Bölcsődal

1.

Napfényes, szerelmes május volt. Az égbolton vidám csiviteléssel fecskék röpködtek, a szél már a fák dúslevelű ágait hintáztatta, a házakat pedig az ablakból kikandikáló és kertekben leledző virágok tették színesebbé. A hosszú, dermedt állapot után kitörően tombolt a megújuló Élet.

Az asszony éppen mosott, sokszor hajolt a vizes dézsa fölé és legtöbbször nem a maguk kelengyéjét mosta, hanem azokét, akik minden tisztára mosott ruha után egy-két pengőt fizettek. Ha sokat is kell mosni, az nem baj, inkább csak legyen mindig elég mosnivaló. Szép és megható foglakozás ez. Az ember nem a piszkos földből kaparja ki a pénzt, hanem a fehéren vakító tisztaság birodalmában leli meg azt.
Mária múlt éjjel bölcsővel álmodott: szépen faragott bölcső ringatózott a szoba közepén s belőle csendesen hallatszott ki egy gyermek sírása, azonban amikor belepillantott nem látott senkit…

A női lélek néha nagyon pontosan rá tud mutatni a dolgok lényegére még azelőtt, hogy a sejtés tudatosulna az elmében, így Mária már gyanakodott, ezután jött a bizonyosság: émelygő rosszullét vett rajta erőt, le is kellett ülnie, hogy egy kicsit megnyugodjon. Ismerte már ezt az érzést, hét alkalommal mindig ugyanígy kezdődött az anyasága. Most pedig már biztosan tudta, hogy a nyolcadik kis élet kezdett el benne bimbózni. Szomorkás arcán mosoly futott át, a boldog anyák büszkesége és eljövendő öröme tükröződött rajta.
Az anya, így ő is, egy szent és megingathatatlan misztérium főpapnője, birtokában van a világ talán legnagyobb, de egyben legnemesebb hatalmának: életet adhat egy emberi lénynek, és ezt szívesen teszi. Létet kapni pedig a legfelemelőbb ajándék széles e világon.

Derűlátása azonban nem tartott sokáig, a való élet kegyetlen fúriái szétzúzták ezt a gondtalan merengést és visszahúzták őt a sokgyermekes család filléres szegénységéhez. Megint egy falattal kevesebbet tud adni a többi gyermekének és ismét egy melegebb kis kabátkáról, vagy a húsról kell lemondani, hogy a picinek is meglegyen mindene az életben maradáshoz. Gondok, melyek a repeső boldogságot borús aggodalommá, nemegyszer emésztő küzdelemmé változtatják. De az eljövendő angyali lény iránti erős anyai szeretet kitartást ad neki, hogy felemészze magát érte.
- Hiába, ez az élet. Gyerekeket szülünk, felneveljük őket aztán ők is gyermekeket nemzenek, és majd olyan fásult, aggodalmas felnőttekké lesznek mint mi -


2.

Délután átment abba a kis helyiségbe, ahol az ura rossz cipőket javítgatott. Akárcsak a mosásnál ez esetben sem többnyire a saját lábbelijüket foltozgatta a férfi.
- Nándi! Hamarosan gyermekünk fog születni –mondta kissé gondterhesen.
A férfi ekkor abbahagyta a munkát és csintalan csillogással a szemében gyengéden magához ölelte feleségét. Tréfás, derűs volt a hangulata.
- Nem gondolod, hogy szólni kellene gólyamamának: Ne csak hozzánk szállítsa a porontyokat!
- Hagyjon már engem a bolondozásaival –csattant fel Mária, s feddő tekintetét férjére emelte:
Könnyen viccelődik, mintha maga nem játszott volna közre abban, hogy gólyamama megint meglátogat bennünket –
A férfi önérzetesen megvonta a vállát de vidámsága nem tűnt el az arcáról.
- Úgy gondolom, meg kellene vitatni, hogy mint tovább –folytatta komolyan.
Nándor tűnődve gondolkodott el.
- Lencsi nővérem többször írt, hogy magához venné Emmát…
Ott Bécsben igazi úrikisasszony válna belőle, megtanulna németül, s vezethetné tovább a Lencsi penzióját, aztán támogatna bennünket –
Olyan lelkesen adta elő mindezt, hogy pár pillanatra Mária előtt is fölsejlett a jövő ábrándos képe, de a megbocsátható anyai önzés mégis diadalmaskodott.
- Szó sem lehet róla –jelentette ki kereken.
Két lányom szintén a pesti nővérednél nevelkedik. A harmadikat nem adom. Egy lány sok mindenbe tud nekem besegíteni.
Látva azonban a férj csalódottságát még egyszer átfutotta a lehetőségeket.
- Hát jó, ha lányka lesz, visszatérhetünk a témára.
Beszélgetésük nem is tartott tovább. A férj beleegyezően bólintott és visszaült a kaptafához. Mária is ment a dolgára.
- Folyton bolondozik, mintha olyan jól élnénk –dohogta de közben mosolygott.
Valóban, könnyebb a teher, ha két embernek kell vinnie, a suszterkodás szintén hoz némi pénzt, de ezek mégse olyan nagyszerűek, mint az, hogy van egy társa, aki képes a borongós hétköznapokba is fényt csempészni. Ez a kis apróság az, ami Máriát igazán itt tartja ebben az életben.


3.

Gyorsan elfutott néhány hét és elérkezett a nyár. Nevetett, dalolt a kánikulás világ, de ettől még nem lett sokkal több pénze a családnak, ámbár a gyerekek ott segítettek szüleiknek, ahol tudtak.
Emma továbbra is hordta a tanító úr ebédjét, és ha a tanítóné megkérte, hogy legyen kéznél a takarításnál, a kislány nem volt rest dolgozni. Jóska folyton szaladgált a belváros és a városvégi házuk között. Hordta a kész és javítandó cipőket és beszedte az értük járó fizetséget, így időt takarított meg édesapjának, aki ugyanannyi idő alatt több lábbelivel készült el mintha magának kellett volna ingáznia az otthon és a kuncsaftok között. A kis Nándi pedig kézen fogva az édesanyjával házról-házra járt, hogy a kimosott ruhákat visszaadják tulajdonosaiknak, azonban a lépcsőház esetében már csak a fiúcska futott fel az emeletekre. Karcsi, mivel még aprócska volt otthon maradt és vigyázott Misikére továbbá igyekezett jól viselkedni, ami nem mindig sikerült.

A gyerekeknek ugyan nem lehettek kifinomult pénzszerzési praktikáik, de azt tudták, hogy az illedelmes viselkedés, egy kedves mosoly, olykor némi hízelkedés juttat a kezükbe pár garassal többet. Kis pénz is pénz. Bizonyos szemszögből nézve azonban volt az egészben valami elszomorítóan kegyetlen. Az ember gyermekként csupán ártatlan naivságával, gyermeki bájával tud hatni a felnőttekre és valamiképp „lenyűgözni” őket.
Ők a gyermekségüket használták fel a pénzszerzésre, mindamellett az utcalányok már tovább lépnek egy fokkal…

Az enyhe levegőjű koraesti időben a négy testvér hazafelé bandukolt. Vasárnap volt, tehát szabadnap, amikor az egész napot a bányató körül töltötték. A mindig kellően hideg vízben együtt viháncoltak a környék többi lurkójával. Élvezték a nyarat és kihasználták minden mókára nyíló lehetőségét, úgy ahogy csak az igazi gyermekek tudják. Az úton lábukra tapadt a por de legalább a heti nagymosakodást már letudták.
- Te, Jóska, lehet megint lesz testvérünk - kezdte Emi.
- Miből gondolod?
- Anyus ma előkereste azokat a kis ruhákat, amiket Karcsi és Misi hordtak babakorukban. Ugye neked azt mondta apus, hogy a gólyamama hozza a gyerekeket?
- Hát persze.
- Ki az a gólyamama? - kérdezte most Nándi.
- Egy szép, nagy madár, aki leszállítja a mennyországból a csecsemőket - felelte Jóska.
- Hogyan? - faggatózott tovább a fiúcska.
- Nem tudom, biztos repül. A kisöcséink születése körül anyus mindig elment, biztos azért, mert megmondták neki, hol adja oda a testvérünket a gólyamama.
Nándi nagyon csodálkozott ezen és nem is igazán akarta elhinni.
- Miért nem a házunkhoz jött egyenesen?
Jóska kicsit gondolkozott, mert maga is megütközött a kérdésen.
- Talán nekünk nem szabad látnunk őt, csak a felnőtteknek hozhatja el a kisbabájukat.
- Lehet ez egy olyan titok, amit mi sosem fogunk megérteni- toldotta meg Emi.
- Mindegyikünket ő hozott az égből?
- Csak a jókat, a rosszakat a krampusz nyomja ki a föld mélyéből- felelte és sokatmondóan Karcsira sandított.

Karcsi ezen borzasztóan megsértődött, kapta magát ,előre futott, hogy most már dacból is elkövessen valami gazságot.
Estére nagy vihar kerekedett. Fényes villámok hatalmas dörrenéssel hasították ketté az égboltot. Az esőcseppek nagyokat koppantak, mikor a szél a zsalugáterekhez verte őket. Erősen fújt, meg-megmozgatott néhány tetőcserepet, ráadásul nyújtottan és kísértetiesen dalolt.
- Mintha a bolyongó lelkek sikoltoznának –gondolta Mária és közelebb húzódott a férjéhez.
A gyerekek se igazán tudtak aludni. Egyikük-másikuk a takaró alatt szepegett. Reggelre a fergeteg elment de a nyomait maga után hagyta. A ház egyetlen barackfájáról mind leverte a fiatal gyümölcskezdeményeket. Nándi keserűen vizsgálgatta a tényeket: Már ez az egészséges finomság is oda van. Pedig a jó baracklekvár kincset ér télen, ha épp kifogy a zsír.
Felesége a közelben állt, asszonyára emelte a tekintetét. Hosszan nézte, féltő szemekkel. Az asszony hirtelen elkapta az arcát a másikéról, most nem akarta kitalálni az ura gondolatát.


4.

Az idő telt és a nyár lassacskán átadta helyét az ősznek. A gyerekek mind kevesebbet voltak otthon, de legalább most sokan kérték meg „Nándi bácsit”, hogy a hideg és latyakos tél előtt erősítse meg bakancsukat vagy csizmáikat.
Az őszi hónapok leteltével beköszöntött a tél. Előkerültek a melegebb holmik, már ami egyáltalán volt: nagykendő és foltozott kabát. A gyerekek szobájában üzembe hozták a kis vaskályhát, ha pedig nem volt elég szén, a városszéli csalitba jártak ágakat gyűjteni. A januári hónapban Mária már nehezen bírta munkát. Igyekezett utolérni korábbi önmagát, de nagyon hamar kifáradt. Keveset tudott tevékenykedni, sajnos már nem volt fiatal.

Egy alkalommal főzelékbe való krumplit hámozott a fal tövében. Csípős hideg volt, így kendőjébe burkolózott. A közelben varjak szálltak alacsonyan. Egy-két madár rátelepedett a barackfára szemben Máriával. Fekete gyászhuszárokként méregették apró szemeikkel az asszonyt. Néha károgtak feléje, közben meglebbentették a szárnyukat. Mária dühösen a fához vágta a kezében pucolt krumplit.
- Eriggyetek innen a fenébe!
A burgonya szétesett, a varjúk pedig ijedten tovarepültek. A nő a könnyeit nyelte.
- Ez pocsékolás volt –jegyezte meg halkan.
Egy februári napon aztán gólyamama elindult a kisdeddel az égből. Egy ismerős szekéren bevitte Máriát és Nándit a közkórházba, ahol az asszony világra segítette kisbabáját. Kisfiúk született, aki a János nevet kapta. Jánoska születése napján szürke, felhős volt az ég, de reggel vidáman sütött arany fényével a Nap. A gyermek enyhülést hozott, a tavasz ígéretét.
A szülés rendkívül kimerítette az asszonyt, az első napon beszélni és mozogni is alig tudott. Másnap azonban már maga szoptatta gyermekét, Nándi is bejött s örült, hogy egy újabb gyermekkel ajándékozták meg.
- Nándi, én nem tudom, de ez a gyerek más, mint a testvérei…
- Ugyan, dehogy!
- De nézd, olyan fáradtak a szemei és alig-alig sír fel szegényke.
Jánoska tényleg csendes volt, csak néha moccant meg anyja karjában.
- Ne gondolj ilyen ostobaságokra! - mondta Nándi zavartan.
Inkább örülj, hogy nem sír-rí állandóan, legalább a fejed se fog fájni.
Mária minden jó szándék ellenére sem nyugodott meg.


5.

A harmadik napon Jánoska arca forrósodni kezdett. Az orvos megvizsgálta.
- Tüdőgyulladás… Kétoldali… - kezdte halkan majd biztatni próbálta Máriát:
Beadok neki egy injekciót, reméljük, az segít rajta.
Az oltóanyag ideig-óráig vitte le a lázat, de a betegség újult erővel borította tüzes lángba a kis testet. Az anyát gyermekével együtt elkülönítették egy szűk, levegőtlen szobába, itt Nándor mindvégig velük maradt. Mária kétségbeesetten szorongatta magához az apró kis haldoklót.
- Jánoska, kincsem, édes gyermekem – ismételgette sírós hangján.
Néha fölpillantott a plafonra.
- Istenem, Szűz Máriám ne hívjátok még magatokhoz, hagyjátok meg nekem!
Jánoska kezdetben hangosan szuszogott, délután felé lélegzetvétele egyre halkult szíve még dobbant egyet-kettőt, s végül örökre elcsendesült.

Miután az orvosok megállapították a halál beálltát, és Mária végleg kiengedte kezei közül halott gyermekét, elhatározta, ha négykézláb tud csak menni, akkor sem marad tovább ebben az épületben, a halálszagú szobában pedig végképp nem. Erős vágy élt benne, hogy az életbennlevő gyermekeit lássa, hallja a hangjukat, érezze a testük melegét, ezért megbicsakló térdekkel összeszedte cókmókját s urába kapaszkodva hazagyalogoltak. Útközben zokogva engedte ki magából hangos fájdalmát. Nem értett és nem is akart érteni semmit, körülötte gonosz és igazságtalan volt minden. Nándi szívét szintén kések szabdalták, könnyek akartak belőle előtörni, de most neki kellett erősnek lennie.

Két nap múlva eltemették Jánoskát. A nő félájultan lépdelt a férj mellett.
- Milyen kicsi koporsója van neki… Akkora, hogy az ember könnyen hóna alá kaphatná… Hasonlít a formája azokhoz a papírdobozokhoz, amikben süteményt árulnak… Milyen jó lenne most süteményt vinni a gyerekeknek…
A frissen hantolt sír mellett még sokáig imádkozgatott, később felnézett egy szomszédos kőkeresztre, ahonnét minden szegény ember egyetlen reménye, a megfeszített Megváltó nézett rá. Elnyomott haraggal, alázatosan motyogott:
- Könyörgök, még egyszer ne légy hozzám ilyen kegyetlen!


6.

Otthon magukra maradtak a testvérek. Mielőtt elmentek volna, Jóska kérdőn nézett édesapjára. Nándor megpróbálta összeszedni kusza gondolatait.
- Nagyfiam, estig te vigyázol a többiekre. Mi megyünk és elbúcsúztatjuk Jánoskát -
- Miért, hova megy? –
A törődött férfi a könnyein keresztül felelt:
- Visszaköltözik a mennyországba, a Kisjézushoz… Kérlek, legyetek jók, ahogy szoktatok. Ha pedig testvéreid kérdezősködnek róla, mondd meg nekik az igazat –
Jóska bénult, nehéz szívvel kísérte ki szüleit.
Késő délután hazajött Emi Karcsival és Nándival. Emi az elmúlt napokban megérezhetett valamit, s ijedten látta bátyja sápadt arcát.
- Hol vannak anyusék? -
- A temetőben. Jánoska meghalt… -

Kis ideig a négy gyerek szótlanul meredt egymásra. Elméjük még nem volt képes felfogni a szót és annak minden borzalmát, de annyit már tudtak, hogy akit a halál magához ölel, az soha többé nem tér vissza. Később Emma kábultan próbálta lefektetni testvéreit, de azok nem tudtak aludni. Jóska a sötétedő ablakban várta a szülőket.
Beesteledett és minden perc hosszabbnak tűnt, mint az előző. Végül Karcsi Nándi társaságában Jóskához sompolygott.
- Soká érnek még haza?
- Remélem, nem.
- Mindjárt?
- Nem.
- De mikor?
- Később.
- Te se tudod!
- Hát honnan is tudnám, te buta! – rivallt rá magából kikelve a nagytestvér a kicsire.
Karcsi a kemény hangra elszontyolodott és pityeregni kezdett.
- Apukát! – nyöszörögte.
Nándi szintén sírva fakadt.
- Anyust! Hol van? Add elő!
Emma szintén előjött, tanácstalanul nézett Jóskára. A hangokra felébredt Misike is, s az ő kis szerény három évével előtotyogott a szobából. Ösztönszerűen felemelte a karját, Emma vette fel a kis sózsákot.
- Maradjatok csendben! -

Jóska megpróbált rendet teremteni. A két kisfiú még hangosabban sírt, Misi ijedten maga is bőgni kezdett. Ezt már Jóska és Emma sem bírták több cérnával. A petróleumlámpa halvány fényében az öt gyerek reményvesztetten hívogatta szüleit. Jóska szipogva mégis összeszedte magát.
- Tudjátok milyen a mennyország? -
Emi gyorsan észbekapott.
- Nem, mesélj róla nekünk! -
- Az egy olyan hely, ahol mindenki szereti egymást és nincs baj, csak öröm. Ott fog eztán élni a mi testvérünk, Jánoska. Lesz saját kis kocsija, amit aranyszőrű bárányok húznak… -
A két kisebbik lassan elcsendesedve hallgatta a történetet. Misike pedig újra elálmosodott nővére karjaiban.
- Addig pedig, amíg mi oda nem kerülünk, jó testvérekként kell szeretnünk és segítenünk egymást.
Mire befejezte a mesélést, férj és feleség hazatért. Csendesen vacsoráztak, a nő magán hagyta fekete fejkendőjét. Evés után még elrakta az asztalneműt. Tudta már, hogy az elmúlt időszakban sokat mutattak neki, de ő nem akart látni.
- Dolgoznom kell a hét egészséges gyermekemért. Dolgozni és nem gondolkodni -
Egyszer hallotta, hogy a hét szerencsés szám, azonban egy gyerek maga az áldás, több mint az egyszeri szerencse.

Mindegyikünkben ott van a Teremtő által adományozott isteni szikra, mely, ha fáklyákat gyújt, általa előrébb halad a világ. Ezért kár minden fiatal életért, akikben nem bontakozhatott ki ez a lehetőség az alkotásra… Emma hirtelen megszakította a gondolkozásban:
- Anyus, Misi nyűgösködik, tessék egy kicsit csitítani -
A nő ellenkezés nélkül tett eleget a kérésnek. Karjaiba zárta a kisfiút, magához ölelte, s énekelt:

„Aludj, aludj édes, kedves kisbabám,
Látod, látod édesanya is, alszik már”

Misike hamar elaludt de ő csak ringatta, ringatta halott magzata helyett az élőt, s dudorászott, míg ő is fájdalommentes álomba nem merült s csendesen lehanyatlott a feje…