bogu kaland: Kazahsztán

Sajnos a 27 fős csoportból 23-an a Taskenti út végére lerobbantak. Kitört közöttük a hasmenésjárvány. Valószínűleg valamelyik ebédtől kaphatták. Én ettől mentesültem, mert a kefírkúra megóvott tőle.megkönnyebbülten intettünk búcsút Üzbegisztánnak.

Ilyen leromlott hangulatban és állapotban mondtunk búcsút Taskentnek. Alma-Atába repültünk, a kazakok fővárosába. Én nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy elhagyjuk a birkazabálók földjét, és átmegyünk a lóhúsevők földjére. Még a ló is jobb a birkánál mondtam társaimnak, akik lázban égő szemmel, kiszáradt szájjal dekkoltak a gépben, ha nem álltak éppen sorban az egyetlen WC előtt.

Megérkezve, az első vacsora így zajlott le: belépünk a szép étterembe, elhelyezkedünk, és jön a felíró. Kérdi, mit kérünk. Az idegenvezető mondja neki, hogy 23 adag keserű tea, főtt rizs, sós vízben főtt krumpli. A felíró elborzadva nézett ránk, majd amikor értesült ennek a furcsa rendelésnek az okáról, együtt érzően bólogatott. Én pedig két talpon lévő társammal nekiestem a bőségben tobzódó étlap tanulmányozásának. Végül is scsít rendeltem, rostonsült ló-májat tormás majonézzel, kaviárt előételnek, vörösbort és pezsgőt. A többiek ámulva lesték, hogy két hét óta először két pofára falok. Már megszokták kefir-nyalogatásomat az asztalnál. Döbbent letargiával nyámmogták a száraz főtt rizst. és pezsgő helyett keserű teát kortyoltak hozzá.

Szerencsére szállodánk a város központjában állt, a Gummal szemben. Amikor megérkeztünk, a következő eligazítást kaptuk a szobakulcs kiosztásnál. Mivel a programban nincs benne Alma-Ata, csak ebben a patinás, komfort nélküli szállodában tudnak elhelyezni bennünket. Majd ha hazamegyünk, reklamálás után visszatérítenek. A szálloda, hasonló az Osztankinóihoz. Itt is körfolyosók vannak és a folyosó végén egy-egy fürdőszoba. Az egyik végén férfiaknak, a másik végén nőknek. Egy darab fürdőkáddal. Itt viszont zuhany nincs, sem a fürdőszobában, sem a pincében. Ez egy hagyományos kazah szálloda. Még azt is közölték velünk, hogy a poggyászainkat külön gép hozza majd, addig érjük be azzal, ami a kézipoggyászunkban van.

Ez igen nagy zúgolódást váltott ki, mert a kézipoggyászban nemigen tartottunk semmit. Ekkor határoztam el, ha ezen túl bárhová utazom, két váltó alsóneműt, borotvát és értékeimet csak a kézibe teszek, hogy ne érjen csomagelveszésből adódó meglepetés. A helyzet úgy nézett ki, hogy most már a párttitkáron kívül mind a huszonhét embernek hiányzott a csomagja. Mivel vacsora után sem akartak megérkezni a poggyászok, a felháborodás egyre nőtt. A portán közölték velünk, hogy ne is várjuk a csomagokat, majd holnap... Ezzel elszabadult a pokol. A hőbörgést az addigra jócskán benyakalt bajaiak kezdték: lyukat vágtak a lepedő közepébe, és hálóingként magukra vették. Példájukat folytatták a tsz-tagok, és közbotrányt okozva részegen, káromkodva randalíroztak, mint egy kísértet a folyosókon. Én ebben nem vettem részt, lefeküdtem egy gatyában és trikóban. Ezzel részemről le volt zárva az ügy. Az esetnek az lett a következménye, hogy amikor el akartuk hagyni a szállodát, akik megrongálták a lepedőket, azoknak ki kellett fizetni a lepedők árát, és még 15 rubelbüntetést.

A bőröndök két nap múlva érkeztek meg. Ez a ruszkik szerint igen rövid idő, van, akinek csak egy hét múlva, a következő járattal hozzák meg a bőröndjeit, attól függ, milyen ritkák a járatok. Ez tehát a szicsász orosz módra. Kb. olyan, mint a magyar borbély öt-perc. Mindenesetre itt már hadiállapot volt, közel a kínai határ. Csöbörből vödörbe: Szamarkandban afgán határ, Alma-Atában kínai határ. Alma-Ata kívülről európai nagyvárosnak látszott. Az utcák, a házak olyan patinásak, mint mondjuk nálunk a Ferencváros és a Józsefváros házai. Az állaguk is hasonló. Az ablakokon benézve szintén a hatalmas szőnyegek domináltak a falakon. Függöny sehol. Közlekedésünk villamos és troli. Az autóbuszt nemigen használják, így sokkal tisztább a levegő, mint nálunk. A metróépítkezés javában folyik, és mivel nem mélyfúrással, hanem külszíni, úgy nevezett kéregalagút módszerrel építkeznek, hát igen nagy a felfordulás a nyomvonal körül.

Már-már azt hihetné az ember, hogy keleti kényelemmel ellátott nyugat-európai városba érkezett, amikor egy incidens újra visszarángatott a jelen körülmények nyomorúságos világába. Mivel a szállodánkkal szemben volt a hatalmas GUM épülete, csak át kellett sétálnunk. És mivel modernnek látszott a város, úgy gondoltam, modern a nép is. Egy frászt. Ahogy beóvakodtunk a hatalmas bejárati ajtón, én természetesen piros rövidnadrágban: miért ne, hisz meleg volt, rögtön elállta utunkat egy vidéki idős házaspár, és szőrös lábamra mutatva tört oroszsággal így szólt az apóka hozzám, ujját fenyegetően rám emelve:
Ejnye, fiam, ez nem helyes! Így nem szabad járni.
Miért? kérdeztem vissza.
Allah nem engedi volt a rövid válasz.
De én nem vagyok mohamedán, rám ez nem vonatkozik.
De, de. Allah mindent lát... és Allah haragszik mondta még mindig türelmesen, közben kisebb tömeg gyűlt körénk. Én félve a kincshangulattól, kibúvóként előhúztam a nyulat a kalapból, és előjöttem a farbával:
De én magyar vagyok! mondtam diadalmasan. Ez általában hatni szokott, de itt a nagy drúzba meg vengerszkizés elmaradt, helyette folytatódott a fejcsóválás.
Nálunk ez a szokás mutattam rövidnadrágomra, de a tömeg hajthatatlan maradt, és így replikázott:
Magyarország az ott van, és te most itt vagy... Tartsad tiszteletben a mi szokásainkat, ha itt vagy! oktatott ki, és ezzel befejezettnek tekintette a diskurzust. Porig sújtva és magamban káromkodva oldalogtunk el, és visszamentem egy hosszúnadrágért.

Érdekes, hogy bár nem osztották egyöntetűen a körbeálló, többnyire fiatalok az elavult nézeteket, hiszen modernül voltak öltözve, senki sem pisszegte le az öreget, sőt tisztelettel helyeseltek neki. Igen, itt még él az öregek tiszteletének hagyománya.A kazakok kis alacsony, napszítta, cserzett-bőrű, szikár emberkék. Mindenkinek koromfekete a haja. Szőkét sehol nem látni. A nőknek hatalmas hajfonatai, a férfiaknak, némelyiknek kis varkocsba font haja van. Lábukon nemezcsizma, fejükön nemezkalap, és ruhájuk népviseletszerű modern ötvözet. A város, mivel teljesen európai, nem is érdemel több figyelmet, hanem a vidék. Nagy kirándulásokat tettünk a környékre. És bár lépten-nyomon igazoltatták a járőrök buszunkat, viszonylag zavartalanul mozoghattunk útvonalengedélyünk felmutatásával. A vidéki kertes házak kivétel nélkül fából épültek, bádoggal vannak fedve, és valószínűtlen tinta-zöldre, tinta-kékre vannak mázolva. A kerítések szintúgy. A házak nagy portán terülnek el, melyhez gyümölcsös tartozik: alma-, barack- és szilvafákkal.
Kivittek bennünket egy ménest megtekinteni. Kis rögtönzött lovasbemutatót is prezentáltak hirtelen. Igen érdekes volt nézni, ahogy a pöttöm kisfiúk és kislányok vágtattak a szőrén megült aprócska szilaj lovacskákon. Aztán volt terelés, lóbefogás pányvával, üldözés, és olyasmi, amit mi a Hortobágyon szoktunk bemutatni a nyugatiaknak. Egyik nap felvittek bennünket a Medeo sport sí-paradicsomba. A sportparadicsom a hegyek között több ezer méter magasan épült. Érdekes volt, hogy lábunk alatt hó, fejünkre tűz a nyári nap, és mi félmeztelen sétálgatunk, és gyönyörködünk a hatalmas stadion, úszómedencék, sí-lefutó és síugrósáncok szépségében. A síugró sáncokon a körülöttünk elhelyezkedő INTURISZT jurta-tábor turista lakói síeltek. Hamarosan minket is vendégül láttak a tábor vendégházában, azaz jurtájában.

A jurta állatbőrökből varrott borítása hatalmas és erős sátor-, vagy jurta-vázakra volt feszítve. A jurta kb. harminc négyzetméteres lehetett, és két részre volt osztva. Elől egy kis presszóféle, alacsony asztalkákkal és a földön lószőrrel tömött párnákkal. Itt kellett kuporogva helyet foglalni a teázáshoz. A jurta másik fele volt a szuvenír bolt és a söntés. Hatalmas ezüst tálakon különböző ló-sajtokat, ropogós rágcsálnivalókat, kefirt, kumiszt és lótejet kínáltak. Minden asztalon volt kis kancsókában lótej a teába. De lehetett, sőt nekünk, magyaroknak különösen kötelező és illendő volt megkóstolni a kumiszt. Megmondom őszintén, nem ízlett, de becsületből megittam még Sárikának és Züminek is a részét, mert ok az állandó hasmenéstől már az agonizálás határán voltak. Az enyhén sós, kesernyés, sűrű ital tulajdonképpen iható volt, csak bizonyos utóíz maradt a szánkban, amit karcos Arak-pálinkával öblítettünk le. Ez az arak: rozspálinka. A jurtában gyönyörű festett fatányér, és festett, lakkozott fa ivópoharak. Én is vettem két gyönyörű készletet, mely ma is szobám egyik dísze. Évekig az asztalon volt a fekete, arany fa ivókészlet, és vendégeimmel használtuk is. A motívumaik jellegzetes kazak stilizált ló, pegazus, madár és más népi motívumok. Pl: tulipán, virágindák, csillagok, nap, hold.

Mind, mind csodaszép stilizált kazak motívum. Élményekkel és szuvenírokkal megrakodva készülődtünk a hazatérésre. A három hét, bár némi megpróbáltatással, de élménnyel tarkítva lassan a végéhez közeledett. Utolsó rubeljeinken még megvettük a rokonoknak szánt olcsó bőrkesztyűket, szamovárokat, villanyvasalókat és más csecsebecséket, szuvenírokat. Első 1977-beli utamhoz hasonlítva azt láttam, hogy az árucikkek sokkal bővebb választékban és sorban állás nélkül kaphatók limitált árakon a déli köztársaságokban, mint az orosz föderációban. Mintha ezzel is különbözőségük és szuverenitásuk domborodna kicsit ki. Egyben viszont azonosak a többi, sőt a vezető köztársasággal: mind az üzbég, mind a kazak fővárosban, a reptérről bevezető és a városból kivezető úton hatalmas Brezsnyev kép köszönti az idelátogatókat, és a harminc méteres kozmetikázott, bozontos szemöldökű, ördögi mosolyú agg despota fiatalkori képe sátáni vigyorral követi minden lépésünket.

A főtereken természetesen mindenütt megtalálható a Lenin-szobor, az ismeretlen katona és a hős anya szobra. Ebben azonosak. Az utca népén nem látni semmi különöset. Talán azt, hogy a déli népek mintha fürgébbek, mosolygósabbak, és mindig valahová igyekvők lennének. Szemben az orosz, belorusz tartományok kiégett, tompa tekintetű, vodkától ellágyult és kábítószeresen bamba, őgyelgő, tétován ide-oda lődörgő népeinél. Ezek nem részegeskednek hisz vallásuk tiltja is , és valahogy szemérmesebbek is. Bár, mint utóbb megtudtuk, Kazahsztán és Üzbegisztán frontország, ez csak az átlagosnál több orosz katonán és harci járművek mozgásán mérhető le. Különben az élet zajlik az évezredes megszokott mederben. Rengeteg gyönyörű kis üzbég születik, és a népességrobbanás kezdi elérni a kritikus határt. A gyerekkultusz töretlenül ível felfelé.

Végül elérkezett elutazásunk viharossá kerekedett napja. A lepedőnyirkálók, hamutartótörők és vázapusztítók vívták heves szópárbajukat a jegyzőkönyvekkel hadakozó gyezsurnajával, mely párbaj a garázdák pénztárcába nyúlásával végződött. Így hagytuk el a patinás szállodát, és felszálltunk a moszkvai gépre. Még egyszer ránk mosolygott sátáni vigyorával a nagy despota, és röpke négyórás út után Vnukovón landoltunk, hogy aztán a VÁROSBA vezető úton újra szemben találjuk magunkat kihívó, öntelt vigyorával, mely azt sugallta "Gyertek csak, báránykáim, gyertek. Ne féljetek a farkastól, hisz nem bánt az, csak megkóstol: hamm!"
Még egy utolsó napot töltöttünk Moszkvában. Most is a Kosmos szállodában dekkoltunk. De, már nem mentünk be a belvárosba, ami kis rubelunk volt még, elköltöttük a szálló szuvenír boltjában, és újra jól megtömködve, leszíjazva elcsomagoltuk bőröndjeinket. Aztán szokás szerint jó két órával az indulás előtt kivittek bennünket Seremetyevóra, és nagy megkönnyebbüléssel szálltunk fel a kis Malév-gépre, egy darab kis Magyarországra. A gépen rávetettük magunkat a téliszalámis szendvicsre, tokaji borra, és kényelmesen elnyúlva, magyar újságot olvasva dünnyögtük: "mindenütt jó, de azért a legjobb otthon!`


Jurtatáborozás a Thien Shanon.

1981 júliusában indultunk nem is veszélytelen kalandozásunkra Üzbegisztán és Kazahsztán füves pusztáinak, sivatagjainak és hegyeinek felderítésére. Mivel az Afganisztáni háború éppen hogy csak elkezdődött, - kis, alacsonyan szálló repülőgépekkel tudtuk Alma Atát megközelíteni. Szamarkandban szálltunk fel a szencációs sivatagi repülést ígérő ósdi teher-személyszállító gépre.

A gépen a bennszülött lakosság, kecskékkel, csirkékkel, kacsákkal, kutyákkal, aprójószágokkal, gyümölcsökkel, zöldségekkel megrakodva ült a gép aljában a csomajaik között. Mint később kiderül, kofajáratra kaptunk helyet. Ez nem is lett volna baj, ha nem rázott volna a gép, mint egy vibrátor. Tény és való, az alattunk elterülő, Karakkum sivatagot átszelő karavánutak, a rajta lomhán vonuló tevekaravánokkal érdekes látványt nyújtottak.

Csak a bukfenceléseket követő hányinger, és hányás, valamint a Buharában elkapott hasmenésjárvány tizedelte sorainkat. Mire az Alma Ata-i szállodába értünk a 27 főből 22-en főtt rizst, mi a túlélők, pedig isteni lópecsennyét rendeltünk. Nekem a lóhús felüdülést jelentett a közel egy hónapi birkahús-zabálás után. Alma Ata óvárosa a faházaival, almás és barackos kertjeivel a mi falusi miliőnket juttatta eszünkbe. Az új város pedig már Pestre hajazott. Háromnapi lábadozás és akklimatizálódás után buszra ültünk és elindultunk 12 napos hegyvidéki jurta táborozásunkra.

Mondani sem kell, hogy hegy másik oldalán az ellenséges Kína terült el, nyugatra pedig már afgán területre láttunk. Minket ez nemigen zavart. Azt viszont észleltük, hogy bizonyos távolságokra járőrposztok voltak felállítva és állandó igazoltatásnak voltunk kitéve. Mikor felaraszoltunk a Medeó sportparadicsomba, a buszból kilépve megcsapta orrunkat az ózondús levegő. Széjjeltekintve mindenütt hósapkás hegyek a közelben, felettünk az enciánkék ég.

Lábunk alatt smaragdzöld gyepszőnyeg. És a személyzeten kívül sehol egy lélek. A háború miatt sem téli olimpiákat, sem nyugati turistákat nem fogadtak. Mi voltunk az egyetlen csoport és igen megbecsültek bennünket, merthogy testvéri népnek számítottunk a szemükben. Középen egy hatalmas jurta helyezkedett el. Itt volt az étkezde, bár és szórakozóhelyiség. Valamint egy szauna, és toalett. Rögtön megismerkedhettünk a kazah vedégszeretettel. Apró lósajt kockákat kínáltak, sajtos pogácsákat és kumiszt. Mit mondjak, a kumisz penetráns illatát kellett először legyőzni, s kibírni hányinger nélkül. Aztán az ízéről, - arról jobb nem beszélni! Szóval én, mint mindenivó, két barátommal arra lettünk predesztinálva, avagy kárhoztatva, hogy a kényesebb gyomrú, hasmenéssel kínlódó nő útitársak, és egyes gyengegyomrú férfi útitársakért is helytálljunk.

Míg Üzbegisztánban, a napi 1 liternyi kefir mentette meg az életemet, itt a napi félliter kumisz sterilizálta a beleimet. A mosakodásról annyit, hogy, reggel a hóban végeztük el toalettünket. Ez felfrissített bennünket. WC-zés a közös reteráton. Este pedig a napi fárasztó program után az isteni nyírfavirgáccsal csapkodó szaunázással lett letudva. Az étkezés: lópecsenye, lófasírt, lókolbász, szalámi és sok, sok rizsköret- féleség. Szárított és kandírozott alma, szilva, barack desszertnek. Italul kazak ser, almabor és kumisz szolgált. Első nap felvittek bennünket a legmagasabb, még autóval elérhető kilátóra. Innen fényképezhettünk.

Átláttunk Kínába, és mintha egyes sasszeműek még a nagy Falat is látni vélték volna közülünk. Vezetőnk elmondta, hogy errefelé hópárducokkal lehet találkozni, ezért van kiérőinknél vadászpuska, hogy megvédjenek bennünket a fenevadak támadásától. Fölöttünk kőszáli sasok köröztek, és kőszáli kecskékre vadásztak. Egyikünknek sikerült lencsevégre kapni, amint mint egy kődarab zuhant alá egy sas és karmai között hamarosan egy kis kecskegidával emelkedett a magasba. Egy óra felé háromtagú lovascsapat közeledett felénk. Solymászok voltak. Vastag, könyékig érő bőrkesztyűs karjaikon egy-egy sapkával letakart fejű vadászsólyom ült bevetésre készen. A buszból előkerült a piknik kelléke, egy összecsukható kecskelábú asztal. Majd kihozták a csomagtérből a hatalmas élelmiszerekkel rakott ládát. Megterítettek és isteni kazak hideg kosztot tálaltak fel nekünk.

Természetesen előitalul, aperitifként, az elmaradhatatlan kumisz szolgált. Az elköltött uzsonnaebéd után elindultunk gyalogsétánkra. Utunk csodaszép hegyi réteken keresztül vitt egy szurdokig. Alattunk patak csörgedezett. Lenn kecskenyáj legelészett. A közelben hófajdok fészkeltek. Vadászainknak is eljött az ideje: bemutatót tartottak. Levették a sapkákat a sólymokról és a zajunkra felröppenő hófajdokra, uszították őket. Félelmetes látvány volt, amint esti pecsenyének valóinkat, a szerencsétlen hófajdokat a levegőben elkapva kegyetlenül lemészárolták a sólymok.

Minden solymásznak más fajta csengettyűje volt. Mikor már úgy gondolták, hogy a sólymok kiélvezték az ölés örömét, akkor megrázták csengettyűket és a sólymok a gazdához repülve, letették lába elé a zsákmányt. Tizenkét hófajdot fogtak össze és szíjakra fűzve a nyeregkápához kötözve büszkén vonultak be előttünk a táborba. A vacsora emlékezetes maradt finnyás gyomrú társainknak, mert végre szárnyashúst ehettek, isteni ropogósra sütve elkészítve. Vacsora után a vendégvadászok elővették a tamburákat és teljesen magyaros dallamú dalocskákat játszottak nekünk. Miután a betegek, és a nők egy része ágynak esett (aludni tért), mi páran fennmaradtunk. Elkvaterkáztunk, és annyira összebarátkoztunk a kazakokkal, hogy már az én kedvenc nótámat, a Bazsamárit is eljátszották nekünk. A végén összekapaszkodva eljártuk velük a kalinkát, majd nagy seggreesések közepette a guggolóssal is megpróbálkoztunk

Mondanom sem kell, reggel iszonyú fejfájással ébredtem. Szobatársammal kibotorkáltunk a jurta elé, friss levegőt szívni, majd felkerestük a szaunát. Igenám, de azt nem tudtuk, hogy kora reggel a személyzet használja a szaunát. Éspedig anyaszűz meztelenül csapkodták a gőzben egymást, a viháncoló fiatal asszonyok, lányok. Amint beestünk a gőzfelhő, borította szaunába, rögtön elkezdtek méltatlankodni. Na, nem a jelenlétünk miatt, hanem a túlöltözöttségünk bosszantotta őket.Brjuki! Brjuki! sikongatták kacagva, és a tubigatyáinkra mutogattak, melyekben úgy néztünk ki, mint egy-egy gatyás galamb. Elég jól tudtam oroszul, és rögtön felfogtam mi a bajuk velünk, de mire ráeszméltem volna mi a teendő, máris leszedték rólunk a gatyákat, és a sarokba hajigálták őket. Azon nyomban elkezdtek bennünket csépelni a nyírfavirgácsokkal. Aztán nagy sikongatások közepette kiszaladtak, és egy-egy vödör hideg vízzel visszatérve ránk zúdították a hideg zuhanyt.

Állítólag így edződik meg a testünk. Mikor már a reggeliző asztalnál ültünk, és felszolgáltak nekünk, igencsak sejtelmes mosollyal tették azt. Így teltek a napok. Nagy buszos kirándulásokat tettünk a környékre. Gyönyörködtünk az égbeszökő hegyek látványában. Fényképezgettük az élővilágot. Külön be lehetett fizetni, aki akart egy párduclesre. Négyen fizettünk be férfiak. Felvezetőnk jól felkészített, kioktatott bennünket, mire vigyázzunk. Mindenki az oldalszíjára kötve egy kulacsban rizspálinkát kapott, érmelegítőnek. Fejfedőnek valódi hegyi hiúzprémes usánkát kölcsönöztek. Pufajkába öltöztünk, és lábainkra halinacsizmát húztunk.

Nem kérdezték, tudunk-e lovagolni, felkötöztek bennünket egy-egy szelíd hegyi tarpán lóra és indíts! A cél, egy fehérpárduc alom meglesése volt. Elmondta a vezetőnk, hogy óvatosan, gyalog kell majd megközelítenünk őket, mert a ló szagára az anyapárduc megvadul, és nekünk támadhat. Arról nem szólt a fáma, mi van, ha a gyalogos mamlaszokat támadja meg? A párduc ugye gyorsaságáról híres. Szóval a zabhegy sem fért be, oda, na oda... amint hason kúszva egyre közelebb kerültünk a vadakhoz. Kúszás közben vezetőnk egy-egy marék port szórt a levegőbe, megállapítani a széljárás irányát. Ugyanis szélnek szembe kellett megközelíteni őket, mert így nem kaptak szagot. Aztán egyszerre előttünk tátongott egy barlang szája.

Előtte három aranyos kis párduckölyök viháncolt. Futkosott, birkózott egymással. Maga volt az álom, hogy ezt az élményt megkaphattuk. Előkapva fényképezőgépeinket vadul kattintgatni kezdtünk, egy pillanatot sem akarván elmulasztani. Vezetőnk tudta, mikor kell idejönni. Ilyenkor az anya vadászni van. Miután kigyönyörködtük magunkat, visszaindultunk. Éppen ideje volt, mert a távolban, egy szarvasgida tetemét vonszolva feltűnt az anyapárduc. Felülve lovainkra illa-berek, nádakerek`! Eliszkoltunk a helyszínről. Visszatérve a táborba élménybeszámolót tartottunk társainknak, majd jóízűen elköltöttük lóhúspecsenye vacsoránkat. Bőségesen leöblítettük kazak serrel és nyugovóra tértünk. Egyik nap meghívtak a vadászok a faluba, a Bursa ünnepére.

Ez olyan náluk, mint nálunk a búcsú. Lacikonyha, ivósátrak, ringlispíl és a fő attrakció a Bursa választás. Egy homokkal felszórt placcon, -vagy nevezhetjük arénának- a férfiak birkózásban, mérik össze erejüket. Aki mindenkit legyűr, az egy évig amolyan kirgiz pünkösdi királyként minden jurtában ingyen ehet-ihat. A falusi mulatság nagyon felemelő, vidám, zajos és részünkről eredményes volt. A kazakok addig piszkáltak bennünket, hogy álljon ki valaki közülünk a birkózókkal, amíg János nevű fekete öves cselgáncsosunk nekiveselkedett. Ebből lett a baj. Rapityára verte és egymásután a földhöz csapkodta a falusi legényeket. Nem, nem haragudtak érte, sőt! Ott akarták fogni, hogy töltse le az egyéves ingyen evés-ivást, és közben tanítgassa őket a tehnikára.

Végülis a szégyen a futás, de hasznos taktikához folyamodva megrendeztük a Zalán futását Kazahsztánban. Bemenekülve a buszba elhagytuk a vendégmarasztaló falut. Sajnos azonban egyszer minden jónak vége szakad. Így voltunk ezzel mi is. Letelt a hegyi túra és visszabuszoztunk a fővárosba. Másnap, repülőre ültünk és felemelkedve a kék levegőégbe búcsút intettünk az égígérő hegyek országának. Viszontlátásra Kazahsztán!