Budapesti Napló

Ma unalmasak a combinók. Szinte alig akad olyan, amin keresztül kasul futnak a reklámok.
Jön a Gladiátor giga musical, mégsem virít ott az óriásplakát egyik villamoson sem.
A legtöbb transzparensről nem tudom elsőre megállapítani, hogy mit reklámoznak.
Pedig miattuk szeretem Budapestet. Meg az izgalmas, sokféle emberek miatt.
Elég csak ránéznem egy random kiválasztott emberre, és egy egész történet bontakozik ki alakjából.
Elég csak egy-két kérdést feltenni, és a csoda megszületik. Ki ő? Miért olyan, amilyen?
A sötétedés nem állítja meg a pezsgő életet. Olyan ez az egész, mint egy hangyaboly. Rengeteg ember, akik egyszerre válnak kővé, s mind egyszerre mozdul. Közös csak egy van bennük: valami belső késztetés. Talán nem is ismerik egymást, de ez teszi őket testvérré.
A főváros már-már egy külön ország. Remek táptalaja az írók fantáziájának.
Egy lány hátizsákkal. A korlátnak támaszkodik. Villamosra vár, és már fel is szállt rá.
Egy férfi pedig aktatáskával, barna, kicipzárazott téli kabátban ballagott, valószínűleg haza a munkából.
Mindketten fáradtak, és egyikük sem tudott róla, hogy figyeltem őket.
Nagy, padlótól plafonig érő ablak és egy szekrény között ülök, egy virág alatt mászva közlekedve tudok bejutni ide. Mindig megtalálom a békés helyem. Ha itt lenne a laptopom, vele vonultam volna ide, de most egy párna, egy toll és egy jegyzetfüzet van velem. Valamint még a város zaján kívül Lakatos Leventétől a Bomlás.
De már túl sötét van ahhoz, hogy olvassak. Írni meg vakon is lehet.
Rájöttem, hogy a villamosoknak számuk is van. Most ment el a 2037-es. Valami Mammut programot hirdetett.
A szemközti pékségből egy hosszú, copfos hajú srác jött ki. Fekete dzsekiben, fehér nylon szatyorral a kezében. Vajon neki mi a története? Talán sosem tudom meg. Míg villamos villamost követ.