Bosszú

Unalmas délutánra számított. Riportra kellett mennie egy kiállítás megnyitóra. Melege volt, hosszan tusolt egyre hidegebb vízzel, míg dideregni kezdett. A hajszárítást a napra bízta, belebújt a legvékonyabb nyári ruhájába, és lefutott a lépcsőn. Az utolsó pillanatban – szokás szerint…Legszívesebben lemondta volna a programot, és kifekszik a strandra egy liter jégkrémmel, de nem lehetett. A tárlatot egy régi barátnője nyitotta meg; ő kérte fel személyesen. Nem akarta megbántani. Kereste a legideálisabb szöget, ahonnan elkaphatja a mikrofon előtt pózoló felfuvalkodott igazgató öntelt mosolyát, amikor megérezte, hogy figyeli valaki. Elkattintotta a gépet, lassan a tömeg szélére sétált. Bámészkodást színlelve lopva körbejártatta a szemét a meghívottakon. Mennyi modorosság, micsoda sznobéria – gondolta keserűen. Nem szerette ezeket a társadalmi felhajtásokat. Ha tehette, gyerekeket vagy a természetet fotózta. Azt legalább igaznak találta. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra, amikor az ismerős szempárt észre vette.

Nem számított rá, hogy találkozni fognak. A férfi odabiccentett, ő zavartan viszonozta az üdvözlést. Hiába próbált másra figyelni – nevetgélt, könnyedén társalgott – egyfolytában magán érezte a tekintetét. Mindenki a hidegtálak körül nyomakodott – ó, a harácsolás édes íze! -, a lány gyümölcssalátát kanalazott, és valami hajdan volt repülős szerencsétlenségről mesélő, aperitivektől becsípett veteránt hallgatott alig odafigyelve. Bármennyire nem akart, szemét minduntalan odavonzotta valami láthatatlan erő. Néha össze is kapcsolódott a pillantásuk, de akarattal szétszakította, mielőtt elmélyülhetett volna. Bár alig ismert néhány embert, róla sokan tudták, melyik laptól jött. Úton-útfélen karon fogták, pletykákról faggatták, gratuláltak néhány korábbi képéhez. Épp egy idős házaspár rázogatta a kezét, rajongásukról biztosítva őt, amikor a férfi odalépett. Két teli pezsgőspohár volt a kezében, és udvariasan így szólt:
-Megbocsátana ugye, ha elrabolom művésznőt? – és már kalauzolta is egy nyugodt sarok felé.

A lány kivette az egyik poharat a férfi kezéből, és fenékig ürítette. Aztán csak szórakozottan forgatta, csilingeltette az ujjai között.
- Őrjítően csinos vagy!
- Hogy kerülsz te ide?
- Üzlet.
- Mióta foglalkozol festményekkel??
- Igyunk még egy pezsgőt!
- Azt hiszem, már ez is a fejembe szállt!
- Sétáljunk egy kicsit!
- Nem hiszem, hogy illő lenne együtt távoznunk!
- Nem érdekel, mit illik! Szeretnélek nézni! – szinte az arcába suttogja visszafolytva ezeket a szavakat.
- Egész idő alatt engem bámultál! – figyelmezteti kedvesen a lány.
- Régen láttalak… Na, eljössz sétálni?
- Miért mennék?
- Hogy beszélgessünk.
- Itt is beszélgethetünk!
- Egyedül akarok maradni veled! Érezni akarom az illatod! Nem érted?
- Azt hittem, ezen már túlléptünk! – egyre jobban zavarba jött, szeretett volna szabadulni a férfi bilincscsillogású szemeitől. Felmentőként lépett oda Lili, hogy bemutassa valakinek.

Már szinte mindenki a táncparketten tolongott. Ahányszor elhatározta, hogy most már hazamegy, mindig odalépet valaki, és felkérte. Ez tényleg az utolsó volt – gondolta magában, és megköszönte a táncot alkalmi partnerének. Ahogy megfordult, szinte beleütközött a férfiba.
- Szabad?
- Mennem kell!
- Csak velem nem táncolnál?
- Rendben – sóhajtotta, de már meg is bánta. Ahogy a férfi átölelte a derekát, és ujjai közé zárta a kezét, villámok kezdtek cikázni a testében.
- Mi lenne, ha…
- Ne kezdd újból!
- De legalább megpróbálhatnánk!
- Neked családod van!
- Nem érdekel a családom!
- Ilyet ne mondj!!
- És ha nem lennének?
- De vannak!
- Alig hiszem el, hogy a karjaimban tartalak!
- Élvezd ki a pillanatot, mindjárt véget ér!
- Miért vagy ilyen hűvös velem?

Nem válaszolt – nem mondhatta, hogy ha kimondaná, amit gondol, mind a ketten megégnének.
- Táncolj velem még egyet!
- Nem lehet.
- Csak ezt az egyet! Utolsót…Lekapcsolták a villanyokat, néhány gyertya és az étteremből átszűrődő fény vont csak fura árnyakat a táncolók köré. Andalgós számot játszott a zenekar, és bár minden józan sejtje tiltakozott ellene, mégis közelebb simult a férfihez. Ráhajtotta a vállára a fejét, és hagyta, hogy az becsúsztassa kezét meglazult fürtjei közé. Sírni tudott volna ettől az érzéstől. Kívánta és gyűlölte a férfit, amiért akkor nem szólt. Gyáva volt, elszalasztotta az alkalmat, hogy megtudja, vajon a lánynak jelent-e valamit.
- Menjünk ki a kertbe – súgta a fülébe, és az ajtó felé kezdte vezetni.
- Nem! Nem.
- Miért? – kérdezte a férfi ijedten.
- Nem hozhatlak ilyen helyzetbe. Mindenki tudna róla.
- Nem érdekelnek mások! Beleőrülök, ha nem csókolhatlak meg!
-Nem szabad ezt csinálnunk!
-…egyáltalán nem tetszem neked?

Lesütötte a szemét, nem bírt a férfire nézni. Elindult a táskájáért.
- Nem feleltél!
- Ne kérdezz tőlem ilyesmit! Az időt nem lehet visszafordítani…
- Elkísérlek!
- Jobb, ha egyedül megyek. Ott álltak az autónál, a lány keze az ajtókilincsen. Kedvesen rámosolygott a férfire, majd beszállt, gázt adott és eltűnt a szeme elől. A férfi állt ott bambán, aztán a zsebéhez kapott, előhalászta a slusszkulcsát, és a lány után hajtott. A kereszteződésnél érte utol; követte hazáig. A lány kiszállt, lassan a kapuhoz sétált, kinyitotta – közben egyszer sem fordult hátra. Felment, de egy lábtörlővel kitámasztotta a kaput…Alig ért be a lakásba, kopogtak. Ugyanazzal a lendülettel csapta be maguk mögött az ajtót, amivel a férfi szájára tapadt. Vadul csókolózva imbolyogtak el a hálóig.
-Megőrjítesz! –suttogta a férfi szájába.

Nem válaszolt; gyengéden, de határozottan ledöntötte a lányt az ágyra. Két év elfojtott vágya jutott felszínre, mégis uralkodni próbált magán. Érzékien simogatta a lány nyakát, másik keze a ruha cipzárjával babrált. Szomjasan itták egymás csókjait. A lány segített kibújni az ingéből, meglazította a nadrágja szíját. Majdnem megőrült, ahogy a puha kezeket megérezte a csípőjén. Kihámozta a lányt a lenge ruhából – nem volt alatta melltartó! Már tánc közben is érezte; teljesen felizgatta. Ajkai közé vette a lány kemény, hegyes mellbimbóit, mire ő hangosan felsóhajtott. Nyelvével becézgette a puha kebleket, de kezével már a bugyit kereste. És akkor kiderült, hogy a lány testét egész este csak a kis ruha takarta! Majdnem elélvezett ettől a felismeréstől! Türelmetlenül fúrta magát a csillogó drága barlang mélyére.

A lány alig kapott levegőt, s amikor megérezte a férfi érdes nyelvét és a forró levegőt, megrázkódva elélvezett.
- Gyere! Tudni akarom, mit szalasztottam el!
- Megkapsz mindent, amit csak akarsz, drága! Alig bírta befejezni, mert a lány ezalatt szájába vette, és nyalogatni kezdte a merev hímvesszőjét. Elégedett mormogás hagyta el a száját, átadta magát ennek a kellemes bizsergésnek. Aztán, még mielőtt végleg ellazulhatott volna, a lány egy macskás mozdulattal fölébe került, és határozott mozdulattal az ölébe ült. A vállaira támaszkodott, és vadul lovagolni kezdett rajta. A férfi elvesztette az önuralmát, megragadta a lány derekát, és csak tépték, marcangolták egymást a véső gyönyör felé hajtva a másikat, kétségbeesett küzdelemmel.

Lustán, elnyúlva feküdtek a gyűrött ágy tetején; már hajnalodott.
- Mi lesz most? – kérdezte a férfi.
- Semmi.
- Hogyhogy semmi?
- Megkaptad, amit akartál. Válaszoltam a kérdésedre. Most már visszamehetsz hozzájuk!
- Én veled akarok lenni!
- Nem! Öltözz föl és menj el! Ahogy a bejárati ajtó dühösen becsapódott mögötte, a lányból feltört a zokogás. Abbahagyhatatlanul patakzottak a könnyei, míg álomba nem sírta magát.