Betondzsungel

Odakinn hideg van, hatalmas szél tombol, és szürke felhők tornyosulnak mindenfelé. Mégis tudod, hogy menned kell. Hiszen eljött egy újabb reggel, egy újabb furcsa nap, tele küzdelmekkel. Vagy épp örömmel és nevetéssel. Sohasem tudhatod, mi vár rád a következő sarkon túl.
Kilépsz a lakásod ajtaján és máris része vagy a gépezetnek. Egy apró ponttá válsz abban a zűrös és zavaros valamiben, amit úgy hívnak: betondzsungel.
Az épületek hatalmas őserdei fákként magasodnak föléd, a napot szinte nem is látod. „Annyi baj legyen!” – gondolod, hiszen a felhők úgyis eltakarják azt a nagy, sárgán izzó korongot.
Beülsz a kedvenc kávézódba, és egy forró mokka mellett eltűnődsz, hogy ma merre is kell menned, mennyi mindent kell majd megtenned.
Pedikűr, manikűr, találkozás a barátnőkkel… Helyett egész nap egy szürke irodában a helyed. Üveges tekintettel már látod is magad előtt, ahogy ebédszünet helyett a képernyődön keresed a nagy Őt. Micsoda szívderítő látvány.
De a kávé talán édesebbé teszi az érzést, mi akkor tör rád, mikor meglátsz egy fiatal párocskát. A lány fiatal, törékeny és szerelmes. Igen határozottan látszik rajta az az észvesztő határozatlanság, amit átél. De ahogy a fiú leül mellé és átkarolja, megnyugszik, és elhiszi egy percre, hogy szép az élet.
Te meg zavarodban hívod a pincért és fizetsz.

Majd újra útra kelsz. Rápillantasz az órádra, és nyugodtan nyugtázod, hogy bizony siet a vekker. Vagyis, lehet, hogy mégsem. Mi van, ha te vagy késésben?
Futni kezdesz, hogy elérd a menetrendszerinti villamost, és közben már kajánul vigyorogsz, mert tudod, hogy magassarkúban biztos, hogy nem tudnál 100 méteren rekordon dönteni. Ám, ahogy a mellékelt ábra mutatja, laposban sem, mert az éppen aktuális valahányas ott húz el az orrod előtt.
És hullani kezd a hó. Már csak ez hiányzott.
Talán taxiba kéne szállnod? Tudom, nem vagy te milliomos, de az igazság az, hogy a lábaidat sem lottón nyerted. Maximum totón, ahol az X-szel ütötted meg a „főnyereményt”.
Na, mi lesz már? Tárcsázz, ha mondom. 10 perc múlva értekezlet. Oda kell érned!
S már be is gördül eléd a taxi. A talán A, de legalábbis B kategóriás kocsiban majdhogynem úgy érzed magad, mintha egy limuzinban ülnél, és te lennél, mondjuk, Julia Roberts, aki épp egy premier felé tart.

Fény, pompa, csillogás… - Ébredj fel, királylány! A főnököd nem fog eléd vörös szőnyeget gurítani, ha elkésel. Meg aztán, amúgy sem, hiszen ez nem a stílusa. Mint ahogy az sem, hogy felemelje a fizetésedet, vagy elszámolja a túlóráidat.
Megérkezel. Kiszállsz. Rohansz. Aztán a liftben eszedbe jut, hogy valamit nagyon elfelejtettél. De mi lehet az? Vajon mi? A harmadik emeleten jössz csak rá, a kicsit sem bonyolult ámde igencsak zavarba ejtő válaszra: fizetni. Na azt felejtettél el.
A lift elindul lefelé, s amint kinyílik az ajtaja, te újra fejvesztett rohanásba kezdesz. Talán középiskolába futottál utoljára ilyen gyorsan. Persze, akkor sem önszántadból, hanem azért, mert egy zsarnok volt a testnevelés tanárod.
Pont, mint a főnököd! Annyi különbséggel, hogy ő inkább méregdrága öltönyökben jár és nem tapadós kisgatyában.
Talán jobb is…

Most gondolj bele! Nem elég, hogy elkésel, az összes kolléga rajtad röhög, még az elöljáród is amolyan öregedő életmentőként (á la Baywatch) magyarázna neked. Tudod mit? Inkább mégse gondolj bele, csak sodródj az árral!
Hívd fel azt a fontos ügyfelet, és beszélj meg vele egy időpontot! Nyomtasd ki a jelentéseket! Fénymásold le azokat! Főzz egy kávét és reméld, hogy a szenvedéseid hamarosan véget érnek.
Ne azon ábrándozz, hogy milyen szép is lenne, ha nyakon önthetnéd azt a pár öltönyös majmot ezzel a jó kis forró löttyel. A küszöbnél, pedig vigyázz, nehogy… Gratulálok. A lapok fehér galambokként repülnek ki a kezedből, de mára a béke már világgá ment. A főnök üvölt, te pedig padlóra kerültél. Minden értelemben.
De ne keseredj el, csak szedd össze a papírokat és örülj, hogy nem történt nagyobb baj. Különben is, mindjárt itt a záróra. S ma nincs túlmunka estig, éjjelig, holnap hajnalig.
Mikor újra a macskaköveket koptatod a városban, eltűnődsz, hogy miért mondtad le a találkozást a barátaiddal. Fáradt vagy? Nem eléggé. Egyedül akarsz lenni? Kicsit sem. Akkor? Nem tudod. De tény, hogy az elveid ellenére befordulsz egy plázába.
Íme a fény, pompa és a csillogás a valóságban. Árak, pedig a Holdon.
Mész egy-két kört, emeletenként. Aztán szembe jön veled a dzsungel legádázabb ragadozója. A plázamacska.

Tűsarkú topánkáját talán nem is emberre tervezték. Harisnyája, és nagyrészt az egész ruházata a legújabb trendet követi. Melle szilikon, szája szintén. Hogy a több kiló festék vagy a megszámlálhatatlan adag botox a felelős azért, hogy arca rezzenéstelen, azt nem lehet tudni. Haja hosszú, szőke, olyan, mint a mesebeli hercegnőké volt hajdanán. Csak abban az időben, mikor a Grimm testvérek éltek, még nem találták fel a hajfelvarrást…
Néhány pillanatra találkozik a tekintetetek, majd hozzád hasonlóan ő is végigmér téged. Vajon mit lát?
Egy aktakukacot, aki utálja, a művi beavatkozásokat, az öv szélességű szoknyákat és azt, ha a sarka 10 centivel a föld felett van? Lehet. Sőt, enyhe fintorából ítélve, biztos.
Te mégis büszkén kihúzod magad. Mert nem tiporhat téged senki sem a földbe. Főleg nem egy ilyen ócska Barbie.
Míg így morfondírozol, a műnő elsétál melletted, egyenesen az enyhén Ken-re hajazó pasija karjai közé. Egy ilyen nőszemély nem tud megtörni téged. – ismétled. De az igazság igen.
Azt mondom hát, menekülj, amíg még bírsz, nehogy elkapjon téged is ez az új betegség, amit úgy hívnak, pláza-láz. Én mondom, borzasztó tüneteket tud produkálni! Heves szívverés egy-egy leárazás láttán, izomfájdalmak egy tucat ruha megvétele után, szédülés, esetenként sokk a végösszeg láttán… - És ezek csak a kezdetek.
Nem kell ez neked. Meg, ugye, a moziműsor sem érdekes, mert ott is állandóan rózsaszín cukormáztól csöpögő filmeket adnak. S újabban a pattogatott kukorica adagokat is két személyre mérik. Annyi meg, bármennyire is lenne elég hely, nem fér beléd. (Tudod, mától fogyókúrázol!)

A hazaút már korán sem olyan kalandos, mint régen. Nem kísérget egy-egy melléd csapódott kolléga. Vagy pasi. Vagy majdnem pasi. Szürkületkor egyedül rovod már az utcákat. Táska a kezedbe, egy másik a válladon, kicsit úgy tűnik, pakkokból áll a világ.
Magad sem tudod, hogy miért vettél egy huszonötödik táskát a másik két tudat mellé. Ettől talán kerekebb lesz a világ? Ha az lenne, akkor nem éreznél valamiféle ürességet, ha úgy jobban tetszik hiányt, az biztos. De mi kell még?
Van egy Pazar lakásod, egy tűrhető munkád, pár remek barátod, fényes jövő áll előtted. Mi hiányzik hát?
A kérdés szinte még meg sem fogalmazódik benned, már majdnem válaszként a semmiből feltűnik előtted Ő. Kövérítve, aláhúzva, bekeretezve… Állj! Már nem az irodában vagy, hagyd ezeket, az informatikai sületlenségeket.
És foglalkozz vele! Hiszen ott áll előtted Ő, teljese embernagyságba, meg egy elméretezett fekete kabátban.

Hirtelen, ahogy rád néz, megáll a világ. Kisüt a nap, és még a fák is zöldellni kezdenek. A madarak csipogását, pedig csak a távolból felzengő vonósok törhetik meg. Te mosolyogsz, ő is kivillantja hófehér fogsorát, és minden tökéletesnek tűnik. Beleértve, persze őt is.
A szíved majd kicsordul, a könnyed már folyik. Legszívesebben odarohannál hozzá. Ám a lámpa zöldre vált, ő átsétál az úton és te is mész tovább. Mintha semmi sem történt volna.
Hazatérve már enni sincs kedved, nem mintha lenne mit, hiszen a kajapénzed nagy része táskára ment el. A héten már másodszorra. És még csak keddet írunk.
Az ablakhoz lépsz, figyeled, ahogy az emberek sietve elhaladnak az utcán. Hova mennek? Mit csinálnak? Nem tudni. Senki sem kérdi tőlük. De ők már érzik, hogy odakinn hideg van, hatalmas szél tombol, és szürke felhők tornyosulnak.

Te odabent vagy, a jó meleg szobában, s az első kávé mellett azon tűnődsz, vajon mindez veled is előfordulhatna? Lehet. De tudod mit? Jelents inkább beteget, és feküdj vissza.
A holnap megvár…