bogu kaland: Grúzia

1. Újra Moszkvában

1985-ben jártam újra a peresztrojka hajnalára érkezett Gorbacsovi Szovjetunióban. A peresztrojka, áldásos tevékenységében már az első napon, a kötelező moszkvai tartózkodás napján beleütköztem: sem ebédnél, sem vacsoránál szeszes italt nem szolgáltak fel. Sőt a bárok is zárva voltak. Ez igen elkeserített, ugyanis megszoktam ebédnél a sört, vodkát. Akklimatizálódásul természetesen bevittek bennünket a Kremlbe, és újra szembe nézhettünk a nagy Leninnel. Harmadszor is sikerült konstatálnom, hogy Lenin még mindig rendületlenül a helyén van, nincs semmi baj, a peresztrojka szele még csak fújdogál.

Másnap délelőtt újra Vnukovón tébláboltam elvegyülve a már jól ismert szotyola-köpködő, földön fekvő népség között. Csak mintha most nem volna annyi részeg? Igen, az egész repülőtéren nem lehetett szeszes italt kapni, hála a csinovnyikok túlbuzgóságának. Egyedül szörnyű üdítőjüket, a Morszot lehetett kapni. Ez még a Kvasznál is szörnyűbb volt: valami kátrányízű savanykás lé...

2. Grúzia

A Grúziába induló gépen annyit változott a helyzet öt év alatt, hogy állatokkal nem lehetett felszállni, de mintha a nép összetétele is más lett volna. Mohamedánok helyett európaias, fehér bőrű, fekete göndör hajú, nagy görbe orrú, vad tekintetű grúzokkal telt meg a gép. Utazásunk kellemesen telt el, és pár óra repülés után Tbilisziben landoltunk. Szállodánk a folyó túlpartján, de a város centrumában helyezkedett el, és az orosz viszonyokhoz képest minden komforttal ellátták. A szobához légkondi és hűtőszekrény is tartozott.

Szobatársam, egy 59 éves, feje tetején kopasz, de rendkívül hiú férfiú: Károly volt. Hiúságára jellemző, hogy bal halántékán fél méteresre növesztett gyér hajzatát átfésülte feje búbján a jobb oldalra. Most ez azzal járt, hogy kisebb szélvihar esetén a hajzat összekuszálódott, és lecsüngött a baloldalon, örökös fésülködésre késztetve Károlyt. Másik tulajdonsága a horkolás volt, amit én nem tudok elviselni, rossz alvó lévén. Így hát, mivel ágyunk közel volt egymáshoz, földre csüngő hajzatát szoktam megrángatni, ha nem tudtam tovább elviselni az eszeveszett horkolást. A horkolás mellett még a nők iránti bolondulása volt az, ami végképp mulatságossá tette figuráját. Mivel velem volt csinos elvált húgom és 14 éves, szintén csinos lánya is, így mindig körülöttük sündörgött, de kegyeiből kijutott a csoport más facér hölgytagjainak is. Később elmesélte, hogy háromszor nősült, és minden váláskor kifosztották exnejei, és neki háromszor kellett újra kezdeni, de nem adja fel, negyedszer is meg fog nősülni... Örök optimista!

Tehát Károly, a húgom, a kislánya és én képeztünk egy asztaltársaságot. Az első vacsora igencsak kellemes meglepetést hozott. A grúzok kardra fűzött, faszénen sült saslikkal, grúz levesekkel és tüzes grúz borokkal kedveskedtek nekünk. Kérdésemre, hogy hát a peresztrojka? Nevetve hárították el a célzást, mondván, hogy Moszkva messze van, és Gorbacsov szeme eddig nem lát el... Így hát, hogy megbizonyosodjam erről, rögtön rendeltem egy üveg, pezsgőt próbaként. A pincér rám nézett, és megkérdezte: fehéret vagy vöröset, szárazat vagy édeset... Igen, így nézett ki a peresztrojka kívülről, innen a Kaukázuson túlról.
Szállodánk pontosan a hatalmas főtérrel szemben helyezkedett el. A főtéren volt a mellvéd a díszelnökségnek és egy hatalmas Sztálin- szobor, a talapzaton pedig grúz történelmi jelenetek. A főtérre befutó nyílegyenes sugárutakat sehol nem keresztezte gyalogátkelőhely. A gyalogosoknak mindenütt aluljárón kellett áthaladni. A széles járdákon hömpölygött a ráérősen sétáló tömeg. A kirakatok gazdagok, a boltok gyönyörű árukkal tömve, mindenütt tisztaság és nyugalom. Az óriási bérkaszárnyák impozáns kapuin beljebb lépve azonban a hátsó traktusok ugyanolyan lepusztultak voltak, mint nálunk a pesti bérkaszárnyák.

A helyzet az volt, hogy oroszul az istennek sem akartak érteni. Nagy győzködésre tudtam csak velük kontaktust teremteni. Németül, franciául értettek, mert az iskolában a kötelező ez a két nyelv... Gondolom, az oroszon kívül. A város igen érdekesen épült a hatalmas domb körül. Ez az óriási domb a régi erőd, melynek falai romokban, de állnak, és a jellegzetes cölöpös, tornácos, törökös grúz palotácskák úgy tapadnak köré, mint a fecskefészek az eresz alá. Ezeket, a házakat műemléknek nyilvánították, és most folyik a felújításuk. Mindenesetre bájos látvány.

A várost kettészelő folyón számtalan híd ível át, akárcsak a mi fővárosunkban. Csak mintha két Pestből állna, nincs Budája. Grúziával ismerkedve, meglátogattuk a Nemzeti Múzeumot, egy hatalmas skanzent, egy teaszovhozt, a Macseta kolostor-együttest, a hős anya emlékművét és a régi várost.A grúzok történetéből annyit jegyeztem meg, hogy ez a harcias nép valószínűleg az o állításuk szerint macedóniai Nagy Sándor hadi népéből és a görög segédhadak ivadékaiból származik. Bizonyítani látszik ezt görög arcélük, fehér bőrük és a nők kis fekete bajuszkája... A nőket el lehetne fogadni görögnek. Igen nemes és szép arcélűekkel találkoztunk közülük. A grúz férfiak busafejűek, görbe orrúak, szilajak, és isznak, mint a kefekötő.

Mivel itt ment a grúz hadiút, melyet aztán az oroszok építettek ki igazán, örökös szabadságharcban telik mai napig a grúzok élete. Állandó harcban állnak identitásuk megőrzéséért. Hiába, még imádott Sztálinjuk is irtó hadjáratot vezetett ellenük. Pedig földijük volt. A grúz név a Georgi név eloroszosítása nyomán keletkezett. Már a Kr.u-i 250 év körül felvették a kereszténységet, és Szent Györgyöt választották az ország védőszentjének. Az ó-grúz nyelvet már csak az egyházi liturgiában használják, az új-grúz van használatban. Több különböző vad törzsre oszlik a lakosság.

Mivel éghajlata kedvez a szőlőművelésnek és a teatermesztésnek, ez a fő kincsük. Ezen kívül rezet, aranyat, ezüstöt bányásznak. Kézmű- és ötvös-iparuk világhírű. A nép fennmaradásáért örökös harcot vívott a perzsákkal, oszmán törökökkel majd az oroszokkal. Lényegében az történt, ami általában történni szokott: a török hódítókkal szemben segítségért fordultak az oroszokhoz. Azok meg is védték őket, és kiépítették a stratégiai útvonalat a grúz hadiút mentén, de aztán bekebelezték védencüket.

Nagy nemzeti hősük Rusztaveli. Emlékét szobor és tér őrzi. Nagyon sok érték és művészi tárgy található az iparművészeti múzeumukban, és órákig elácsorogtunk a háziipari kiállításon. A nemzeti múzeumuk pedig példásan tükrözi múltjukat. Első nagy kirándulásunk a városnézéssel egybekötött Mecseta erőd és kolostor-együttes meglátogatása volt. Az erőd a várostól kb. harminc kilométerre, egy dombon helyezkedik el. A teljes erődkomplexum feltárás, restaurálás alatt van. A templom működik, és görög-katolikus szerzetesek lakják az ép részeket. A kolostorkertet példásan gondozzák. Az erőd hajdani nagysága még így is impozánsan láttatja magát. Az erőd kilátójából belátni Tbiliszibe, és gyönyörű az elénk táruló hatalmas szőlőhegyek és teaültetvények látványa.

Második látogatásunk egy teaszovhozba történt. A teaszovhoz hatalmas területen fekszik. Érdekes volt saját szemünkkel látni a kis teabokrokat, kezünkkel érinteni a teavirágokat, leveleket. A szovhoz vendégháza előtti szabadtéri stadionszerűség falócáin elhelyezkedve szabályos előadást tartottak nekünk a teatermesztésről. Ebből tudtam meg, hogy a teát ma már géppel szedik, de az extra teát, azt kézzel.

Mi az extra tea?

Az extra tea a mindig friss hajtáscsúcsok leszedése. Ebben van a legtöbb aroma és hatóanyag. Ez a zöld tea. Aztán a magyarázatok után bementünk a teaházba, és pazar vendéglátásban volt részünk: grúz teákkal, édességekkel, gyümölcsökkel kínáltak bennünket, és persze a hatalmas szuvenír boltban vásárolhattunk is. Élményekkel megrakodva tértünk vissza szállodánkba.

Látogatás a grúz nőknél

Szobatársam állandóan a grúz nőkről álmodozott, és folyton azzal ijesztgetett, hogy elmegyünk a grúz nőkhöz. Na, mi is volt ez a grúz nőkhöz való menés? ő pár éve már volt egy pártmunkás küldöttséggel Grúziában, és ott népi-táncos lányokkal ismerkedett össze. Na, ezeket ő meghívta magához, ha Magyarországon járnak. És mit ad isten, a következő évben táncküldöttséggel Magyarországon jártak, és felkeresték Károlyt. Károly erről regélt nekem, és az ő vendégszeretetéért cserébe visszahívták őt. Mivel pedig se grúzul, se oroszul nem tudott, engem kapacitált, hogy menjünk el a grúz nőkhöz..., és dugdosta orrom alá a címeket, telefonszámokat.

Mivel semmi jónak nem vagyok elrontója, felhívtam az egyik grúz nőt, és megbeszéltük a randit a szállodában, melyen Károly átadja ajándékait, arra számítva, hogy azok meg majd viszonzásul meghívnak bennünket, és busásan megajándékoznak bájaikkal...Valóban megjelent az egyik grúz nő, és meghívott bennünket a családjához, de odarendezte a többi barátnőjét is. Mi Károllyal lázasan készültünk a látogatásra. A megbeszélt időben taxit fogtunk és megadtuk a címet. Mire kiértünk, már fel volt díszítve a kertes ház kapuja, és az udvaron lévő kis kioszk is fel volt lampionozva meg girlandozva.

Illendően a házigazda, egy hatalmas termetű, mackójárású, szúrós-szemű grúz óriás jött elénk, és sóval, kenyérrel köszöntött bennünket. Mögötte állt a leánya, kezében letakart tálcán boroskancsó poharakkal. Apja felszólítására töltött, majd koccintásra emeltük a nehéz grúz borral teli poharakat. Ezután mentünk beljebb. A házigazda bevezetett bennünket a lakásba, és előttünk menve körbekalauzolt a takarosan berendezett házon. A gyönyörű, népi motívumokkal díszített falak harmóniáját a főfalról rókamosolyát sunyin ránk villantva, a nagy postarabló, Joszif Viszarjonovics Sztálin tekintett le ránk. Istenem! Grúziában vagyunk! Miután körbejártuk a lakást, kimentünk a kioszkba, és a terített asztalok köré rakott karos fapadokra telepedtünk.

Na már most, azt tudni kell, hogy ezeknél, a grúzoknál az a szokás, hogy mindenki a belméretének megfelelően választhat magának egy ivókürtöt. Ez mívesen megmunkált ökör vagy tehénszarv. Két-három literestől két- három decisig ... Én egy három decis formát választottam, szerencsémre. Mivel a tülök vagy kupa nem áll meg magában, addig tartom a kezemben, míg van benne nedű. Ha tehát, nem akarom, hogy a kezem elgémberedjék, kiiszom a tartalmát. Azt viszont nem tudtam, hogy , a keleti népeknél az a szokás, ha nem kér az ember, lefordítja a tokánkát /pohárkát/ vagy kupát... Így jártam Kínában, amikor a rizspálinkával állandóan teletöltögették a poharamat mindaddig, amíg be nem rúgtam.

Aztán még szokás a grúzoknál, hogy állandó tósztokat mondanak, és arra is inni kell. Így aztán a finom falatokat igen sűrűn locsolgattuk. Közben ment a mutogatás meg a társalgás. Károly németül társalgott, én német-orosz nyelven, amelyiken éppen eszembe jutott az adott kifejezés. A felszolgált ételek csodálatos gyümölcsökből, mézes süteményekből, saslikból, sült bárányból és még milliom-egy kis borkorcsolyából álltak. A lényeg az, hogy igen kitettek magukért a házigazdák. A lányok is gyönyörűek voltak, de bizalmaskodni nem engedtek magukkal... Tapizásról szó sem lehetett, sem más egyéb pajzánkodásról.

Helyette gyönyörű táncokat lejtettek hiszen népi-táncosok voltak, és a férfiak valami gitárszerű jószággal meg dobbal kísérték őket. A hatalmas lakodalomnak a vége az lett, hogy már a `Bazsamárit` énekeltük jókedvünkben, és úgy berúgtunk Károllyal, hogy felváltva jártunk ki hátra hányni, hogy megkönnyebbülve folytathassuk a sok jó falat és nedű pusztítását... Aztán bekövetkezett a filmszakadás. Arra még emlékszem, hogy Károly az asztal alatt heverve csókolgatta az egyik nő lábát, és mindenáron a papucsából akart inni, aztán én is lekerültem mellé, és másnap reggel békés hortyogással ébredtünk két kóbor kutya társaságában, melyek lassan életre nyalogattak bennünket. Iszonyú fejfájással ébredtem. Megráztam Károlyt és így szóltam:

Hol vagyunk cimbora?
Mi... hogy, mi? meregette szemeit a fülét nyaló kutyára...
Hát azt hiszem az asztal alatt, de hol vannak a grúz nők?
A grúz nők... ajaj - a grúz nők! sápítoztam lüktető fejemet fogva, és így méltatlankodtam hacsak ezeket a szukákat meg nem farkaljuk Károlyom, akkor bizony nem mondhatjuk el, hogy mint volt a grúz nőkkel... Mert nekünk mán csak ez a két nőstény eb maradt, úgy felszívódtak a grúz nők, mint a kámfor!
Sebaj, cimbora, majd estére! vigasztalt Károly, és kimászott az asztal alól.

Én is előkecmeregtem, és támolyogva, fejünket fogva mentünk a kerti vízmedencéhez mosakodni. Igen ám, de elveszítve az egyensúlyomat, belezuhantam a kis posványos vizes medencébe, magammal rántva Károlyt is... Erre a pancsokolásra lépett ki a házigazda, szépen megborotválkozva, kiöltözve. Igen csodálkozott hajnali fürdőzésünkön, és kihalászva bennünket megmagyarázta, hogy nem így kell fürödni, menjünk vele hátra a fürdőházba, már be van fűtve...Ott aztán hatalmas fürdődézsában fürödtünk meg, és amíg lubickoltunk, addig ruháinkat is megszárította a nap. Házigazdánk igen gavallérnak bizonyult, mert befuvarozott bennünket saját kocsiján a szállodába. Nemes gesztus volt tőle, ha már így kibánt velünk.

Búcsúzáskor lelkünkre kötötte, hogy este hatkor itt várjuk a szálloda halljában, mert most meg a másik lányos házhoz megyünk vendégségbe. Mondani sem kell, hogy mi Károllyal napokig bujkáltunk a grúz vendégszeretet elől, és úgy elkerültük a szálloda hallját, mint ördög a tömjénfüstöt. Rettegve lestük az ajtót, ha kopogtak... Hátha a grúzok! Hát, így esett a látogatásunk a grúz nőknél. Megismertük a grúz vendégszeretetet, de nem sikerült közelebbi némi nemi kapcsolatot találni a grúz nőkkel.

A skanzen

Eredményekben gazdag látogatást tettünk a skanzenben. Óriási helyen elterülő falucskák, minden néptörzsnek megfelelően felépítve. Én egyet írok le most, és ezzel a többire is utalok. Amibe mi mentünk, az egy több évszázados ház volt. A ház földbe volt vájva, és kövekkel erődrendszerűen megerősítve. A lejárat a tetején volt létrával, de a létrát utána el kellett venni. A lejárat egyben a füstút és levegőnyílás is volt. Belül tágas és barátságosan elrendezett. A világítást kis réseken kapta, melyek lőrésül szolgáltak. Fapriccsek, ládák a ruháknak, kecskelábú asztal, mindenféle faedények, amforák termények és élelmiszerek tárolására, a priccseken állatbőrök, a falakon saját szőtt szőnyegek. Igen érdekesek voltak a mezőgazdasági eszközök és a középen lévő nyílt tűzhely. Évszázadokig ilyen erődszerű házakban laktak a grúzok, mert állandóan harcban álltak a törzsek is és a hódítók is egymással.

Természetesen láttunk gyönyörű faházakat, módos kúriákat, de minket ez az eredeti, ősi ház ragadott meg leginkább. A kertben érett a gyümölcs: augusztust írtunk..., és lepotyogva kínálta magát. Mi megkóstoltuk őket. Aztán jöttek a skanzent karbantartó gondnokok, és elvittek minket megmutatni az aszalót. Az aszaló egy farácsot magába foglaló kemenceszerű épület volt, melyben legalább húsz kihúzható farács volt. Erre pakolták az aszalványnak szánt almát, barackot, szilvát, és megaszalták lassú hőn.

Elmondták, hogy a padlásterekben is folyik aszalás, de ez gyorsabb. Majd egy vénasszonyhoz vezettek, aki hatalmas rézüstben lévő cukor olvadékban nyúlkált merőkanállal, hogy a kis szitaszerű edénybe pakolt aszalványokat cukorral öntözze, és a cukorral átitatott gyümölcsöt porcukorban meghempergetve száradni rakja ki az asztallapra... Így kandírozott. Ilyen dolgokat mutattak nekünk, és a végén egy nagy szuvenír boltban tea és kandírozott gyümölcskóstoló mellett válogathattunk a szépséges emléktárgyakban. A skanzen látogatása nagy élménnyel gazdagított bennünket.

Grúziában töltött napjaink hamar elszálltak, és ajándékokkal megrakodva ültünk buszra, hogy átmenjünk Örményországba. Én egy pár gyönyörű ezüstborítású ökörszarv ivókelyhet vásároltam, darabonként 160 rubelért... Egy fél bőröndöt foglaltak el. Most is a falaimat díszítik. A grúz hadiúton megtett autóbuszos túra gyönyörű tájakkal ismertetett meg bennünket, és lélegzetelállító szakadékok mellett haladtunk el, hogy aztán a szépséges Szeván-tónál megpihenjünk. A Szeván tó a hegyek közötti fennsíkon terül el. Csodálatos élővilága, a kristálytiszta víznek köszönhetően sok érdekességgel szolgál. Itt terem a kitűnő ízű Szeván tói pisztráng. Természetesen, az ünnepi ebéd fő fogása a pisztráng volt. A kellemes időben, a szabadban elköltött ebéd, üdítően hatott ránk, és megújult erővel folytattuk utunkat Örményország fővárosába: Jerevánba.