fülkéhez, vezette.
– Hallgatlak, fiam– mondta a pap, és a rácshoz nyomta a fülét.
– Nagy az én bűnöm-atyám, az égig ér! Cipelem, egyre csak cipelem magammal, és egyedül nem tudok mit kezdeni vele.
– Mi a te vétked fiam?
– Öltem atyám, rossz gondolatok törnek rám, nem tudok tőlük szabadulni!
– Könnyíts a lelkeden, oszd meg velem. Ketten könnyebben viseljük el.
– Bűnt követtem el atyám, és újabbra készülök! Félek, hogy mielőtt a mennyországba kerülnék, elébb elkárhozom!
– Add ki magadból, amit a lelkedben cipelsz!
– Megöltem a kis unokámat atyám…
– Folytasd!
– Csak egy halk roppanás a vékony kis nyakán! Esküszöm nem így akartam! Elment az eszem, megőrültem egy pillanatra! A sátán költözött a bőrömbe! Ó, drága jó istenem, az a halk roppanás, mindig itt zakatol a fejemben. Úgy dobol a füleimben, hogy megsüketülök tőle! Elvetemült gyilkos lett belőlem!
– Nyugodj meg fiam, halottat nem lehet megölni!
– De, hisz roppant a kis nyakcsigolyája neki, éreztem, hallottam is atyám!
– A kicsi halott volt, már amikor a kezedbe vetted.
– Az nem lehet atyám, de akárhogyis, a gondolat, a mozdulat, a tett! Megbocsájthatatlan számomra. Nekem, már nincs bűnbocsánat!
– A gondolatod, bűnös volt, de a valóságot a gondolattól egy hajszál választotta el. Éspedig az, hogy a pici halva született.– hazudta kegyes csalással a pap, mert az asszony gyónási titkát nem adhatta ki.
– Atyám, a szándékot, azt is bünteti az isten. Hiszen amikor megláttam, hogy mennyire szenved az én drága kicsi Elluskám, akkor úgy döntöttem, hogy a szenvedéseinek okozóját elsinkelem'. Hanem, addig nincs nyugodásom, Amíg azt, a latrot, aki ezt okozta az Emmuskámnak, aki felcsinálta, a kezeim közé nem kapom. Kiszorítom belőle a lelket! Pusztulnia kell, attól jön meg a lelki békém!
– Ne, ölj!– parancsolja isten.
– Atyám ebbe az egybe nem szólhat bele sem isten, sem ember. Ez lesz az én utolsó vétkem, mert utána magammal is végzem!
– Isten irgalmazzon neked!
9.
Guszti látszólag megnyugodva, csendesen ballagott hazafelé az esti szürkületben. Amikor belépett a kapun, nem akart hinni a szemének, a gödörnél mintha mozgást észlelt volna.
– Az anyád úristenit, most megvagy! – Gondolta magában és a gödörnél szorgoskodó alak felé lopakodott. Siettében, feldöntötte az útjába kerülő üres vödröt. A betolakodó felegyenesedett és szembenézett vele. A hold fakó fénye megvilágította az arcát. Felismerte.
– Lajos, hát te mit küszkölődöl' itten?
– Ej, de megijesztettél Guszti!-rebegte meglepetten Lajos.
– Még egyszer megkérdem, mit keresel te itten Lajos?
– Átjöttem, mint ígértem is, gondoltam betemetem, mire hazaérsz! Ne, csúfoskodjék itten ez a gödör. Nem jól tettem Guszti?
– Hát ez az ásó honnan került hozzád?– kérdezte tőle gyanakodva.
– Az ásó… ja, az ásó, hát átalhoztam, ott volt nálam. Gondoltam visszahozom.
– Mikor került ez oda át, hozzád te Lajos?
– Tudom is én, egyszer csak ott volt ? Nem mindegy az Gusztibátyám? Visszahoztam, Ehun’ van –e’! Lehet vele ásni, betemetni a gödröt, miegymás. Jó kis ásó – hebegte zavartan.
– Na, add csak ide, hagy látom közelebbről! Közelebb vitte a szeméhez, nézte, egyre csak nézte. Végigsimított a nyelén, és ráismert az eltűnt ásójára.
– Még egyszer megkérdem, mikor került ez hozzád Lajos?
– Ha agyon ütöl' sem tudom, lehet, hogy a gyerekek hozták át, játszani tegnap, vagy tegnapelőtt? Hipp-hopp, egyszerre csak ott termett.
– A’ biztos, hogy tegnap este még megvolt, azzal kapartam le a bakancsomról a sarat.– hörögte Guszti fenyegetően és közelebb lépett a gödörben álló Lajoshoz. Az rémülten pislogott fel rá. Semmi jót nem ígért az arca. Lajos kétségbeeséssel, vegyes félelemmel motyogta.
– Elkallódott, megkerült, ennyi…
–Most már tudom, ki ásta ki ezt a gödröt! – hörögte és Lajos fölé hajolt. Amaz rémülten, szűkölve pislogott fel rá, mint a verembe esett róka. Rimánkodva mentegetődzött.– ugyan, csak nem feltételezel rólam ekkora aljasságot!– védekezett volna, de Gusztinál már nem volt kegyelem. A gyanú késpengeként hasított elméjébe. Lehajolt szemeik egy vonalba kerültek. Orrcimpái kitágultak és idegesen remegtek. Úgy fújtatott, mint egy felajzott hágni készülő kanca! Lajos végső kétségbeesésével kiugrott a gödörből és már-már futásnak eredt volna, de Guszti vasmarokkal megragadta a grabancát. Magához húzta, és az arcába lihegte.
– Kérdeznék én tőled valamit te szemét! Ki ásta ki ezt a gödröt itten, he?– Lajos habozott, ajkai szóra nyílva némán mozogtak. Hang nem jött ki a torkán. Különben is elkésett már a válasszal, mert az ásónyéllel a fejére mért ütés lesújtott. Koponyája, hangosan reccsent az esti csöndben. Feje félrebillent az ütés hatására, szájszélén habos nyál buggyant ki, szemei bepárásodva esdeklőn néztek Gusztira. Az ökölbe szorított hatalmas, szőrös mancs felemelkedett és újra lesújtott. Ettől Lajos, mint egy rongybaba, elernyedt és térdre esve belekapaszkodott Guszti lábaiba. Guszti undorral aréb rúgta.
Az életösztön utolsó fellobbanásával négykézláb próbált menekülni, de Guszti kinyújtott jobb lába telibe találta és belehempergette a gödörbe. Lajos felemelkedett a gödörből, de az ásónyél újra lesújtott és a koponya reccsent. Ettől végleg belerogyott a gödör aljába. Guszti pedig eszelősen elkezdte rálapátolni a földet. Amikor már vállig betemette felkapta a vedret, elrohant a kútra vizet merni, s visszatérve rálocsolta a vödör tartalmát.
Ekkor lépett ki a házból az asszony. Sipítozva, mintegy eszelősen kérdezte az urától.
– Hát kend micsinál' avval a vederrel?
– Micsinálnék', meglocsolom a barackafát! Hadd nőjön!– mondta és visszaindult a kútra még egy vödör vízért. Az asszony a gödörhöz rohant, belenézett és meglátta Lajos elgyötört arcát. Tekintetük összekapaszkodott.
– Szűzanyám! A Lajos! – sikoltotta és elkezdte tíz körmével kikaparni a földkupacból a szerencsétlent. Közben az ember visszaérkezett és rájuk loccsantotta az újabb veder vizet.
–Micsinál? –visított az asszony, de Guszti ellökte magától és a maradék vizet Lajos fejére, zúdította.
–– Hagy, nőjön a barackfa! – dünnyögte elégedetten és újabb veder vízért indult. Az asszony folyvást jajveszékelve próbálta Lajost az iszamóssá vált földdel teli gödörből kicibálni. De az ember egyre csak zúdította rájuk a vizet.
– Gusztikám, kegyelmezz kérlelte elhaló hangon Lajos.
– Nem, én addig Amíg ki nem vallod, hogy te ástad ki ezt a gödröt. Hogy viszonyod volt a lyánnyal. Felcsináltad a hátam megett!
– Ne, apus, eszednél légy, megölöd szegényt!– könyörgött a felsége, de Gusztit ez sem hatotta meg. Elengedte a füle mellett. Tudni akarta az igazságot, szerette volna, ha beigazolódik a gyanúja.– a gödör széléhez húzta a ládát, ráült és rágyújtott. Az elgyötört ember arcába fújta a füstöt. Majd ráparancsolt az asszonyra.
– Eridj, hozz pálinkát!
Az asszony engedelmeskedve felállt, bement a házba és egy üveg pálinkával a kezében tért vissza. Az ura kezébe nyomta. Az kihúzta fogával a dugót, beleköpte a gödörbe, és meghúzta az üveget. Utána a gödörbe temetett szájába erőszakolta és ráparancsolt.
– Igyál te is, hátha megerősíti az emlékező tehetségedet! — Lajos mohón nyeldekelte a belé erőszakolt pálinkát. Guszti tovább vallatta.
– Kár tagadnod, bebizonyosodott, hogy közöd volt a lányhoz, mert minek ástad volna ki a gödröt? Jobb, ha bevallasz mindent, könnyíts a lelkiismereteden mielőtt, agyonütlek! Hogy lehettél ilyen alávaló? Gyanútlanul beengedtelek a házamba, ittad a boromat, kártyázgattunk, kvaterkáztunk, hát éppen az én zsenge kislányom kellett neked, vén bakkecske? Gyáva féreg vagy, ha férfiasan nem vallod ki, mit tettél a lyánnyal?– Lajos halált megvető bátorsággal rákezdte.
– Nem vagyok gyáva! Ha neked az igazság kell, beleokádom pofádba, nincs veszteni valóm! Igenis, én vagyok a gyerek apja! Most jobb?
– Átkozott, légy ezerszer átkozott! –sipította az asszony a döbbenettől magára találva. Majd neki szegezte a kérdést.
– Minek ástad a gödröt?
– Hogy minek, megbeszéltük a lyánnyal, hogy éjjel kiásom, és szépen, csendben megszüli, kihozom, beleteszem a gödörbe és eltemetem… ültetünk rá egy kis barackafát, hogy tudjuk, hol van a kicsi sírja.
– Te isten barma!– hörögte kifordult szemeket meresztve Guszti.
– Lajos folytatta tovább. – nem lett volna semmi baj, ha időben szól, de már megvolt a gyerek, amikor az Elza átrohant hozzánk. Akkor már minden kitudódott, nem lehetett titokban elsinkelni. Ráadásul rám jött a hasmars, berohantam a budiba, meglátom a dobozban a gyereket, kiemelem, és hirtelen összezárult a markom. Csak egy halk roppanás volt. Én öltem meg! Üssetek agyon! Összekötöztem a dobozt a gatyamadzagommal, gondoltam elásom, de meggondoltam magam, s bevittem a konyhába.
– Gyilkos!– sipította az asszony.
– Vadbarom, ezért kell most megdöglened! Minek lármáztad fel a fél falut. Ha mán kigondoltad, tetted volna meg. Szépen, csendben is elintézhetted volna!
– Üssetek agyon!– könyörgött szívettépően Lajos.
– És, az ásó mégegyszer, utoljára, lesulytott.. A kettészelt koponya még egyet reccsent, aztán csend lett. Nagy néma csend. Az ember kézen fogta asszonyát és kisétáltak a kertből. Utoljára még gondosan becsukták maguk mögött a nagykaput, és hátra sem nézve elindultak a semmibe. Másnap délelőtt talált rájuk a temetőőr. Ott lógtak egymás mellet felakasztva a ravatalozó mestergerendáján. Testüket kísértetiesen himbálta a bús őszi szél.
VÉGE