Boldogságot keresve 5.

8 hónappal ezelőtt

Milli az egyetem előtti buszmegállóban állt. Jó ideje várt. Végre megjött a busz.
- Bocsi a késésért, de baleset volt, egy csomót kellett várnunk.
- Semmi baj, csak nemrég értem ide én is – füllentette a lány.
- Ezt neked hoztam – mondta, majd átnyújtott egy szál vörös rózsát.
- Ez gyönyörű! Olyan szép, mintha művirág lenne, mégis igazi. – hosszú csókot adott neki – Képzeld! Olvastam ma egy történetet az újságban. Egy lány mesélte, hogy kapott a barátjától egy nagy csokor rózsát és mellé egy kártyát, amin ez állt: „Addig szeretlek, míg az utolsó is el nem hervad!”. Teljesen frászt kapott, hogy így akar vele szakítani a srác. Erre a fiú megmutatta neki, hogy az egyik szál rózsa igazából művirág. Hát nem romantikus?
- Nagyon okos – mosolygott – Szeretnél te is egy ilyet?
- Neeem, tudom, hogy mi még csak pár hete vagyunk együtt, nem várok el semmi ilyesmit, csak most eszembe jutott a virágról. – pirult et, majd hozzátette – Hiányoztál!
- Hiszen két napja találkoztunk utoljára. De elismerem, te is nekem – vallotta be. Csókjaik mintha órákig tartottak volna. Képtelenek voltak elengedni egymást.
Ezen a napon volt az első alkalom, hogy Milli lefeküdt Dáviddal.

Milli mikor kinyitotta a csomagot egy művirág, egy rózsa volt benne és mellette egy papír: „Örökké”. A váróban ült. Már több órája, hogy ideértek. Dávidot azonnal a műtőbe vitték. Milli még mindig nem bírt megszólalni. Megadta az orvosnak Dávid szüleinek telefonszámát. Egy órával később már ők is ott voltak. Többször sírógörcs tört rá. Norbi vele volt, átölelte, hagyta, hogy kisírja magát. Brigiék is voltak bent, de mikor látták, hogy semmivel sem tudnak segíteni, jobbnak látták, ha visszamennek, és rendbe rakják Milli otthonát.
- Még az előtt vállalta el a nyári munkát ennél a cégnél, mielőtt szakítottatok. Mesélte később, mi történt köztetek, de azt mondta akarja ezt a munkát, nem érdekli, hogy egy városban lesz veled – mondta Dávid anyja. – Kerestünk neki albérletet, megegyezett a céggel, hogy anyagilag támogatják az ott lakását. Azt mondta, nem jön haza a hétvégéken, összeismerkedett a munkatársaival és együtt akarnak szórakozni. Fontosnak tartotta, hogy jó kapcsolatai legyenek, de ezt te is tudod. Nem tudom mért kellett ezt tennie – egyre közelebb állt a kiboruláshoz, de folytatta – Beszéltetek, mióta szakítottatok?
- Utána héten találkoztak, de a fia egyáltalán nem volt kedves vele – felelt Norbi helyette.
- Még aznap még egyszer eljött hozzám este. – Milli mintha nem is lenne ott, lassan, halkan suttogott. – Azt mondta, rájött, hogy szeret és vissza akar kapni. Elküldtem. Összetörte a szívem. – könnyei megint megeredtek – Sajnálom, nem tehettem mást.
- Szarvasi Dávid? – mindenki felkapta a fejét. Kijött az orvos a műtőből. Milli tudta, hogy sorsdöntő pillanat következik.
- Jó reggelt doktor úr. Mi vagyunk a szülei – mondta Dávid apja. Anyja nem tudott beszélni. Némán reszketett és sírt.
- Dr. Lagót Árpád vagyok, én műtöttem a fiukat. Jobb oldalról érte az ütközés. A comb csontja eltört, zúzódások vannak a csípőjén. Feltehetően betörte az autó ablakát, a karján ugyanis vágásnyomok vannak, az egyik sajnos egy ideget is érintett. Ezen felül eltört az egyik bordája és kisebb belső vérzése is volt, melyet sikerült elállítanunk. Az esés következtében pedig betört a koponyája és agyrázkódása van. Csak azt tudom mondani: a következő 48 óra döntő lesz. Ha magához tér, fel kell mérnünk milyen mértékben károsodhatott az agya az ütés miatt, továbbá hogy a kezét mennyire tudja mozgatni.
- Akkor túléli? – Milli hangja valamennyire visszatért.
- Sérülései mind komolyak, de a műtétnek köszönhetően egyik sem életveszélyes. Viszont mint mondtam, nem tudjuk az agyában milyen károk keletkezhettek. Mindenképpen hosszú és fájdalmas felépülés elé néz.
- Bemehetünk hozzá? – kérdezte anyja, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült.
- Dávidot most még nem láthatják. Ha minden rendben van, 6 óra múlva átviszik egy másik kórterembe, ott már egyesével bemehetnek hozzá.
- Köszönjük – mondta apja.
- Milli! Haza kellene mennünk. Átöltözni, lezuhanyozni. – javasolta Norbi – még pár óráig nem tudunk mit tenni itt.
- Nem. Itt kell maradnom. Menj, ha akarsz. Maradnom kell.
- Legalább egy órára! Eszel egy kicsit meg átöltözöl. Már órák óta itt vagyunk.
- Maradok! Menj, ha menni akarsz.
- Rendben. De ígérd meg, hogy itt maradsz, nem kószálsz el sehová. Igyekszem vissza. – mondta és már indult is.

Milli egyedül maradt a gondolataival. Dávid szülei elmentek kávéért és telefonálni az otthoniaknak. Mért nem tudott hamarabb rájönni?! Ha beszélt volna Dáviddal, megelőzhette volna ezt a szörnyűséget. Én tehetek mindenről – mondta magában – meg kellett volna akadályoznom valahogy. Megint sírni kezdett, maga sem tudta hányadszor azon a reggelen. Egyszercsak átölelték. Mikor felnézett, a Buszos Fiú ült mellette. Teljesen összezavarodott.
- Te…te…te mit? – nem tudott többet mondani, még mindig könnyeivel küszködött.
- Itt dolgozok, de most psszt… Sírd ki magad, bármi is legyen az oka. – Milli pár perc múlva lenyugodott.
- De hogy? – maga sem tudta mit akar kérdezni.
- Ápoló vagyok. Nemrég végeztem és megláttam, hogy itt ülsz egyedül. Mi történt?
- A volt barátomat éjjel a házunk előtt elütötték. Most lett vége a műtétnek.
- Szent ég… De hogy került oda? Ti megint…? Rendben van?
- Dehogy, nem jöttünk össze. Az orvos azt mondta, ha felébredt, akkor dől el, de a műtét elhárította az életveszélyt. Szörnyen nézett ki. Eltört a combja, a koponyája, a bordája, elvágott egy ideget az autó üvege a karjában… - megint elkezdett könnyezni – Mért nem mondtad meg, hogy itt dolgozol?
- Hosszú történet. Majd máskor.
- Álljunk csak meg! Mért voltál olyan hűvös velem? Tegnap még átnéztél rajtam, most meg itt ölelgetsz?! – Milli úgy érezte, haragudnia kell rá.

- Most szükséged van valakire, akinek a vállán kisírhatod magad. Láttalak egy fiúval csókolózni. Azt hittem valami elindult közöttünk, de úgy látszik, neked nem jelentett semmit.
- Neked meg barátnőd van, nemde? Szóval csak ne legyél ennyire sértett. Én nem csaltam meg senkit! – kezdődő veszekedésüket Dávid szüleinek visszatérése szakította félbe.
- Emília, ki ez az úr? Dávidról hozott híreket? – kérdezte Dávid anyja.
- Nem Zsuzsa néni, ő egy ismerősöm, aki itt dolgozik. De már menni készült.
- Jó reggelt kívánok! Garai Gábor vagyok, ápolóként dolgozok itt. Emília – nézett szúrósan Millire – éppen most mesélte, mi történt. Megengedik, hogy utánanézzek, hogy van a fiuk? – kérdezte olyan hanggal, hogy lehetetlen volt nemet mondani neki. – Hamarosan visszatérek.
- Millikém, nem is mondtad, hogy milyen ismeretséged van itt. Lehet, hogy már hamarabb is megtudhattunk volna valamit.
- Nem tudtam Zsuzsa néni, hogy bent van – hazudta Milli, de úgy érezte nehéz lenne elmagyarázni, hogy azt se tudta, hogy itt dolgozik… Gábor. Most már akaratukon kívül is megtudták egymás nevét. Gábor hamarosan visszatért.
- Nincs sok változás. Az állapota stabil. Ez nagyon jó. Sokszor csak a műtét után lépnek fel a komplikációk, de a fiuk erős szervezetű, szerintem minden rendben lesz vele. – olyan hangnemmel mondta, amit Milli hivatalosnak nevez. Nem sokban hasonlított a beszélgetések során megszokotthoz. – Most viszont ne haragudjanak, de mennem kell. Este megint jövök, éjszakás leszek, ha szeretnék, majd ránézek többször, így önök is nyugodtabbak lehetnek. Még az intenzíven lesz, oda csak napközben és egyesével lehet bemenni. Viszont látásra! Szerbusz, Emília!
- Köszönjük uram! – mondta Dávid anyja.
- Csak Gábor – mosolygott.
- Szia – szólt utána Milli.

Vagy egy fél óráig csak ültek egymás mellett, senki nem szólt a másikhoz. Próbálták feldolgozni az eseményeket. Brigi jött nemsokára.
- Amint Norbi odaért, indultam, hogy ne legyél egyedül – mondta.
- Visszajön még? Mit mondott?
- Igen, azt mondta megígérte neked, hogy visszajön. Elmondott mindent Dávid állapotáról.
- Hogy vagy drágám?
- Már egy kicsit jobban. Amikor az orvos mondta a dolgokat egy darabig azt hittem, elájulok – megint. A mentőben is ez történt. Szerencsére Norbi ott volt és magamhoz térített.
- Nagyon melletted áll.
- Mit tehetett volna? Jó srác. Úgy tűnik a nyitott kapcsolat hozott nekem egy lovagot is. Nagyon tiszteli a nőket. Vagy hogy mondjam. Gábor barátnőjének is adott borravalót a fagyizóban. Érted mire gondolok?
- Igen. Lehet, hogy nem is jártál rosszul vele. – pár perc csend után Brigi végre meg merte kérdezni – akkor Dávid volt, aki a rózsákat küldte?
- Igen. Ez egy régi történet. Olvastam egyszer egy lányról, aki kapott egy csokor rózsát és a barátja azt mondta, addig fogja szeretni, amíg el nem hervad mind, de az egyik művirág volt. Ezt elmeséltem neki is egyszer régen. Úgy tűnik nem felejtette el.
- Huhh, ez komoly – Brigi nem tudott mit mondani. – Állj csak meg, ki az a Gábor?
- Tudom, szörnyen fog hangzani, amit mondok, mert most mással kellene foglalkoznom, de képzeld találkoztam a Buszos Fiúval. Itt dolgozik, ápoló. – mondta, mikor távolabb mentek Dávid szüleitől.
- Nem hangzik szörnyen. Inkább csak meglepő.
- Megtudtuk egymás nevét. Zsuzsa néni elintézte. Gábornak hívják. Garai Gábor.
- Legalább már ezen is túl vagy.
- Megígérte, hogy ránéz éjjel is Dávidra. Zsuzsa néni nagyon hálás volt neki.
- Rendes tőle.

Fél óra múlva Norbi is visszaért. Milli örült neki, a támogatásnak, de nem akarta odaláncolni a fiút. Erőt vett magán:
- Norbi, nagyon köszönök mindent, de azt hiszem, most már egyedül is – illetve Brigi segítségével – boldogulok. Őszintén szólva, nem akarlak ideláncolni. Úgy gondolom már így is többet tettél, mint amit kívánhatnék. Nagyon köszönöm neked – mondta és hálából megcsókolta a fiút.
- Rendben, elfogadom. De egy dolgot meg kell ígérned: nem fogsz itt ülni egész nap. Menj haza, frissítsd fel magad és egyél valamit. Ami pedig a legfontosabb: ne hibáztasd magadat! Nem tudom mit keresett ott, de látom rajtad, hogy úgy érzed a te hibád ez az egész.
- Ez nem rád tartozik. Igenis én vagyok a felelős a történtekért. Hamarabb is rájöhettem volna, mit tesz és akkor megállíthattam volna.
- Volna, volna, volna… Biztos vagyok benne, hogy nem tehetsz róla. Ne hibáztasd magad, annak nem lesz jó vége! Most pedig megyek. Azért is jöttem vissza, hogy elbúcsúzzak. Majd kereslek telefonon. Vigyázz magadra! Szia – mondta és hosszú csókot nyomott a lány szájára.
- Oké. Szia – mondta, majd a fiú elindult.
Brigi – aki eddig tapintatosan távolabb maradt – most visszaült barátnője mellé.
- Hallgatóztam. – vallotta be – Meglepően határozott volt. Pedig elég szörnyű dolog történt.
- Mindenkinek megvan a maga története. Ki tudja mi történt vele? Hiszen még csak mióta egyetemista vagyok, ismerem és sosem beszéltünk túl mélyreható dolgokról.
- De bölcs lettél hirtelen. Komolyan mondom. Így még nem hallottalak.
- Talán Gábor hatása. Vele szoktam – ha lehet azt a néhány beszélgetésünket szokásnak nevezni – így beszélni. Annyira más olyankor minden.
- A végén mindannyian felnövünk, igaz? – kérdezet kicsit később Brigi.
- Attól tartok, muszáj. Van, aki magától, van, aki ilyen események hatására kénytelen.
- Kár. Néha úgy hiányoznak a gimis évek. Akkor még kevesebb dráma volt meg nem kellett mindent véresen komolyan venni.
- Akkor is megvoltak a kis drámáink, ne feledd. Csak visszanézve már semmi sem olyan vészes. Annyi az egész, hogy idősebbek és okosabbak, felnőttek lettünk. Változik a szemléletünk.
- Igen, valószínűleg igazad van – mosolygott Brigi és örömére Milli is. – Hajlandó vagy hazajönni velem? Kocsival vagyok, ígérem vissza is hozlak.
- Jó, legyen. Zsuzsa néni, most hazaugrok, de igyekszem vissza. Ha valami történik, tetszik tudni a számomat. Csókolom! A többiekkel mi van? – kérdezte, miközben elindultak.
- Mindenki ledöbbent. Mikor visszaértem innen éjjel, csak ültek a nappaliban. Ittunk egy teát, beszélgettünk egy kicsit, aztán abban egyeztünk meg, hogy alszunk, mivel ha valami van, Norbi úgyis értesített volna minket. Korán reggel Misi és Lilla elköszöntek, mert menniük kellett a buszhoz. A többiek még otthon vannak. Meg akarták várni, hogy hazajöjj.
Negyed óra múlva Milli már otthon volt. Örült a többieknek. Mindenki megölelte. Osztoztak fájdalmában. Lezuhanyozott, átöltözött, majd együtt leültek reggelizni. Senkinek nem volt kedve megszólalni. Végül Sanyi törte meg a csendet.
- A hajnali ébresztőt leszámítva, amúgy jó kis bulit összehoztál nekünk! – ezzel mindenki egyetértett.
- Örülök, hogy jól éreztétek magatokat. Sajnálom, hogy ilyen szörnyű eseményre kellett ébrednetek.
- Nem te tehetsz róla. De egyáltalán mit keresett itt? – kérdezte meg végül Aliz, amire mindenki kíváncsi volt. Brigi látta, hogy Milli képtelen elmesélni.
- Megengeded? – kérdezte barátnőjét, aki bólintással felelt.
- Az egész pár hete kezdődött, miután szakítottak. Vissza akart hozzá jönni, de Milli nem fogadta vissza. Ez után Dávid ide jött gyakorlatra és titokban elkezdett ajándékokat hozni – úgy tűnik éjjelente – ide a házhoz. Ez lett volna az utolsó, ha jól tudom – nézett Millire megerősítésért.
- Igen, valószínűleg ez volt az utolsó – Milli megint könnyezni kezdett, de úgy döntött, ezúttal nem fog sírni. Hamarosan letörölte utolsó könnyét is. Közben befejezték a reggelit. – Elmosogatok, ne is próbáljatok megakadályozni! Kell valami, amivel lefoglalom magam. – senki nem ellenkezett.

- Segíthetek? – kérdezte Máté.
- Igen.
- Köszönöm még egyszer, hogy átadtad a szobádat. Nem tudom, mesélhetek most vagy inkább majd máskor?
- Mondd csak, legalább addig sem gondolok a hajnali dolgokra. – legalábbis remélte.
- Tudod, már egy ideje tetszik nekem Aliz, mondtam is neked korábban.
- Igen, emlékeztem.
- Miután bementünk hozzád lefeküdtünk egymás mellé és a sötét szobában még sokáig beszélgettünk. Képzeld a végén Aliz bealudt, – mosolygott Máté – tehát én is úgy döntöttem alszok. Aztán mikor Norbi berontott a házba, hogy hívja a mentőket mindannyian kimentünk és vártuk, hogy mi lesz. Miután a mentők elmentek még beszélgettünk egy ideig a többiekkel, próbáltuk megérteni, mi is történhetett, meg, hogy miért. Alizt nagyon megrázták az események, tudod, mennyire érzékeny tud lenni. Mikor visszamentünk a szobába, lefeküdtünk megint, majd egész váratlanul hozzám bújt. Azt mondta, kell valaki, aki átöleli és, hogy szüksége van rám. Így feküdtünk vagy egy fél órát, majd mikor már úgy éreztem elaludt, – és neked bevallom a karom is elzsibbadt addigra – kicsit arrébb tettem, hogy mindketten kényelmesen elférjünk, és egy puszit nyomtam a szájára – gondoltam, ilyen közel többet úgysem leszek hozzá. Meglepődtem, mikor visszacsókolt. Azt mondta, már egy ideje bejövök neki, de nem tudta mi legyen. Viszont ma éjjel rádöbbent, mennyire sokat jelent neki, ha vele vagyok. Szóval csókolóztunk még jó ideig, aztán egyszercsak megint elaludt. Így hát én sem tehettem máshogy. Annyira boldog vagyok! Egy álom vált ma éjjel valóra. Köszönöm neked!

- Örülök nektek. Illetek egymáshoz. – közben be is fejezték a mosogatást.
- Azt hiszem, ideje lenne mennünk. – szólt be a konyhába Sanyi.
- Megnéztem, nekünk is megy nemsoká buszunk – tette hozzá Aliz, Máténak címezve.
- Rendben, nem tartóztatlak titeket, én is mennék már vissza a kórházba.
- Majd hívunk, meg értesíts, ha valami változás van! – búcsúztak barátai. – Szia!
- Sziasztok!
- Nita, veled mi van? Annyira szótlan vagy. Mi történt Sanyi és közted? – kérdezte Milli.
- Összejöttünk. Jajj Milli, valamit el kell mondanom. Láttam egyszer Dávidot itt a városban nemrég. Féltem elmondani, nem tudtam, hogy reagálnál rá és igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ő lehet a titkos hódolód. – Milli nem tudta mit mondjon erre.
- Mért nem tudtad hamarabb kibökni? Megakadályozhattam volna ezt az egészet! Mért esett ennyire nehezedre? – fakadt ki végül.
- Csak neked akartam jót, illetve mondom, nem tudom, hogy reagáltál volna.
- Most aztán nagyon jó. Súlyos balesete volt, csak mert nem bírtál szólni, hogy megakadályozhassam ezt az egész borzalmat.
- Milli, meg kell bocsátanod! Nem sejthettem, hogy ez ide vezet. Hidd el, szóltam volna, ha tudom. Ne hibáztass engem, kérlek!
- Tudom, csakis én vagyok a hibás mindenért. Hamarabb rájöhettem volna, hogy ő az. Mindenről én tehetek, igaz?
- Nem ezt mondtam!
- Kérlek, most menj el. Ez most nekem túl sok. – Nita meg sem tudott szólalni. Felkapta a táskáját és már el is tűnt.
- Milli! Mit csinálsz? – Brigi nem értette.
- Most ezt ne! Nem akarok veled is összeveszni. Nem bírok ki ma többet. Visszavinnél a kórházba?
- Rendben, de tudd, ez nem maradhat ennyiben. Nita az egyik legjobb barátnőd!
- Ha annyira jó barát, szólt volna. Kérlek, menjünk. Nem akarok tovább erről beszélni.
Milli hamarosan újra a kórházban volt. Dávid állapota semmit sem változott. A nap lassan vánszorgott. Brigi ott maradt barátnőjével végig. Dél után csörgött Milli telefonja. Anyja volt az. Hallott valamit a szomszédoktól, mikor hazaértek, de nem értette mi történt pontosan az éjjel. Miután Milli elmesélte, anyja megígérte, nemsokára ők is bemennek a kórházba. Végre benézhettek Dávidhoz. Elsőként természetesen a szülei voltak nála, de aztán Milli úgy érezte muszáj neki is. Brigi az ajtóig kísérte és megígérte, ott fogja várni. Dávid még mindig szörnyen nézett ki, de ez másfajta volt, mint hajnalban, a mentőautóban. Már nem volt csupa vér. Lélegeztető gépen volt. Feje, karja, oldala, lába bekötözve. Karjába infúzió volt bekötve. Milli sírni kezdett, miközben leült a fiú ágya mellé.
- Miért tetted ezt? Mért nem tudtál otthon maradni éjszaka? Nem kellett volna ezt tenned. Én tehetek mindenről, tudom jól. Meg kellett volna akadályoznom valahogy. De már nem szeretlek, sajnálom. – halkan suttogott a fiúnak.

Negyed óra múlva bejött a nővér és megkérte Millit, hagyja el a szobát, mert hamarosan vizit lesz és már így is több időt töltött bent a megengedhetőnél. Brigi odakint várta, ahogy ígérte. Nem szólt semmit, látta barátnőjén az összes választ kérdéseire. Később bent jártak Milli szülei is. Az órák vánszorogtak, de végül mégiscsak elérték a délután négyet. Miután szülei elmentek, Brigivel elsétáltak a büfébe enni valamit, hiszen a reggeli óta mindketten étlen-szomjan voltak. A kései ebéd után visszamentek a váróba. Kis idő múlva a Buszos… vagyis Gábor jelent meg.
- Lemegyek egy hosszú kávéra – mondta Brigi, mikor meglátta a fiút, különösen hangsúlyozva a hosszú-t. – Hello – köszönt oda Gábornak.
- Sziasztok! Mi újság? Hamarabb bejöttem, hátha tudok valamiben segíteni vagy csak itt ülni veled Emília.
- Szia. Köszi. Amúgy, ha már így sikerült, bemutatkoznék rendesen is: Kardos Emília vagyok, de mindenki csak Millinek hív, kérlek te is mellőzd az Emíliát. Nem vagyok még 100 éves.
- Én pedig Garai Gábor vagyok. Szia – mosolygott a fiú.
- Igen tudom – próbálta viszonozni a mosolyt.
- Van valami változás?
- Áthozták másik szobába, már voltam bent nála egyszer. De az orvosok nem mondanak sokat. Stabil az állapota, mindig csak ennyit nyilatkoznak.
- Ez is elég. Ebben az állapotban már ennyi is jó hírnek minősül. Muszáj valamit megkérdeznem: hogy értetted reggel, hogy barátnőm van? Honnan vetted?
- Emlékszel, mikor először találkoztunk. Miután leszálltunk a buszról, én kicsit arrébb megálltam eltenni a pulcsimat. Akkor láttam, hogy egy lány a nyakadba ugrott. Most mondd, hogy nem a barátnőd volt. Olyan szenvedélyes szeretet csak szerelmesek között van szerintem.
- Vagy rokonok között. Ő a húgom.
- De hát nem is hasonlítotok egymásra semennyire sem. – Milli alaposan meglepődött.
- Mostoha testvérek vagyunk. Ez egy hosszú történet.
- Elmeséled? Időm, mint a tenger.
- Talán máskor. Lassan majd mennem kell, mert hatra már készen kell lennem mindennel, hogy kezdeni tudjak. Ki volt ez a lány, aki rám köszönt, mikor idejöttem? Már láttam veled máshol is.
- Ő az egyik legjobb barátnőm, Brigi.
- Aham. Rendes tőle, hogy itt van veled. A másik lánnyal mi van, aki veletek szokott lenni?
- Hosszú történet. Illetve annyira nem is. Ma reggel összevesztünk. Tudta, hogy Dávid – tudod, az exem – itt van a városban, de mégsem szólt, mert nem tudta, hogyan reagálnék rá. Megakadályozhattam volna ezt az egészet, ha megmondja. És ezt a szemébe is mondtam neki.
- Egy bölcs ismerősöm mondta nemrég, hogy igyekszik úgy elfogadni az eseményeket, ahogy történtek, mert ahol éppen van, az jó neki és ki tudja ott lenne-e ha valami másképp történik. Szóval most neked nem jó itt, igaz?
- Hát hogy is mondjam. Nem így képzeltem el ezt a napot. Hajnaltól a kórházban vagyok, Dávidnak rengeteg sérülése van…
- Próbáld meg a pozitív dolgokat keresni. Megtudtad, mennyire szeret a barátnőd, meg akart óvni – ahogy én látom – az újra találkozástól Dáviddal. Gondolom nem volt túl szép a szakításotok. Nem tudom, ez mennyire számít, de találkoztunk, már tudjuk egymás nevét is. Azt hittem sosem fog kiderülni. Nem akartam megkérdezni, mert egy ideje ismerjük egymást és úgy éreztem, most már kicsit cikis lenne.
- Lehet, hogy igazad van. Nem tudom. Azt hiszem, lesz még ma elég időm ezen gondolkozni. Nézz vissza később, megmondom egyet értek-e.
- Rendben, úgyis ideje mennem. Visszajövök pár óra múlva, benézek Dávidhoz is. Gondolkozz, és ne hibáztasd magadat! Keresd a pozitív dolgokat! Szia! – mondta és egy puszit adott a lánynak, majd elment. Brigi hamarosan visszatért. Milli elmesélte neki, miről beszélgettek a Busz… Gáborral (!!!). Brigi egyetértett a fiúval.
- Hívd fel Nitát! Beszéljétek meg a dolgokat. Nem akarom, hogy sokáig fasírtban legyetek.

- Rendben. Kijössz velem a kórház elé? Nem kéne mindenkinek hallania – mikor kiértek, Milli egyből tárcsázott. Szerencsére hamar felvette. – Szia! Azt hiszem, beszélnünk kell. Sajnálom, amit délelőtt mondtam. Ne haragudj! – Nita szó nélkül letette.
- Nem haragszom. Részben igazad volt. De nem te tehetsz róla! Az autó sofőrjének és Dávidnak kellett volna figyelmesebbnek lennie. – mondta Milli háta mögül. – Gondoltam ideje lenne bejönni és felváltani Brigit. – mosolygott barátnőire. – Mi újság?
Milli elmesélt mindent, ami elválásuk óta történt. Nita is egyetértett Gáborral, hogy meg kell próbálnia a pozitív dolgokat keresnie.
- És elmondod végre mi volt Sanyival?
- Összejöttünk. Végre van valakim, aki mellett ébredhetek. Megbeszéltük, hogy mindketten hasonló fokokat jártunk be kapcsolatilag, de most komolyabban gondoljuk, szóval csak lassan fogunk haladni.
- Akkor nem történt semmi köztetek éjjel?
- Azt azért nem mondanám – somolygott Nita. – Volt egy kis ez-az, simi, meg rengeteg csók, de több nem.
- Örülök nektek. Úgy tűnik ez a tegnap este az új kapcsolatok estéje volt. Aliz is közelebb került Mátéhoz. Brigi veletek nem volt semmi?
- Nem igazán. Tudod a nappaliban nem nagyon akartunk semmibe belekezdeni, mert bárki kijöhetett volna.

- Azt hiszem, ideje lenne felmennünk. Nézzétek! – szakította félbe őket Nita. Két rendőr most ment be épp az ajtón és a lány emlékezett, hogy hajnalban ők is ott voltak a balesetnél. Szerencsére sikerült egy lifttel menniük. A három lány egyenesen Dávid szüleihez ment. Pár perccel később odajöttek a rendőrök is.
- Jó napot kívánok! Úgy tudom, önök Szarvasi Dávid szülei. Kovács Zoltán tizedes vagyok, ő pedig Károlyi Dénes a társam. Miénk a fiuk elgázolásának ügye. Örülök, hogy ön is itt van Kardos kisasszony. Legutóbb nem tudtuk kikérdezni, ha most megfelel önnek, ezen is túleshetnénk. Még van néhány homályos pont az ügyben. Mindenesetre jó hírrel tudok szolgálni. Kora délután jelentkezett egy férfi, hogy ő vezette az autót, mely a fiukat elgázolta. A tesztek kimutatták, hogy alkohol befolyásoltsága alatt állt. Bevallása szerint a fiuk váratlanul bukkant fel előtte az úton, ő pedig megijedt, hogy részegsége miatt súlyos büntetése lesz, ezért elhajtott, de később belátta, hogy könnyebb dolga lehet, ha önként feladja magát. – Dávid szülei megkönnyebbültek, hogy megvan a tettes. – Mindenképpen börtönbüntetést fog kapni, a mértéke majd a bírói döntéstől függ. Kardos kisasszony, akkor készen áll, hogy megválaszolja a kérdéseinket?
- Igen, uram – felelte Milli és belekezdett a mesébe egy lányról, aki nyolc hónapja egy aranyos történetet mesélt barátjának.